Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

12 Szombat, 1987. augusztus 1. DM magazin M

a már szinte mindenki hallott a svédasztalról, vagyis arról a csodálatos vendéglátási módról, hogy a vendéglökben — általában reggel — terülj, terülj, asztalkám módjára, roskadásig megrakják a nagy étkezőasztalt minden földi jóval, és ki-ki annyit és annyiszor szed magának, amennyit; csak akar. De mielőtt elmondanám finnországi élményeimet, engedtessék meg, hogy valami nagyon régi élményemet idézzem fel. Egészen ifjú emberként nyári gyümnlcsszedésre az új-somomogyitelcpi Herczeg-féle uradadalomba kerültem, heti hat pengő bérért. Boldog voltam, vidáman keltem hajnali fél négykor, és szedtem a hozzám hasonló, 1213 éves flúcskákkal a kert termését: almát, körtét, őszibarackot. Amit elmesélek, 1940 nyarán esett. Herczeg István nagyon elegáns ember volt, sportosait öltözködött, mondanák qzt ma rá, fehér teniszcipőjéhez fehér , nadrágot, világoskék inget viselt, s ilyen volt a modora is: tiszta, barátságos, emberséges. Egyszeregyszer közénk is leült, különösen, ha olyan dolgokról beszélgettünk, amit ő is szívesen hallgatott. Es ez mi más lett volna, mint a sport. Arról folyt «a szó, milyen kár, hogy elmarad az olimpia. Aztán Herczeg úr az egyik nap, amikor korán végeztünk n teherautók megrakásával, behívott néhányunkat dolgozószobájába. Csak álmélkodtunk. Ilyen lakást addig még nem láttam. S ö, nem tudván) leplezni büszkeségét, elmesélte nekünk, hogy ő részese volt egyszer már az olimpiai küzdelmeknek, s megmutatta az ott nyárt érmét és diplomáját Attila fiam a nyolcvanas évek elején egy könyvtárt örökölt, benne jó néhány dedikált könyvvel. Ezek között válogathattam kedvemre, s mit találtam? Íme: „Impresszióim az 1912-es, stockholmi olimpiádról. Irta: Herczeg István Riadta: Slephaneum Nyomda R T. Ara 1 K 59 f." Bizony, Jterczeg István nem hazudott, -«wkugyan részese volt a stockholmi olimpiának, mint a ,t<irná.szválogatott tagja, vagy ahogyan ezt neve alá irta a Svédasztalok Finnországban könyv borítóján: „a magyar reprezentatív tornászcsapat és a Szegedi Tornaegyesület tagja" Bizony, Herczeg István Szegedet képviselte az olimpián, és hazajőve, megírta élményeit. Most nem azt akarom elmesélni, hogy milyen dicsőséggel szerepelt, hogy a tornászcsapat ezüstérmet szerzett, hanem azt az ide illő passzusát akarom idézni, amelyben leírta első találkozását a svédasztallal. Íme: „Ketrineholmban reggeliztünk. Megint idegen szokással találkoztunk. A reggelizás ugyanis az állomáson levő étkezőben történt. Amint beléptünk a terembe, annyi mindenféle ételt láttunk, hogy szemünk, szánk elállt Volt ott hal, mindenféle hús, sütve és főzve, kávé, tea, vaj, tojás, főzelék, sütemény, befőtt, egyszóval, minden jó, és mindenből annyit ehettünk, amennyit tudtunk. Az ára 1 korona 50 őre volt fejenként. A vendéglős ezen a reggelin biztosan nem nyert, mert' amikor még tíz percünk volt, már kiabálni kezdett: siessünk, mivel csak három perc időnk van. Csakhogy nem ültünk fel ennek a kijelentésnek, és vígan tömködték egyesek még a zsebüket is,.." Mi, Finnországban üdülő, pihenő, túrázó magyarok, naponta találkoztunk a svédasztal örömeivel. Először a Hotelli Hospizben, ahol svédasztal fogadott reggel és este, önkiszolgáló alapon. Ilyenkor bármennyit lehetett szedni, akárhányszor lehetett fordulni, egyet nem illet: otthagyni valamit is a tányéron. A mi reggelijeink csodálatosak voltak: mindig volt tej, kávé, lea, dzsúz, vaj, margarin, sajt, kukoricapehely, tojásrántotta, kétféle főtt tojás, sok-sok felvágott, különleges finn sonka, és egv óriási halom virsli. És még sok-sok saláta. Bevallom: jó ét* Vágyunk volt Tartottuk magunkat a közmondáshoz: reggelizz úgv, mint e<rv királv. Hát. mi úgy reggeliztünk, mint három király! De, bizony, eleinte a szem többet kívánt, mint a gyomor. De hogy milyen a magyar? Amikor első este — és még nagyon sokszor — svédasztalról kellett magunkat kiszolgálni, volt morgás és hanagvás! Pedig az önkiszolgálás nagyon hasznos. Egyetlen ember gondja volt, hogy hozza az utánpótlást, ha valami fogyóban volt a svédasztalról. Végigettük