Délmagyarország, 1987. október (77. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

8 Szombat, 1987. október 31. DM| magazin A

zt a borzasztó október végi napol Paku Paksi megem• legeli, mig él. Vol("ingernek szediék akkoriban a cukorrépát. Fájdalmasan korán kellek, igencsak ötkor, hogy mire földereng a hajnal, elérjék a tízes tábla külső végét. Palcsi már nem járt iskolába, befejezte a hatodik osztályt. Az év végi értesítőt ezzel zárta Dehény Lajos tanító úr: „Mulasztott <19 félnapot, nem igazolt 26 félnapot." Ez meg is látszott az osztályzalán, mert az előző évek színtiszta „dicséretesei" és „kitűnői" közé hat „jeles" is becsúszott. Behívatták Palcsi apját. Próbáltak a lelkére beszélni, hogy isten ellen való vétek ilyen tanulónak könyvek helyett kapát adni a kezébe, ez azonban fölösleges időtöltésnek bizonyult. — Köszönöm a megható prédikációt, szivem szerint egyet is értek vele, de bárhogy számolgatok, a gyerek munkáját nem nélkülözhetjük. Pedig a vékonydongájú, nyakigláb Palcsi gyenge volt arra, hogy napi 10—12 órás igába fogják. — Mit tehetünk? — tárta szét a kezét az anyja is. — A szükség fittyet hány a józan észnek, kisfiam. Mihelyt kinyílt az idő, Paku Pál vitte magával nagyobbik fiát, vagy menesztette az urasághoz acatolni, gyomlálni, répabogarat szedni, sarabolni. Nem csoda, hogy Palcsi hamar belefáradt az éleibe, és esténként álmok helyett feneketlen sötétségbe zuhant. Azon az emlékezetes hajnalon csak üggyel-bajjal lehetett bele életet verni. — Talpra, legény! Az élelmes koldus már a hetedik faluban jár. Mindig ilyeneket mondtak neki. Hogy „pattanj, egy-kettő, mert ránk esteledik." Hogy „öt óra, mén a zsidó Makóra." Aztán: „ki a fenekét emeli, a száját megvendégeli." Neki mindig, mindenhova sietnie kellett. Úgy vonzotta az ágy, hogy képtelenségnek tűnt a fölkelés. Sokszor megfordult a fejében kora tavasz óta, hogy a fél életéi gondolkodás nélkül odaadná az ördögnek is, ha csak egy kurta órácskával tovább szundizhatna. Nem akart kinyílni a szeme, úgy nyögdécselte fájdalmas hangon, öntudatlanul: — Nem megyek, nem akarok... — Még csak az kéne! — morgott az apja. — A kecske se ménné a vásárra, de csapják a hátulját. Na, öl-( tözz már, belep bennünket a hó.. Néhány percre rá: — Mit s/édelegsz, szedd össze magad végre! Az öreg kis Meggyesi már kétszer bekopogott. Dél lesz, mire kivánszorgunk. Az úristenit, milyen ember lesz belőled? Hunyorogva nézett az ablakra, de a kinti sötétben megállt volna a vasvilla. Aztán a faliórán silabizálta az időt. A vén ingás, mintha segíteni szeretett volna, sercegve ütni kezdett. Palcsi számolta: egy... kettő... három... négy. Klatty. — Hohó — kiáltott föl diadalmasan —, még nincs öt óra. Csak négyet... — Sokat beszélsz. Gyerünk! Mit gondol rólunk Pista bácsi? Paksinak ríhatnékja támadt, és magában átkozta kis Meggycsit, átalsó szomszédjukat. Ö az oka mindennek. Ha tudna aludni a vén törpe, akkor nem zörgetné föl őket mindig hajnalok hajnalán. Az pedig kimondhatatlanul jó lenne, a legeslegjobb a világon. Volfingerre is neheztelt. Miért kellett az. isten háta mögé vetni azt a répát? A tízes tábla az Anna-majoron túl kezdődött, jó hat kilométernyire a falutól. És hol volt még oda a túlsó vége! Goromba hideg mart Palcsi arcába, amint kiléptek az utcára. Annyira haragudott a világra, hogy meg akart halni. S pufók képű meztelen kisangyalok már hozták is a koporsót. Könnyedén szálltak, közlekedtek vele, mintha pihe lett volna. Letelték szépen, aztán illedelmesen meghajoltak, es a lenekuket rtszalva elillantak a semmibe. Palcsi