Délmagyarország, 1987. szeptember (77. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-19 / 221. szám

Szombat, 1987. szcplcmhcr 19. DM1 mq9qzi" •>.'J IV. Szakolcai áhítat Szakolcára ifjú költőkent vágyakoztam már, amikor ki ném látszottam Juhász Gyula imádatomból. Bejárni mindazokat a helyeket, ahol ő is járt hajdan. Ezért is mentem el jó másfél évtizede Máramarosszigetre, de Szakolca annyira kieseti többszöri szlovákiai luristáskodásaink világából, hogy erre, a morva halár közelébe soha nem kerültem. Mert ez itt csakugyan a világ vége, a szlovák és a morva föld találkozásánál. De mosi, miulán itt lakunk két hétig Budmcricében, az egykori Pálffykastélyban, a Szlovák Irodalmi Alap alkotóházában, alig egy órai autózásra vagyunk csak e kisvárostól. Míg gyönyörű vidéken, a Kis Kárpálok helyei közön aulózunk. Juhász Gyula verssorokat mondogatok: „Bús Morva mentén árva kis Szakolca, / Emlékszel-e a régi vándorodra, / Ki itt tanyázott kél keserű ével / És bús ifjúból bölcs öreg legény lett? / Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza / A Tisza táját vágyó dalaimba / S úgy álltam árván a magyar haláron, / Mint Toldi ős a nyári pusztaságon J És úgy idéztem büszke Budapestet, /' Mint bánatos szerelmes, aki szenved / És úgy idéztem az öreg Gvadányit, / Mint tékozló fiú, ki hazaáhil. / És úgy öleleni a szláv mélabúi itt. / Mint beteg nővért, akt édcsbúsit. / Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán / A szent halárra fekete éjféltájt / A háromszínű félfái megölelve, / Mint árva, aki anyját eltemette." r- irjn Nefelejcs cimü versében s/ivs/akasztó vallomását Szakokáról. S c vers mellé pers/e várak integetnek, előbb Vöröskö, azután S/.omolány vára, majd S/enieén, Holicsnn át máris a szakolcai úton vagyunk Szakolca, szlovákul Skalice az útikönyv szerint Szlovákia legnyugatibb városa, hál luigync érezte volna magát száműzöttnek a költő, hogy ide kellett jönnie, miiu Ovidiusnak Tomiba, ki tudja meddig és ki tud ja miért? De hál a kc/dö tanár urak abban a korban sem nagyon válogathattak a gimnáziumok közön, neki is ez volt a lehetősége: JOII vagy nem jön. És jón a magyar költő, hogy szlovák gyerekeket tanítson a magyar nyelvre, 1911 — 13. közön vplt itt kél évig, hatszáz napig tanár Juhász Gyula. Egyébként a romantikára hajlamos, magányos költőnek ihletője lett a táj, a vidék, a Morva folyó, e falusi kisváros, vagy kisvárosi falu bája és szépsége. A költő sokféleképpen emlegette Szakoleát. „Kis vegváros", „utolsó állomás, közömbös árva község", ..szelíd domb alján szomorú Szakolcán", „bús Morva mentén árva kis Szakolca", „a tót faluban, ahol egyszer éltem", ilyen sorai bukkannak elő bennem. Már bem vagyunk c városkában, amelytől a szépséget nem lehet elvitatni. A lőtere még ma is megállásra készteti az autóst, talán azt is, aki nem Juliász Gyula nyomát keresi e városban. A XVI. századi csomház melletti parkolóban szerencsére parkolóhelyet találok. A plébániatemplomot éppen tatarozzák, de a csont ház körüljárható. Csak éppen fényképe/ni lehetetlen, mert a hatalmasra nőtt fák bástyaként védik. A gótikus ivek, bordák akaratlanul is a múltba viszik vissza az érdeklődőt. Hiszen itt minden a múltról beszél. Itt vagyunk az Erdöliát kellős közepén, a városfal egy része éppen áll, megmaradt a régi körtemplom, a Rotunda, a XII. szazadból. Kísér a múlt, amely egykor naggyá és központtá tette Szakoleát. Szláv törzsfők tanyáztak itt, in s/uleieu II. Vak Bcla kiralvunk is. („S vak Bcla lelke sir mohos torony talán" — irta Juhász Gyula.) 