Finnországot, ha nem is mindig svédasztal mellett. Mert kipróbáltunk jó néhány vendéglőt, például a híres főpályaudvarit, ahol gyönyörű freskók alatt ebédeltünk, mégpedig a nagyon sóvárgott lazacot, Tamperében egy igazi orosz vendéglő főztjét ettük végig, ettünk bizony előkelő helyeken nem túl nagy adagokat, és kisebb helyeken csodálatos finomságokat. Megszerettük a finn konyhát. A sokféle halat, még a saját pörköltjüket is, amely nem hasonlított a miénkhez, az édes mazsolás májkrémet, vagyis, amit csak elénk adtak. De hadd meséljem el a legszebb és legjobb ebédünket Egész napos kiránduláson voltunk, Kuopióból indultunk reggel, a délelőttöt Varkausban töltöttük, s onnan indultunk VaIamóba, a kolostorhoz. Az ebédidő úton ért. De hogy hol eszünk, senki nem sejtelte. Éppen ragyogóan sütött a nap, amikor két tó összefolyásához értünk. A zúgóban rohant a víz. Jaj, ha megá!thatnánk, egy-két fénykép erejéig. De hát hogyan is lehetne itt megállni? Aztán már fékezett is az autóbusz. Kitalálták a gondolatomat? Nem. Egy tóparti faház előtt álltunk meg, s Éva, a kedves és mindentudó tolmács közölte: itt ebédelünk! Karvlon Kanava a helység neve. Jfelység? A faházban lakik a gazda családjával, és ez a ház egyúttal fogadó iá,' vendéglő is. A gazda —* éves — az idén hagyott fel végleg az állattenyésztéssel, már nem műveli a földjét sem, vendéglős lett szívvel-lélekkel. Bekukucskáltam a nyitott ablakon. Mannerheim tábornagy festménye alatt gyönyörű svédasztal várt ránk. Útitársaim mar előre zúgtak: itt sem szolgálnak ki minket? Persze, a tudat mélyén az munkál, talán majd nem jut elég a későn szedőnek. Pedig utunk végefelé járván, már tudtuk, tudhattuk, még soha senki nem maradt éhen. Két teremben foglalhattunk helyet, a harmadikban pedig várt a svédasztal. Mi volt rajta? Volt először piirakka, vagyis rizzsel töltött pirog, amelyen az ujjlenyomat a díszítés, ezt tejjel ittam. Volt házi sör is, ha mór az italoknál tartok, persze, csak a neve volt sör, különben nem Is tudom, mire hasonlított az íze. És persze narancslé. A levest nem nagyon kedvelték útitársaink, inkább megrakták tányérjnikat sonkával, édes, mazsolás májjal, ehhez jutott bőven a salátákból, rnajd, aki szerette, vett a négyféle halból, amelyből én a lazacot szerettem a legjobban. Ha egy tál elfogyott, kiürült, újat hoztak helyette. És persze volt itt is pörkölt, aki szerette a különlegességet, ehetett hozzá hagymás narancssalátát. Szép asztal a svédasztal, szép bizony, istenesen jóllaktunk. A végén nekem, mint a csoporti egyetlen „írástudójának", kellett beírni a vendégkönyvbe. De hát mit lehet beírni? Hogy ió volt? Ugyan már. Ide vers kívánkozik! Egy szonett, a háziak dicséretéről. Felírtam a címet: Vendégek voltunk. És következett a vers: „Itt volt ám részünk mindenféle jóban, / földi csodákkal várt a díszes asztal. / mit is írhatnék végül meghatottan? / Hogy nem megyünk el, minden itt marasztal? / A zúgó táj. a tó. e földi éden. / miiven szép yílpg, s mi csak belenéztünk ! az áhítat örök bűvöletében. I Vendégek vagyunk. Hány évet is késtünk? / Itt lenne jó maradni néhány évre. / Évre? Hónapra! Vagy csak egy-két napra, / letelepedni, s úgy nézni az égre, / s a tóban tükröződő örök napra. / Turisták vagyunk, sorsunk: menni kell, / e földi hely csodás ízeivel..." Becsuktam a vendégkönyvet, s átadtam, azután kimentem fényképezni. Egyszer csak kiabál utánam Sári, jöjjek azonnal. Odabent nagy csődület, szinte mindenki a ház ura és asszonya előtt, Éva épp arra készül, hogy lefordítsa a verset de előbb közkívánatra fel kellett olvasnom. Hanem úgy éreztem, magyarázattal tartozom, hogyan lehet öt perc alatti verset írni? Ügy, ahogy a festő \,iz perc alatt megfest egy akvarellt. A vers után ováció, s hogy finn vendéglátóink is értsenek belőle valamit, Éva szóról szóra fordította a versemet. Olyan szépen, hogy a felénél sírva fakadt a gazda. A finn nyelv dallama betöltötte a szobát és a szíveket. Éva Poikonen, a Finnországba férjhez ment tolmácsunk szereti a költészetet, s volt rá példa, hogy fél órákat olvasott fel a Kalevalából utazás közben. Mi is áhítattal hallgattuk hát a finn