bánta, Csissz-csassz hogy nem nézte meg, fiúk voltak-e vagy lányok, de heten voltak, az bizonyos. Hülyeség, állapította meg, a gonoszok vannak heten, az angyalok pedig angyalok... Nem volt ideje tovább tűnődni, mert komolyabb nagy angyalok jöttek, amilyenek Magyarország címerében is láthatók, és betessékelték őt a csupaaranv koporsóba. Pisszegtek az arra járókra, hogy ne háborítsák Paku Palcsi angyaljelölt nyugalmát. Kicsit rövid volt a fekhely és irtózatos hideg, igy hát azt gondolta, fölkel inkább. Csakhogy már rátették a koporsó fedelét, és hallotta a kopácsolást: kop-kopkop, kop-kop-kop. Ez nem lesz jó, gondolta, és kinyitotta a szemét. Nem látott csak sötétszürke masszát. A keze jéghideg gizgazt markolászott, s a szeme sápadtan pislákoló csillagokra meredt. Fölállt és bizonytalanul kiáltotta: — Édesapááám! — Na! Mit lármázol? — hallotta öt-hat lépésnyiről az apja érces hangját. — Ne maradj le! Hogy számolok el anyádnak? Palcsi jólesően állapította meg: nem vették észre, hogy ledőlt aludni. Restellte volna. De nyilván kurta ideig tartott az útszéli álom, különben jobban elhagyták volna. Mostntár igazán fölébredt és odafigyelt az apjára. — Hát csak imádkozzon! Én meg azt mondom, semmi értelme. Nem káptalan az isten feje se, hogy ennyi szegényember baját észben tartsa. És ha van is valahol egy mindenható, hogy hirja nézni, hogy a gyerekek robotoljanak? — Isten azokat teszi próbára, akiket nagyon szeret — mondta Pista bácsi. — Ám erre idősebb Paku Pál nem tudott, vagy nem akart válaszolni. Átfázva, dideregve értek ki a tízesbe. Még mindig nem akart világosodni. Sehol egy lélek. Az apró termetű kis Meggyesi elköszönt és tovább ment, hogy belevesszen a köddel sűrített virradatba. Palcsi arra gondolt, soha nem lesz vége a napnak, és reszketett, mint az idegsokkos. Az apja kereste a tegnap esti hancsikolást, ami a nyilasuk mezsgyéjét jelezte. Nem kezdett azonban ásni a hónalján szorongatott szerszámmal, mint szokta, hanem megállt és hallgatózott. — Palcsi, te! Nyisd csak ki a füled! — szólt hátra. — Megfagyok — vacogta vissza a gyerek. — Arra'Ófalu felé. Hallod? Palcsi sírósan kiáltott vissza: — Hallom hát. Fejelnek valahol. Valóban. A ledermedt csöndben jól kivehető volt a bunkós hegyű kés és a répafej érintkezésének sajátságos neszezése: — Csissz-csassz. Csissz-csassz. Csissz-csassz. Paku Pál kókadt fejjel cammogott vissza a fiához, aki javában itatta az egereket. — Látod — fogta meg gyöngéden a fia vállát. — Az a piszok ott elénk vágott. Hiába zavartalak föl időnek előtte. A/ért csináltuk, hogy legalább egyszer mi is legyünk elsők. Megette a fene. Aki ott csisszcsasszozik a sötétben, alighanem itt hált az éjszaka. Borzasztó. A szegény ember igy teszi tönkre saját fajtáját. Hogy néhány fillérrel többje legyen, behajt a pokolba. Ne bőgj már, na! Megértelek én, nagyon is megértelek, de ha most azt mondanám, menj haza, és aludd ki magad kedvedre, egyedül mire jutok? Tán egyhuszat ha megkeresnek, kettőnktől meg, hisz tudod, két pengő is összejön. Nyakunkon a tél, háromnégy hónapig nézhetjük az eget. Levetette nehéz nagyhabátját, és belcbugyolálta Palcsi!. Aztán a vékony göncökben vadul ásni kezdett. Rúgta a keskeny ásót, ahogy tőle telt. Azzal se törődött, hogy világos lett es beuepesult a hatalmas repaföld. Palcsi is megemberelte magát és a föllazított, dértől zörgős levelű répát csupasz kézzel, csomóba, majd a csomót elnyújtva, karimába szedte össze. Iparkodott, nem akart lemaradni. Tíz óra körül, amikor az alacsony járású nap melege elömlött a tájon, már