1209-ben írták le először e telepulcs nevét. Ennyi elcg a múltból annak, aki szereti a történelmet? Ennyi igen! Na. de engem Juliász Gyula emléke hozott el ide. Melyik házban lakon, melyik iskolában tanított ? A lakóházát en meg nem találom, talan a mindentudó dr. Péter Lászlótól kellett volna elöre érdeklődnöm, s ekkor talán kezemben lenne a cim, igy hát csak a költőre hagyatkozom, hiszen ezt irta: „Az ablakomból a kis ko/rc néztem, • Hol tehénnek ballagtak esteien..." Melyik kőzne! keressen) a hazat? körbejárom a városkát. Maga a latéi három pere vem. Ha a lakolta zát nem is lelem, de megtalálom az egykori kolostort, a későbbi gimnáziumot, amely a kéttornyú, éppen restaurálás alatt álló jezsuita templom mellett áll. Ma is gimnázium. Ebben tanított Juhász Gyula. Emléktáblát keresek az épület falán. Reménytelenül. Az útikönyv más irodalmi nevezetességekről szól, kitűnő helyiekről: a drámaíró Jozcf Hollyról, Frantisck Sasinek történészről és az orvos-iróról: Pavcl Blahóról. Augusztus utolsó hetében voltunk Szakolcán, meglepett, hogy az iskola előtt népes gycrmckcsapat, 13-14 év körüli lányok és fiúk. És magyar szóról volt hangos Szakolca. Összeismerkedünk. — Komáromi magyarok vagynnk — mondja a tanítónő. — És maguk? Hogy ki tanított itt? Mária, te magyar osztályba jársz, neked ismerned kell Juhász Gyulát. Tanultál róla? Emléktábla? Talán Komcniusnak van itt egy emléktáblája, tudja, hogy kicsoda? A gyerekek a szomszédos községben táboroztak, ez az utolsó napjuk itt, apró bevásárlásokra maradt idő. — És Gvadányiról hallottak? — kérdezem. — Ismerik a pclcskci nótárius budai utazását? — Miért kérdezi? Mária ismeritek? — Azért, mert — mutatok a gimnáziummal szemközti egyemeletes palotácskára — ebben élte le utolsó 18 esztendejét a költő... Hamarosan egyedül állunk Gvadányi egykori palotája előtt. Csak hátat fordítunk a gimnáziumnak és szemközt áll a sárga, erkélyes palota. I / a ház a város legszebb epülete. I s frissen van tatarozva. Sárga színe kivillan a zöld Iák sokaságából. 1783 és 18(11 közön élte in utolsó éveit, verselgetve, pipázva, kertészkedve, beszélgetve, aiickdotázva. „Oly bús a kaszinó s Gvadányi képe fáj" irta Juhász Gyula a/ Isten háta mögött e. versében. Vagy íme a Nefelejcs sorai: „I s úgy idéztem az öreg Gvadányit, / Mim tékozló fiú, ki lia/aaliit." S talán egykor oly hites könyvéi is felolvasni un barátainak, s nyilván szopogatta a város oly bites borai, a lubint, amelyről lám, ma szállodát is elneveztek. De hát erről is irt verset Juhász Gyula. A végeken e. verséből ilyen sorokat idézhetek: „Vörös függöny mögött ködös éjben / Csak isznak ők s a mély poháiba néznek, / Melyben vörös bor csillog tompa fényben, / Bora búnak, vigasznak és veszélynek." S később: „Itt inni kell. in borban az igazság!" Megkávézunk s indulunk az Lrdőliáti Múzeumba, álmélkodni és csodálkozni. De megállít