Délmagyarország, 1987. október (77. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

12 Szombat, 1987. október 24. DM1 magazin ® A sszonyszerelem, asszonysors. Zl Imre Zoltán balettjében J. i. nyíltszíni átváltozásokra van szükség. Játékosan vidám, felszabadultan, fiatalosan évődő az asszony az első partnerével. Fehér izzású, szenvedélyes szerelmes a másodikkal. Fmbermivollában megalázott, szenvedő szerető a harmadikkal. Belenyugvó, szolgálatkészen tiszteletteljes, szomorkásán emlékező a negyedikkel — mígcsak el nem jő a nyugodt halál. Párlay Lilla, az Operaház kiváló művésze olyan megkapó beleérzőképességgel, átéléssel táncol, a Schumann-dalok egymástól eltérő hangulatainak olyan megragadó, érzékletes „képi közvetítésével" ajándékoz meg, amire mondjuk: szemnek, szívnek gyönyörűsége. A világ bármely rangos balettszínpadán csodálnák érte. Vajon mi indiloita, hogy vidéki város színházában, kezdő együttesben elénk szórja művészi érzékenység, tehetség és tapasztalai kristályos értékeit? — A barátság. Az érdeklődés, a kíváncsiság. A segíteni akarás. Nehéz ezt részleteznem, de tény, hogy a most Szegeden dolgozó pályatársak és barátok kedvéért áldoztam időt a nyárból, vállalom a többféle elfoglaltság nehézségeit, az utazgatással együttjáró fáradalmakat, az otthontalanságot. Bokor Roland együttesvezetőt becsülöm vállalkozásáért, Imre Zoltánhoz sokéves barátság fűz, hiszen együtt végeztünk 1961ben, abban az utolsó Nádasi Fcrencosztályban, amely olyan sok tehetséget adott a balettművészetnek. Vonzott az előadóművészi feladat is, tudniillik kezdetben arról volt szó, hogy Milloss Aurél A csodálatos mandarinjában táncolhatom A lány szerepét, amire ráadásul a Mester kért. Nagyon megtisztelő számomra, hogy emlékezett rám, egy tizenöt évvel ezelőtti római vendégszereplésen látott... Ez lett volna a negyedikféle „Mandarin"-e!őadásom, igazán nem sok balerinának jut osztályrészül ilyesmi. Amikor kiderült, hogy a Mester nem jöhet haza, Imre Zoli kifejezetten nekem koreografálta az Asszonyszerelem, asszonysors című művét, nem is akartam, nem is tehettem volna meg, hogy lemondom a szereplést. Másrészt az előadóművészet mellett egyre jobban érdekelnek a fiatalok, az utánpótlás. Szeretnék segíteni, hogy Szegeden olyan közeg, színházi légkör alakuljon, ahol jól érzik magukat a táncosok, és a jövőben jól fognak dolgozni. Ebben a színházban, ezen a színpadon mindent el lehet táncolni. Tehát a holnapi színvonalas produkciók nem azon múlnak, hogy vidéken működik a társulat, hanem azon, hogy milyen. — És hogyan látja? Milyen? — Lelkes, áldozatos, nemes szándékú. De sokat kell még tanulniuk, jó pedagógusokkal. Hiszen olyan fiatalok... — Pártay Lilla a 27. szezonját kezdte most az Operaházban: az Operettben viszont együttesvezetői, balettmesteri feladatot vállalt, januárban — 10 év óta először — önálló balettestet rendeznek majd irányításával, amelyben saját koreográfiáit is bemutatják. Egyre több film, tévémű stáblistáján találkozni a nevével, s zenés színházi előadásokon; koreográfus: Pártay Lilla. Mióta? — Az 1968-as várnai balettversenyen a saját koreográfiámat mutattam be a modern kategóriában. A versenyen bronzérmet nyertem, és a koreográfiámat is elismerésben részesítették. Egyszóval: azóta. Erős közlési vágy él bennem, kikívánkozik mindaz, amit magam nem