örülni is tudott az életnek. Mire az apja fölásta a száz kvadrát répát, ő összehajigálta. Várta az elismerést, de az apja nem szólt semmit. Fogta a tarisznyát, előszedte a bunkós kést. Térdeire rongyokat kötött és fejelni kezdett. Palcsi nézte az apja kezét. Még véletlenül se hagyott levelet a törzsön, és a lemetszett koronán se maradt több répa a megengedettnél. Szomorú volt a szeme. Az bántja, gondolta Palcsi, hogy ebben még nem tudok segíteni, s igy ketten csak két pengőt kerestek naponta. Megsajnálta. Odament hozzá és szemét lesütve, vívódó lélekkel nyögte ki: — Édesapám... holnap korábban jöjjünk, hogy mi legyünk a legelsők... — S mivel az apja föl se pillantott, bizonytalanul hozzátette: — Én is hozok ásót, hogy az ásásban is segíteni tudjak édesapámnak. Idősebb Paku Pál nem bírta tovább. Elhajította a kést és üggyelbajjal föltápászkodott. Negyvenkilenc éves fejjel hatvannak látszott. Csúzos térdeit ütögette-igazgatta, hogy meg tudjon állni egyenesen. Kissé nosszúra sikerüli a művelet, mire jobbjával Palcsi felé nyúlt. A gyerek túláradó örömmel kapta el a karját és k,ereste apja tekintetét. Paku Pál azonban az eget kezdte kémlelni, úgy próbálta föltoluló érzéseit visszagyömöszölni. Sikertelenül. Miközben gyöngéden paskolgatta fia csontos hátát, még jobban elérzékenyült. Attól félt, Palcsi észreveszi visszafogott, ám mégis szivárgó könnyeit, s ezzel megsebzi őt. Erősnek, nagyon erősnek akart látszani, és olyat szólni, ami a nagy, erős emberek sajátja. Hiába. Nem jutott eszébe semmi, hang sem jött ki a torkán, csak a'keze simogatott lágyan, szeretettel. Palcsi még soha nem érezte magát ilyen boldognak. F. NAGY ISTVÁN ESTKBAN FEKETE: NAPLEMENTE LŐDIFERENC Nemezis Mondjad, hogy tudjam, így megyünk el, nagy áldást osztva két kezünkkel mindenre, ami szép volt. Hol vagy? Van még a mából kevés holnap. Hát azt az eget nézd, a kéket, tudom, maholnap belelépek, s majd onnan nézek vissza rád is. Ültessek bokrot, diófát is? Árnyékában majd az istenek hűsölnek és vedeljük a bort. Jöjj közénk, de le is intelek: vesd le cipőd, sarud, ha volt. Gyere csak nekem meztelenül, az öreg Isten mellettem ül. Az ülés eljátszása Meghívót kaptam egy ülésre, el is mentem, s élénk érdeklődéssel észleltem, hogy a jelenlevők kivétel nélkül — játszanak. Az előadó például kiválóan játszott, határozottan jó formában volt. Vannak gyerekek, akik azt játsszák, hogy ók űrpilóták, meg más ehhez hasonlók. Szerepüket nagy erőbedobással, kivétel nélkül teljes átéléssel játsszák. Játék közben mindenki a csúcsformáját adja, mert a játék olyan sajátos cselekvés, illetve tevékenységforma, amelynek nincs közvetlen gyakorlati célja, mintegy öncélúan szórakoztató. A játékot tehát a velejáró pozitív élmények elérése érdekében folytatják. A játék elsősorban a gyermekek tevékenysége, bár fölnőttkorban is fontos szerepet tölthet be a pihenés időszakában, a szervezet regenerálódási folyamatában. No igen... Az az ember, akit meghívtak előadni, tehát megajánlották neki, hogy eljátszhatja az előadó szerepét — tulajdonképpen pihent, a szervezete eközben regenerálódott. De álljunk! meg! Honnét tudom én, hogy az előadó játszott? Onnét, hogy mindennapi szerepéből kibújva, magára ruházva az előadói kellékeket, nagy élvezettel használta pl. a következő kifejezéseket: mert habár és minekutána de úgyszólván valamint mindazonáltal sőt mégiscsak. Arca enyhén, egy egészen icipicit kipirult, szeme csillogott, egy-egy bonyolultabb mondatfűzés sikeres befejezése után pedig lopva körülnézett, elismerő tekintetekre, helyeslő