előbb maga az épület, melyei az útikönyv szlovák szecessziós stílusúnak mond, s amely egykor a Szlovák Ház nevet viselte. És ez volt Juhász Gyula idejében a kaszinó. Most Dom Kultury a neve. Megállít az épületet szinte teljesen beborító mozaik. Feni, az allegorikus alakok közi ott a magyar címer. Vagy hogy is van ez? Amit mi magyar címernek ismerünk, annak a fele szlovák, a hármas halom a kettős kereszttel. És a másik oldalon az Árpád-sávok. A folyók. Alatta két alak: egy vitéz katona és egy jobbágy fehérbe öltözött figurája, majd a földszinti részt beborító mozaikon magyar és szlovák felírás köveikezik, ekképpen: „Gazdasági és fogyasztási szövetkezel." S alatta: „Skalicky gazdovsko poiraviny spolek." A mozaik másik oldalán Szent Vince portréja, az egyik oldalán: „Sz. Vineze", s másikon: „Sv. Vmceni." És középen a már említeti Drtm Kuliury felirat. Minden tiszteletem a szakolcaiaké, hogy nem verték le, nem rombolták szét ezt a gyönyörű mozaikot, nem tüntettek el a magyar szöveget, amelyei a ház elkészültekor: 1905ben helyeztek el a mozaik falon. Pedig azóta, de sokszor fordult a világ kereke. Itt is, Szakolcán is. A múzeum persze zárva, de mi el néni megyünk innen, amíg meg nem nézhetjük a messze földön is híres néprajzi gyűjteményét, amelyet dr. Pavel Blalio gyűjtött évtizedeken át. Keresünk egy jótét lelket, aki megnviija ,i kapukat. S közben talalgamm, hol botozgattak annak idején az urak. S an idő a (alálgaiasra, mert bejutjuk a teljes epületet, míg a hátsó traktuson megutaljuk a múzeumot. Végre egy hivatali férfiba akadunk. Mondjuk németül mi járatban vagyunk, s honnan jöttünk. Int, s máris hoz maga helyett egy kedves teremtést, egy halk szavú szlovák leányt, aki mikor megtudja, hogy mi valójában szegediek vagyunk — és én szerte a világban szegedinek vallom magamat — megnyílik a lelke, s egyszeriben ránkzúditja kevéske magyar tudását. — Nagyapám testvére is Szegeden él, nem ismerik Hlavatliy Istvánt? Nem ismerjük, de ez nem ront a helyzetünkön. Mi Juhász Gyuláról beszélünk és Gvadányiról, igen. persze hogy tud mindkettejükről. S közben nyitja a múzeumi ajtót. Egy olyan terembe kalauzol, ahonnan már nem is akarunk továbbmenni. Csodálom és szeretem a habán fazekasok munkáit, én is őrzök otthon egy eredeti, 1685-ből való habán korsót. De mi az az egyetlen az itt található sok-sok kancsóhoz, korsóhoz, tányérhoz és tálhoz képest? Ragyognak, tündökölnek, elámítanak, lenyűgöznek. Melyik a szebb? Nem lehet válogatni. Mind szép. Mind nemes vonalú, csodálatos formájú. Egy letűnt világ nagyszerű mestereinek itt maradt munkái. A habánok közel állnak a szivemhez. Olyannyira, hogy irtani is egy regényt jó liz evvel ezelőtt a nikolsburgi békekötésről s benne megírtam a habánok történetét. Jövünk el a múzeumból. Vajon hol szolgált Ancsa? Hiszen egyik legszebb verséi róla irta Juhász Gyula: „A kis végváros vendéglője mélyén / A söntés rejtekén éh Ancsa lelkem / S csodálkozott boros, hús éjek éjén, / Ha a/ urak mulattak ott a csendben." S az Ancsa él e. versében: „Ancsa, a régi cseled / Be sokszor eszembe jut újra, / Idézem méla s/cinéi../ Ö szőke Iraja koszorúja! / Ö volt a vad idegenben .' Én árva szomorú párom...