Délmagyarország, 1987. szeptember (77. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

8 Szombat, 1987. szeptember 12. DM] | magazin Hajósok és révészek városa Tolna. Hajdanában város, megyéjének nevet adó székhelye volt. És ma? A sorsnak is nevezhető magyar történelem kevés régi városunkkal bánt el oly csúnyán, mint Tolnával. Alta Ripa néven már a rómaiak alatt virágzó, erődített hely volt, ami nem csoda, hiszen az Eszékről (Mursa) Aquincumba vezető fontos út mentén, egyúttal a dunai átkelőhely partján feküdt. Egy ezredéven át itt volt a Dunántúl és az Alföld közötti legforgalmasabb átkelőhely. A honfoglalás után is élő város maradt. Amikor Szent István kialakította a vármegyéket, Tolnát jelölte ki a hasonló nevű megye székhelyévé, mert ez volt a környék legnépesebb városa, továbbá, mert a rómaiak idejéből fennmaradt, kőből-téglából rakott erőssége kiváló rezidenciája lehetett a vármegye ispánjának. Annyira kiváló, hogy maga Szent István is itt, a várfalakkal kerített városban alkotta 1016-ban törvényeinek egy részét. Oklevélben először 1093-ban szerepel, Tolnavárként, s csaknem az egész középkorban mint Tolnavár város szerepel. Hol a királyé, aztán a királynéé, esetleg az egyház vagy egy magánúr birtoka. Hogy nem volt akármilyen kis település, az kikövetkeztethető abból, hogy különböző vámokat szedhetett, s a rév is jól jövedelmezett. Tolna több országos esemény, vagy ha úgy tetszik, az állam életében jelentős rendezvény színhelye volt. Mátyás király itt tartott országgyűlést 1463 márciusában, amelyre a nemességet fejenként hívta meg, hogy innen indulhasson velük a török ellen. Ebben a hadjáratban védte meg a király hadai élén a Szerémséget és a Temesközt, és foglalta vissza a kulcsfontosságú Jajca várát. 1466-ban pedig nádori közgyűlést tartottak Tolna várában. 1518-ban II. Lajos király is Tolnavárra hívta össze az országgyűlést, amelyen a köznemesség követei útján képviseltette magát. Ekkor szavazták meg a fél forint rendkívüli hadiadót, és itt indulnak a király vezetésével a törökre. 1526-ban pedig II. Lajos itt várakozott lassan gyülekező hadaira. A volt Festetics-kastély Galeotto, Mátyás király történetirója szerint „Tolna nagy város..." Aztán 1526-ban Mohácsnál elvérzett az ország. Szulejmán szultán hadai előtt nyitva állt „kincses Tolna-Baranya". Tolnavár sorsát is a török pecsételte meg, hiszen 1541-től másfél évszázadon át hódoltsági területté vált. Evlia Cselebi, a hires török világutazó 1663-ban, tehát több mint egy évszázaddal Tolna török kézre kerülése után járt a városban. Leírja a várat, amelynek „parancsnok agája és várnépe készenlétben állnak. Kívül egy virágzó és díszes külvárosa van, összesen nyolcvan házzal, melyek mind a Duna partján fekvő keresztény házak..." Ezután említést tesz egy nagy tóról, amely valószínűleg a Duna mocsaras ártere, s amelyről így ír: „...Tavasszal, ha a Duna folyó kiárad, ez Tolna tava megtelik s tengerré lesz, benne a halászok hét hónapig halásznak..." Tolna tehát a török megszállás alatt is város maradt, amelyben a reformátusoknak virágzó kollégiumuk működött. A török kivonulása után mindöszsze 160 lakosa maradt Tolnának. (A szomszédos Szekszárdnak 290). Vára elveszítette