tudtam, nem állt módomban eltáncolni. Régóta sejtem, hogy ez az utam: először kitáncolom magam, és amikor elég tapasztaltnak, művészileg érettnek érzem magam, igyekszem pontosan, önállóan elmondani, ami ellenállhatatlanul arra késztet, hogy másokkal megosszam. — Táncosként nem volt könnyű útja az egyértelmű elismertségig. Miért nem sütkérezik most egy kicsit az előadóművészi sikerben? — Sose tudtam „sütkérezni". Másmilyen vagyok. Az egyik, sikerrel megoldott feladat után rögtön a másikra, a kővetkezőre gondolok. Sohasem az foglalkoztatott, ami elmúlt, a tegnapi, hanem mindig ami jön, a holnapi. Természetesen örülök a sikernek, az elismerésnek, biztos vagyok benne, aki azt mondja. A prímabalerina mindez hidegen hagyja, az hazudik. De képtelen vagyok holmi babérokon ülni. Talán mert... Valóban keményen meg kellett harcolnom minden eredményért, a leglehetetlenebb helyzetekbe kényszerültem a pályám elején, beugrásokra várva, örökös készenlétben, a győzni vagy elbukni feszültségében éltem, állandó önkontrollal, azzal a tudattal, jó, ez sikerült, de a holnapinak méginkább sikerülnie kell. Mert nem volt semmi biztosíték arra, hogy bárki is elnézi majd nekem a gyengébb teljesítményt. Az örökös, újabb erőfeszítésre való készség is megmaradt, és a szigorú, kemény munka szükségességének tudata — már a stabil elismertség korszakában is. Nem mondom, hogy sosem voltam elkeseredett. De sohasem adtam fel, nem voltam belenyugvó, ellenkezőleg. Meggyőződésem, hogy a tehetséget nem is lehet elrejteni, elejteni. Az akadályok, a gátak éppenhogy edzik, testesitik, kitörésre, megmutatkozásra képesítik. Mindez olyanfajta belső tartást, önbizalmat ad, amely nélkül valóban nehéz a művész sorsa... A mi korosztályunk azért teherbíróbb, szívósabb, mint a fiatalabbak, mert több nehézséggel kényszerültünk szembenézni. Ha folyton karózzák a csemetét, hogyan lesz belőle erős, esőket, szeleket, viharokat álló fa? — Ez úgy hangzik, mint útravaló a fiataloknak. — Hasznukra válna, ha ezeken a dolgokon gondolkodnának. Úgy látom, gyakorta szivesebben panaszkodnak, mint dolgoznak... — És ki látta el útravaló, segítő tanácsokkal Pártay Lillát? — Sokaktól tanultam. De sosem felejtem el, hosszú évek óta tárolom magamban Olga Lepesinszkaja szavait, amelyek kegyetlen igazságáról már meggyőződtem. Ne felejtsd el — mondta —, amikor már mindent tudsz, elhagy a tested... — Ezért koreografál és tanít? — Már elmondtam, hogy miért. Ha nem lenne bennem a közlésigény, akkor is el tudnám viselni az előadóművészettől való visszavonulást. Világéletemben ámolyan manuális tipusú ember voltam, a szüleim képzőművészek, nekünk gyerekkorunkban természetes volt a kézzelmunkálkodás, ma sem okoz számomra gondot, ha egy-egy kosztümöt meg kell terveznem, vagy varrnom, az agyagmunka is leköt, vagyis: biztosan nem lennék tétlen és nem unatkoznék, ha a tánc már nem lehetne az életem. — Hogyan ¡ehet azt megtudni: most kell visszavonulni? — Embere válogatja. Bizonyos testi figyelmeztetések meghatározóan beleszólnak a döntésbe. — Művészetének egyetlen méltatója sem mulasztotta el, hogy a muzikális jelzőt használja. A különleges zenei érzékenység — gondolom — nélkülözhetetlen a koreográfusnak is. Valójában milyen a viszonya a zenéhez? — Nekem természetes, másoknak talán különleges: a zene számomra — kép. Ülök egy