*' Szakolca lassan ereszt el. Még egy pillantást vetünk a v ái falakt a. a kisváros szép házaira, s azután a Morván megyünk át. Indulunk l.ednicéic. és Mikulovha. I)é pciv/c a loiiénci este otthon, a búdnieiíeej kas-' tclybaii'tovább'folyiaiódik. Málta cs Július I énkö, itt megisíheít kedves barátaink. Gyula kitűnő költő cs műfordító, mesélik, hogy öt esztendeje hah meg Pozsonyban jó barátjuk Jankó lilaho, a szlovákok világhírű operaénekese. Annak a Ulalio doktornak a fia, aki azi a nagyszerű habán gyűjteményt létrehozta cs a múzeumnak adományozta. Nos, Jankó mesélte Pozsonyban nem sokkal halála előtt Július I cakónak, hogy mennyire szerelte és tisztelte Juhász Gyulát, aki kedves tanára volt Szakolcán 1911 — 13. között. És hogy teljes legyen az álmélkodásuuk. Július Lcnko máris szlovákul mondja a Milyen volt szőkesége e. verset, s tud egy bizonyos Mariskáról is. aki Juliász Gyula szakolcai éveit megédesítene. És játszik a s/a vakkal, arra kér, hogy mondjak rímeket az Annára. Igy teljes lam a világ. És úgy. hogy Márta asszony édesanyja skalieei, s máris úgy tartjuk e szép kasiélys/obában, hogy Skalice—Szakolca a világ közepe, nem pedig a világ vége, mim hitte egykor Juhász Gyula. És éti arra gondoltam, hogy még mindig nem ismerem eléggé Juhász Gyulát. Lám, soha nem olvastam még az Orbán lelke e. kisregényéi, amelyben pedig szakolcai élményeit irta meg. Ezzel még tartozom magamnak. És azzal, hogy egyszer ügy időzzem e szép kisvárosban, hogy megkóstoljam a város nevezetes borát, a rubint. De jó, ha az ember soha nem ismer meg valamit teljesen, valamit otthagy, hogy legközelebb majd legyen oka visszatérni! TAKÁCS IIBOR Hans Arp: Festmény gyűrött papíron Ember, aki fénylik Sokféle ember sokfajta panaszát hallottam már pályám során. Ám eleddig egyet se olyat, mini amivel a/ a férfiú lepett meg, akit rezes orra miatt Répának szólítanak barátai. Azt mondta nekem a/ ötvenes éveit csak most kóstolgató há/ke/elöségi alkalmazott: róla sugárzik, hogy vonzza azt, ami megkeseríti az éleiét. — Hiszi, nem hiszi — nézett fürkészőn az arcomba —, rólam márt azt se feltételezik ismerőseim, hogy véletlen szerencsém leltet. Ki is próbáltam. Egy olyan héten, amikor a lottó alig húszezrei fizetett a ncgyialálatosra, elhíreszteltem az irodámban, hogy éti is a nyertesek között voltam. Kollégáim csak nevettek, hogy ugyan, ugyan. Répának miért volna négyese? Miért cppcii neki? És hozzátette, bezzeg egy munkatársáról elhitték, hogy az unokatestvére külügyminiszter len valamelyik afrikai országban. Még azon sem akadtak fönn: vajon miként alakulhatott ki az a rokoni viszony a fekete diplomatával, ha pályatársuk minden retyerutyája a kiskunhalasi tanyavilágban él. Ama kishivatalnok olyan föllépésü volt, hogy „el kellett hinni róla", hogy a/ egyenlítői Afrika valamelyik vezetője időnként mázsaszám küldi neki a banánt, és pálinkát kell fő/cmíök belőle, nehogy rájuk romoljon. Csakugyan, vannak emberek, akik már a puszta megjelenésük revén előnyt élveznek mindenütt. Tíz hasonló képességű közül ót veszik föl a jó állásba. Ha egy láda paradicsomban csak három hibátlan van. azt a liánnal neki méri ki az eladó. A nők egy futó mosolyát többre énekelik, inintha más vacsorára