katonai jelentőségét, köveit széthordták és felhasználták az új építkezésekhez, s így nyomtalanul eltűnt. Fényes Elek 1851-ben megjelent könyvében Tolnáról ez olvasható: „...Hajdan kőfallal kerített királyi város volt; de a városnak nagyobb része most a Duna gyomrában hever, aminthogy vizapadáskor sok épület alapjai láthatók..." Tolna soha többé nem nyerte viszsza régi fényét és jelentőségét, bár az évszázadok folyamán lassan gyarapodott. A múlt század derekára lakóinak száma meghaladta a 6000 lelket, s napjainkban már tízezren lakják. Egy részük tovább folytatta a Tolnán ősi foglalkozást: a halászatot és a hajózást. S a barokk korban néhány igazán szép építménnyel gazdagodott a közben városi rangját érdemtelenül elvesztett település. Közülük különösen az 1773-ban befejezett plébániatemplom és a hozzá tartozó plébániaépület-együttes, valamint az 1743—79 között épített Kálvária-kápolna érdemel figyelmet. Nagyon szép lenne, ha rendbe hoznánk az 1790 körül emelt, copf stílusú Szentháromság-oszlopot. A volt Festetics-kastély falára helyezett emléktábla szerint gróf Széchenyi István is megszállt 1830-ban, atyafiánál, gróf Festetics Leónál. Innen folytatta al-dunai útját. Vele átellenben működik az a selyemgyár, amelyet még Bezerédj Pál földbirtokos alapított 1883-ban. Azóta, természetesen, alaposán kibővitéttéú Újabb épületei közül az 1905—06-ban emelt tanácsház utal arra, hogy Tolna még a századfordulón is tehetős mezőváros volt. CSONKARÉTI KÁROLY LŐDIFERENC IIW íttri Perben, haragban Az Isten keze szelíd, vétlen lemeztelenít. Sarkomra állok, Uram, ne büntess már csakugyan, Elég volt az álmom is, némelyiket szánom is. Én is voltam fiatal, s enyém volt a diadal, De sose voltál velem. A kezed elengedem. Keresek mást, emberit, aki élni enged itt. Uram, keresem magam, legyek bár alaktalan, csak szó, egy felkiáltás, sötétben pisla lámpás. Fénnyel bajlódom, látod, már megtartom akárhogy. Ellenedre is, Uram. Nagy tét van itt, jó futam Kitörni hozzánk jöjj csak, a tenger árja fölcsap, de itt legyél reményem, mondhatnám, fele részem Csak így békülök veled, mert éltem ellened. Nem láttalak, de mégis kötött hozzád a fétis. Most már tudod, hogy vagyok, Istent megszólíthatok. Azért csak csínján, szépen, szándékunk összemérem. Adom, adod a békét. Görnyedjek érte kétrét ? Nem, a béke én vagyok ott, ahol a Nap ragyog. •jflmílr.-j'ia lg« A

törzsvendégnek mindig van egy-két jól bejáratott története. — Jönnek ide esténként a lányok. — Ha éppen nincs más dolguk — felelem erre. — De nem diszkózni jönnek, itt nincs hangos zene, csak nótázni lehet. — Nem mindenki szereti a modern gépzenét — mondom. — Uram, ide házasodni jönnek a lányok. Szétnézek a vendéglőben, az asztalokon tiszták a szines terítők, a pultnál is megszokott kép fogad, festmény ugyan nincs a falon, de attól tisztességes még ez a hely. A pincéren frissen mosott a köpeny, és ételből megfelelő porciót adnak. Miután jól szemügyre vettem mindent és a városszéli vendéglőben semmi kivetnivalót nem találtam, legfeljebb annyit, a hajdani olcsó helyre is begyűrűztek a gazdasági nehézségek az árlap szerint, kötözködni kezdtem az öreggel. Elmondtam mindenféle maradinak, miért bántja a szegény lányokat, akik