koncerten, hallgatom a muzsikát, s a zene megmozdul, látom a képét. A táncban is mindig a jó zene inspirált elsősorban. Egyébként megtisztelő, hogy azt mondja: koreográfus, de hát én még nem vagyok hivatásos, se hivatalos. Az ember nem nevezheti ki magát koreográfusnak; én magam szeretem azt mondani: próbálkozom a koreografálással. A munkamódszerem hasonlít a tanítási metódusomhoz. Ahogy szeretem a saját testemen megtanulni, amit majd átadok, tanitok másoknak, ugyanúgy a sok tapasztalatot, amit a világra s a táncművészeti stílusokra nyitottan fölhalmoztam, vagy ezután fogadok magamba, a saját alkotói szemléletem szűrőjén engedhetem csak át. Mint amikor kávét főz az ember; összeforr minden, ami belevaló, aztán jön a szűrő... (Nincs ezen mii titkolni: ha szerencsém van nagy művészekkel találkozni, szinte egyetlen kérdés foglalkoztat: milyen ember? Röpke beszélgetésekből persze csak sejtések támadhatnak; s ilyenkor, végigolyasva az interjút, gyötrő a kérdés, vajon látható másoknak is akár csak az a kép, amit magam nyertem? Nos, botor vállalkozás lenne megkísérelni néhány szóval jellemezni — alighanem bárkit. S mégis kikényszerül: Pártay Lilla művészi és emberi „ tartásossága ", megszen vedet ¡-kiküzdött belső magabiztossága, hite, , az általa adottságként „könyvelt", ám szerintem mindeme előzőekből fakadó aktivitása, dinamizmusa — számomra példa. Erős vonzású, ebben a hitetlenül érdekközpontú, vagy belenyugvón legyintgető, pótcselek vésés világban...) SULYOK ERZSÉBET MARTH ÉVA Egy legyintéssel A közvagyonból mentett értékeink között a televízió csatornáin most jelenlétünket keressük. Újságpapírként gyűrődik a megroppant valóság, — s már hiába nézünk távolra... Egy legyintéssel eltörli a tenger is a homokba irt, utolsó igaz szót. POLNER ZOLTÁN Odesszai útinapló Parti alkonyat Platánok árnya, csöndlaz alkonyatban: tüzekkel gyöngyözött hőség, homály, ' és zúgni kezd a halhatatlan tenger, fönt varjak kátrányszín kendője száll. A könnyű ég kicsap az esti fákra, tódulnak felhők, szálló bogarak 5 a szürkület föltépett ajtaján át a vízszagú füvek kirajzanak. Támasztom arcom csöndnek, messziségnek, sötétlő kékség ringat, hallgatok. Ütődnek szívemhez némán a szél vert emlékek és derengő csillagok, és látom fönt a tündöklő magasban fehér sirályok könnye hogy ragyog. Karenina Anna Aranyló páholyok, szikrázó ragyogás s hogy kialszanak a fények: omló, nagy pelyhekben hullni kezd a hó. Ellepi a csöndet, az éjszakát, fehérbe öltözteti az álmot, hegedűk torkáig ér a hó, a mindenség szívéig ér a hó, de a vér piros, mint a balladákban lobogó rózsa, és Bariseva táncol: jaj, szerelem-jegykendő, jaj, fekete feledés! Aki elment, sohasem tér már vissza! Aki visszatér, • nem ismer itt már senkit: és Bariseva táncol és Bariseva táncol Az én őseimnek alighanem szintén voltak ősei, ennélfogva azoknak is, sőt. Egyik ágon alighanem kecskéket pásztoroltak a karszthegyek országában, emellett pánsípot fújtak, lányt szöktettek, illetve vérbosszút álltak. Házaikat komor kőből rakták, .lőrésszerű ablakokkal, embernél magasb kerítéssel, szem nem látta udvarral. Miután a ház elkészült, beköltöztek, sőt, „belakták" az építményt, a bentlakás pedig egészen addig tartott, amíg csak a térség az oszmán birodalom részévé kezdett válni. Őseim ekkor vagy kiköltöztek onnan, ahová beköltöztek