pillantásokra vadászva. Az előadás befejeztével következtek a lolszólalások, melyeket ő kivétel nélkül „lereagált". (Kifejezés tőle.) Kedvenc mondatkezdése valahogy igy szólt: „Jóllehet en e kérdéskörben csak félig-meddig vagyok információn belül..." és így tovább, és így tovább, de hová? Ha a gyergkek űrpilótást játszanak, játékuk kollektív megegyezésen alapul. Van fő-űrpilóta és van alűrpilóta, űrszemélyzet, egyebek. Amennyiben az egyik gyerek indiánost akar játszani, e játék keretei közé csak akkor illeszthető be, ha vállalja, hogy ő indián-űrpilóta. Lényeg: egy csapatban kétféle játékot játszani soha nem lehet, mert a két játék szabályai egymással nem egyeztethetők. Ennek megfelelően az ülésen is mindenki a főpilóta, illetve az ezt helyettesítő előadó keze alá dolgozott, akár a mester keze alá a segédek. Volt, aki fölszólalással tette lehetővé a főpilóta bontakozását (hiszen ha nincs fölszólalás, nem lehet mit „lereagálni"): ő aktiv játékosnak tekinthető. A passzív játékosok szerepe nem volt kevésbé fontos; ők bólogatással, feszültnek látszó érdeklődéssel biztosították a főpilótát arról, hogy betartják a játék szabályait, s nem kell attól tartani, egyszer csak fölrakják a lábukat az asztalra, azaz beállnak indiánnak. Mert mint emiitettem volt, a játék kollektív szerződésen alapul, ha a szerződést fölrúgják, tovább nem folytatható. Eddig, s ne tovább — mondhatná valaki. Hiszen csak néhány és egészen esetleges, mondhatni egyedi indokkal világítottam meg azt a lényt, hogy ama ülés játék volt csak, felnőttek játéka. Mi van akkor, ha az ülés munka volt, s az általam kiemelt néhány aprósáá korántsem játékszabály, hanem — mondhatni — munkavédelmi előírás? Szükséges koreográfia? Azon „formák .és keretek" egy kis csokra, melyek nélkül kitör a skandallum, az anarchia? Válaszképpen nem árt, ha leszögezzük: a munka (ellentétben a játékkal) az emberek — szükségletei kielégítésére irányuló — tudatos, célszerű termelőtevékenysége. Amit létrehoz, legyen akár anyagi, akár szellemi — mindenképpen új érték. Ha pedig nem űj érték: új értékek létrehozását segíti elő, tehát mondhatni, potenciális új érték. Nos hát, a fenti definíciói figyelembe véve, c/en az ülésen tipikusan antimunka folyt. Új érték eleve nem keletkezett, ami nem is baj, hiszen az ülések nem arra valók, hogy új érték keletkezzék rajtuk. Az ülések kész tények vagy félkész problémák az előadó általi megismertetésére, jobbító szándékú megvitatására, érvek és ellenérvek egymásra hatása következtében kialakult döntés, illetve határozat kimondására, elfogadására valók. Az emlegetett ülés azonban nem volt való semmire. Amiről szó esett, azt úgyis tudta mindenki, a százalékokra pedig a kutya sem kíváncsi. A látszatot azonban meg kellett őrizni, az ülést tehát el kellett játszani. Játékról esett szó, de a játék tán legfontosabb szerepéről nem. Már tudniillik arról, hogy mintegy kondicionál, gyakoroltat, fölkészít. A leendő édesanyák is ötéves korukban kezdik el — tudtukon kívül — gyakorolni a gyereknevelést; ezért játszanak babákkal. A játékbaba ringatása impriting, azaz a legszükségesebb érzelmek és mozdulatok játékos bevésése. A játékulés tehát nem más, mint fölkészülés egy valódi ülésre, amikor valódi problémákról kell minél gyorsabban dönteni. De mi vésődik be egy ilyen ülésen az emberbe? Az, hogy „jóllehet én e kérdéskörben csak félig-meddig vagyok információn belül?" Vagy „kívül?" Hogyan fog egy ilyen ülés határozni akkor, amikor valóban éles lesz a helyzet? Hogyan fog dönteni? Hogyan fog ¡ól dönteni? EAKkAS CSABA A