tisztes szándékkal keresik a férfiak ismeretségét. Úgy lehordtam a törzsvendéget, hogy szóhoz sem jutott, az indulattól reszketett, de türtőztette magát, és végül csak ennyit mondott: — Higgye el, itt különös házasságok köttetnek. Rég elfelejtettem már a beszélgetést, amikor az egyik vállalat igazgatójával összetalálkoztam. A kötelező udvarias szóváltás után, furcsa módon megkérdezi, járok-e egy bizonyos vendéglőbe. — Miért fontos ez? — nézek rá értetlenül. — Soha nem voltam ott, de két kollégám éppen most vált el, és úgy szidja azt a helyet, mint a bokrot. Rövid időn belül a vendéglőgyűlölő egyik férfival megismerkedtem. Különös házasságok — Hosszúra nyúlt a nap, túlóráztam. Kora este volt, amikor a vendéglőbe bementem. Egész nap ellenőriztem a számlákat, néha a normásnak is sok a dolga. Két sört kértem, gondoltam, ejtőzök egy kicsit. Kevesen voltak, jólesett a csend. A szomszéd asztalnál két lány kólázott. Amint kortyoltam az árpalét, egyre jobban tetszeni kezdtek. Odahívtam a pincért, és küldtem nekik két korsóval. De az fordult is már vissza, nem fogadták el a lányok. — Ezért gyűlöli azt a helyet? — Balszerencsém akkor kezdődött. Ha megiszom a két kehellyel, talán másképp alakul az életem. Most 41 éves fejjel biztos nem laknék albérletben. — Az ital az oka a legtöbb balesetnek is — próbáltam szolidáris lenni. — Megfogtam a két korsót és átültem a csajokhoz. Jól nevelt gyerekek voltak, mert nem küldtek el. Maradtak a kólánál, kértem hát egy fél rekesszel. — Ez aztán a gavalléria... — Más baján nem illik élcelődni! A lányok kóláztak, én meg söröztem tovább. Éjfél felé már jól állhattam, mert megkértem az egyik kezét. — Csak úgy heccből? — vágok közbe. — Igen, úri lányok voltak, nem kezdhettem a vagány dumával, hogy gyerünk anyukám. — A lány felpattant vagy a nyakába ugrott? — érdeklődöm tovább. — Nevetett, aztán a barátnőjéhez fordult, azt magyarázta neki, „mondtam, hogy szombatig férjhez megyek." — Ez vicc... — Akkor én is annak gondoltam. Az egyetemista lányokat hazavittem taxival a kollégiumba, s mint a jóbarátok, elbúcsúztunk. Az én szőkémnek javasoltam, hogy találkozzunk másnap, megadtam a telefonszámomat is. Én akkor 32 éves voltam, Teri pedig 20, másodéves medika. — Fájó emlék lehet az elmaradt randevú? — Másnap délután csengett a telefon, Teri hívott, hogy ráér este. A vendéglőbe mentünk, ugyanabba, ahol találkoztunk, akkor már ivott sört. Nem szaporítom a szót, egy hónap múlva férj és feleség lettünk. — Természetesen szombaton.,, — Igen, mert akkor nem volt az egyetemen órája. — Mesébe illő — kontrázok a sztorira. — Na, akkor elkezdtem keményen dolgozni, mert Teri szeretett öltözködni, és lakást szereztem. Nemcsak a férje, hanem az apja is lettem, hiszen én taníttattam. Mozgalmasan éltünk, ha nem mentünk el otthonról, évfolyamtársai jöttek hozzánk. Micsoda csajok voltak! Otthonosan mozogtak nálunk. A spájzom mindenki előtt nyitva volt. Sajnáltam őket a menzai koszt miatt, szalámit, kolbászt mindig tartottam otthon. — Népszerű lett az asztala... — Nem néztem, a pénzt mire költjük. Nem is volt gond, viszonylag jól kerestem. Teri utolsó évesen vidékre ment gyakorlatra. Onnan csak egy táviratban értesített, elhidegült