látja vendégül őket a Hiltonban. De vannak, akiknek még a kisgyermek is a lábára lép az utcán. Akik, Ita benéznek egy udvarba, ott rögtön elhullik az aprójószág. És képezhetjük a pszichológusokat, elönt heti a boltokat a lélektannal foglalkozó könyvek özöne, megmarad a szakadék az élet fólkenijet és a kétbalkezesek, bcskatulvázottak között. Egyszer-egyszer megfordulok a bírósági tárgyalóteremben, ahol bűnügyeket teregetnek ki. Sajátságos módon a szélhámos, aki egy soha föl nem épült társasház nyolcaZELEI MIKLÓS Budapest sokszor nem kapok én se levegői és meg Jog érkezni a pillanat amikor az ablakhoz nem érek már oda Jölbukom és un maradok kitúrt karokkal mintha el akarnék szállni innen de akkor már idevaló leszek virágjóldnek adjatok el hogy mindig az ablakban lehessek dik emeleti kétszobás öröklakására vett föl százezer forintos előlegeket, bizalmat keltő arcú, elbűvölő személyiség, a károsullak pedig ijedt, setesuta emberek, akiknek jószerivel egy doboz gyufát se kölcsönöznének jó lélekkel.' Milyen fintora a sorsnak, hogy gyakran az élet hamiskártyásait ruházza föl a héroszokhoz illő kiilsö adottságokkal, a tisztesség hordozói meg olyanoknak tetszenek néha, mint a sunyi kapcabetyárok. Erre azt mondják a minden helyzetben okosok: nodc kcr^m, hol tanítják azi, hogy a Iái szolra adjunk? Az emberek megmérésénél a lényegi tulajdonságoknak kell lalbacsmök Kellene válaszolom halkan f1zavartan art a gondolok, hogy ma gam is milyen sokszor ítélkezem az első, futó benyomás alapján. Akár csak az a kétdiplomás ember, nki hú zassági bonióperénck szünetében amikor hüledezve faggattam, miért ven feleségül néhány héti ismeretség után egy prostituáltat — így felelt: — Nevessen ki, beleszerenem a szemébe. Furcsa, nem furcsa — így van. Az ember legbecsesebb tulajdona, a sze melyisége néha előnytelenül, olyköt fölértékehen mutatkozik meg a kör nyezete előtt. Am semmiképp sem akarom azt mondani, hogy az életben a látszat nagyobb csclyt jelent, mint a lényeg Mindössze azt a vélekedésemet nem hallgattam cl, mely szerint a jó külső adottságok nemcsak a pipereszappan érvényesülését könnyítik meg. hanem azét is, aki a szappant el akarja adni. Aki végignézte a magyar televízióban a nem túl távoli múltban lezajlott karmesterversenyeket, az nehezen szabadulhat a gondolattól, hogy azok nem kizárólag a zenei fölkészültség, a muzsika értelmezesenek és a dirigensi talentumnak erőpróbái voltak. A helyezések kialakulasában szerep jutott annak is: küllemevel, mozgásával, mondhatnám színészi mimikájává! ki mennyire bűvölte el a közönségét. Csak emlékezzenek vissza a kezdet-kezdetén föltűnt japan karnagy egzotikus varazsara, később a görög fiatalember sztárfotóul kínálkozó fejére vagy a legutóbb diadalmaskodó hollandus boldog kainaszmosoiyára. Nem veletlenul buggyant ki vegul egy barátomból a vélekedés: — Ezek mellett Klemperer nem rúgott volna labdába. Gondolom, az olvasóban már ágaskodik a kérdés: mién írok ennyit egy közhelyről. Mert — mit tagadjam? — mohos közhely arról tárgyalni, hogy egy daliás eve/ősbaj ltok is lehei szellemileg törpe cs az alacsony (eui)etú Kossuth cg> lejjel magasabb volt leglionhoigusabb koiiuisamal is... BAJOR NAÍJI tRNO 4 4