évek százával ezelőtt, vagy pediglen kaftánt öltöttek, bő bugyogót, meggyszínű fezt csaptak fejükbe, nem-beszélve arról: napjában ötször rituális mozdulatok kíséretében Mekka felé fordultak, ahová életükben legalább egyszer el is zarándokoltak. Mivel azonban nem élhettek levegőből, szálepct árultak, tevét hajtottak, s ellenséges fejeket imára, más esetben bárd alá, mert hát azok olyan idők voltak. Közben a Birodalom (mögötte Allah s Mohamed, az ő prófétája) egyre terjeszkedett, s úgy hatolt be a magyarok országába, mint kés éle az olvadt szalonnába, mely ország éppen ezért egyrészt halottakkal, másrészt — ettől függetlenül Egy s más — jó fekete anyafölddel lett (volt) boritva. Ez utóbbi ok arra késztette lehetséges őseimet, hogy az akkor még Vajdaságnak nem nevezett tájegység továbbra is emberek által lakott helyeiből nagy rakás kultúrréteget csináljanak az utókor régészei számára, mely kultúrrétegek elhamvadt falvakból és emberi csontozatokból álltak. Talán nem véletlen: e kultúrrétegek létesítését elsősorban a fiatalabb lányok élték túl, tehát az asszimilációs folyamai is beindult, ami alatt pedig azt kell érteni, hogy az ellenség keze nem csak a lábát tette be oda, ahová ő jónak látta. Ez eddig rendben is lett volna, csakhogy közben ismét elteltek felelőtlen századok, és megindult hazánk fölszabadítása a nemzetközi keresztény seregek által. Igazán kár, hogy a fölszabadító sereg főemberei olyas leveleket eresztettek meg magaslati helyekre, miszerint az itteniek mintegy eltévelyedve hitüktől s pogányságban feredve félholdat tűznek házuk tetejébe, valamint a levágott császáriak fejét karónak hegyibe. Ez állítás ugyanis célzatos és kirekesztő módon elősegíteni törekedett a terület lakosságának az élők sorából való kiiktatását, végeredményben pedig más emberek ideidézését észak-északnyugatról, akik a félholdat legföljebb csak sarlóként használták gabonát aratni, azaz zabot hegyezni ladikból, de ladikból, hiszen az Alsó-Tisza gyakran látogatott ki medréből háztűznézőbe, ami nem csoda, mert a népirtást túlélő őseim meg más hasonszőrűek legtöbbnyíre vörös kakas által intézték el vitás ügyeiket. A Tisza azonban nem azért volt ott, hogy ne menjen oda, ahová nem kéne, tűzre víz jött tehát, ezután pedig igazán nem volt mit tenni: életben kellett maradni, ami egyet jelentett a zabhegyezéssel, hiszen csak a kalászok álltak ki a vízből, ha ugyan kiálltak. A zabhegyezők természetesen az újonnan jöttek voltak, ők pedig tudták, mit cselekednek, s alig telt bele idö, olyan parasztporták emelkedtek az addigi senkiföldjén, hogy őseim csak szájukat tudták láttukra tátani, jelezve: férne bele némi ehető. De lányaik nyakában hét országra szóló módon ragyogtak a klárisok, az igazgyöngyök, melyek természetesen mind hamisak voltak... Az északnyugatiak egyike aztán be is dőlt a délkeletiek másikának, a hamis igazgyöngynek; így hát megházasultak, boldogan éltek, amig meg nem haltak. Utódaik pedig, mint ez ilyenkor lenni szokás, szép lassan elfeledték mindkét nyelvet, viszont megtanultak magyarul, ami nekem most lehetővé teszi, hogy ilyen szép meséket írjak. Megtanultak tehát magyarul, megtanulták azt a nyelvet, amit egy egészen másfajta, keleti nép beszélt e tájt, még mielőtt megtörtént volna egy s más ezen a vidéken, meg persze más helyeken is. FARKAS CSABA