tőlem, válik, és igényt tart a fele lakásra. Az avatására sem mentem el, nem akartam, hogy a csoporttársai rajtam röhögjenek. Legföljebb az vigasztalt, más is járt már igy. A 45 éves férfi már három esztendeje boldog családapa, de ha azt a bizonyos vendéglőt szóba hozom, nyugtalanság lesz úrrá rajta. — Ezzel a mostani, a második házassággal kellett volna kezdeni. Pedig nem voltam tacskó, amikor harmincévesen az elsőbe beleugrottam. Rutinos technikusként 4-5 ezer forintot kerestem, így esténként jutott arra, hogy egyik szórakozóhelyről a másikra járjak. Egyedül éltem, csak magamra kellett költenem. Az egyik alkalommal kollégákkal bementünk oda, lehettünk vagy tizenöten. Asztalokat húztunk össze, de még így sem fértünk el. Három tinilány gubbasztott az egyik sarokban, hogy asztalukat megkapjuk, kértük, telepedjenek közénk. Nem szóltak egy kukkot sem egész este. Amit rendeltünk, megitták. Zárórakor azt mondta az egyik haver, menjünk fel a lakására, meghívta a lányokat is. Ott ismertem meg az egyiket. Juli ekkor már két hónapja járt az egyetemre. Faluról jött, csendes, félszeg gyereknek látszott. Reggelig beszélgettünk, elmondta, milyen anyagi gondokkal küszködik, özvegy édesanyjától nem szívesen fogadja cl a segítséget. Arra kért, szerezzek neki valami mellékes munkát, amit az egyetemi tanulmányok mellett is el tud látni. — Ugye tudott segíteni? — Igen, de más módon. Akkor az elvált édesanyámmal laktam együtt, megbeszéltem vele, a három szobából adja ki a kicsit. Olcsóbb volt, mint az albérlet, mint ahol Juli élt. Sokáig szabadkozott, míg végül ráállt, hozzánk költözik. Anyámnak is jói jött a kis pénz és a lány sem járt rosszul. — így kezdődött a házassága? — Sokáig azt sem tudtam a lányról, mi van vele. Imádtam az éjszakában csavarogni, ezért ritkán láttam. A mamám pedig egyre többet beszélt Juliról. Milyen rendes, néha segít neki, sokat nem figyeltem a szövegre, de Julira sem. Nem öltözött divatosan, s nem is találtam jó nőnek. Egyszer megpillantottam az erkélyen, fürdőruhában napozott. Meglepődtem. Akkor hosszabb ideig beszélgettem vele és mondtam neki, milyen csinos, öltözzön divatosan. Mentegetőzött, nincs pénze. — Vett neki néhány cuccot? — Ugyan már! Aztán megint hosszú ideig nem láttam. Majd a születésnapomra meghívtam egy társaságot hozzánk. Szóltam Julinak, ha ráér, jöjjön be egy pohár italra. Éjfél körül udvariasan kopogott, és egy óra alatt megivott egy üveg pezsgőt. Piás voham én is. szóval összejöttünk. A mama hamar kiszúrta, hogy jóban vagyunk, még szemrehányást is tett, hogy viszonyom van az albérlőjével. Anyámnak nagy szerepe volt, abban, hogy Juli a feleségem lett. — Es akkor a boldogság elkezdődött... — Nem mondhatok egy rossz szót sem, de ő se panaszkodhat. Megvettem minden jó cuccot, nyaranta külföldre mentünk. A szerény falusi lány úgy kezdett a pénzzel bánni, mint egy született hercegnő. Az én pénzemmel... Az utolsó vizsgája előtt meghívott abba a vendéglőbe, ahol megismerkedtünk. Ott jelentette be, válik. Másnap elköltözött, aztán két hét múlva, a diplomaszerzés után Pestre ment. Még azon a nyáron férjhez ment egy orvoshoz. Visszagon dolva, különös házasság volt. Sze rencsére már kihevertem. HALÁSZ MlklÓS 1