szavakat, miközben törölte a könynyeit a ház ura. S amikor a vers végére ért flva, a csoport nevében megköszöntem a vendéglátást elmondván, hogy ilyen szép honoráriumot még soha nem kaptam versért, mint ez a mai ebéd, de erre már az asszony fakadt sírva, akinek előbb a kezét csókoltam meg, majd összeölelkeztünk. A gazda is válaszolni próbált, nehezen küszködve könnyeivel, azt mondta, hogy azt eddig is tudta, hogy a magyarok csupaszív emberek, de hogy ilyen kedvesek, azt nem gondolta volna. Ügy búcsúztunk, hogy ez a legszebb ebédünk Finnországban. Vagy a legjobb? Mindkettő. Hiszen nemcsak a gyomornak kell jóllakni, hanem a szívnek is. A búcsúzás érzelmes volt. így még vendégeket nem búcsúztatott el fogadós, sírtak vendéglátóink, amikor beszálltunk az autóbuszba, s lelkesen integettek utánunk. Mintha nem is frissen megismert vendégei lettünk volna, hanem régi barátai. TAKÁCS TIBOR VARIÁCIÓK EGY WEÖRES SÁNDOR-VERSRE Öregek Uly árvák ók mind, az öregek. Az ablakból néha elnézem őket, hogy vacogó szélben, gallyal hátukon mint cipekednek hazafelé — vagy tikkadt nyárban a tornácon hogy üldögélnek a napsugárban — vagy téli estén, kályha mellett hogyan alusznak jóizűen — — A lányaim, a fiam a városon, néha kiszaladnak, anyuka, mire van szüksége, anyuka, miért nem költözik már be legalább a faluba. Ott lakik ugyanis az öcsém a feleségével. Be is mennék tán, pedig igencsak nincs kedvem mások nyakán élni, de hát azláh csak kibökték a gyerekek, hogy akkor nekimennek a háznak egy géppel, csak a föld miatt tartanák meg egyáltalán, mert azt azért művelnék, nagy a drágaság. Ha legalább a házat megtartanák! Télen persze hogy nem tudnák használni semmire, ide olyankor csak gyalog lehet bejönni, gép nem járja meg a havat. De hogy én nyáron soha többet ne húzódhassak be a hűvös szobámba, hogy én soha többet ne nézegethessem, ahogy a házikó mögött lebukik a nap, hát azt nem. De hiába magyarázom, hogy az unokáknak is jó lenne nem hiszik el. Mert az unokáknak csak a város, meg a Balaton, meg a szőnyeges lakás. Hát akkor nem megyek. Művelhetik a földet tőlem, legalább gyakrabban látom őket, az a kevéske, ami nekem kell, megtermett eddig is egy kis darabon, az egészei úgyse tudom már régóta bevenni. De nem megyek el innen. Itt éltem, mióta világ a világ, az uram itt halt meg, a gyerekek itt nőttek, föl. Én már csak itt maradok. Egyedül is. nyújtott tenyérrel templom előtt úgy állnak búsan csüggeteg, mint hervadt öszi levelek a sárga porban. Már hozzátartozik a városképhez. Sárga műanyag vödörben hordja a virágokat, átlátszó fóliába vannak kötve csokrokként vagy csak úgy, fólia nélkül, de zöld szigetelőszalagba tekerve minden adag. Válogatós nélkül tér be az útjába eső vendéglátóhelyekre, a fegyveres erők klubjába éppúgy, mint a Gösser sörözőbe. a Szegedbe vagy bárhová, legyen kocsma, étterem. Beengedik; kapatos, jókedvű, vagy épp elke»seredett vendégek között bóklászik. A virág legtöbbször elkel. Honnun van -- nem kérdi senki Még meg is szokták hívni néha valamire — ott voltam, mikor életében először ivott kólát a művész úr fizette, a néni megkóstolta, „egész jó" — mondta, és megérdeklődte az árát „Még majd rászokik." — próbált viccelni vele a pincér, „miért ne?" — válaszolta a néni. „megengedhetem magamnak". Megfagyott a hangulat, a hamuttartóba bámultunk, és történetek jutottak eszünkbe. Nehezen indult újra a beszélgetés. És ha az utcán bottal bandukolnak idegenül néz a napsugár is és oly furcsán mondja minden ember: „Jó napot, bácsi". A lámpa már régen piros, a töpörödött öregember még csak az úttest felénél járhat. Araszolgat a járda felé, motyog magában. A villanyrendőrt nem hozzá igazítottuk, hanem harsány, célratörő lépésekhez, biztos lábakhoz, határozott tempóhoz. A bácsi, valahányszor nekiindul, a zöldre várakozó autósoktól függ. Látszik rajta, átgondolta, egyszer nem ér oda. Valaki megugrik, nem kell, hogy el is induljon, nem kell, hogy elüsse, elbukik ö a széltől, az ijedtségtől is. A világ nem vár rá. tudja. Hisz tudott ő sietni valaha, istenem, hogy tudott, és nyalka legény volt, a legjobb táncos hét határban, óh, azok az aratóbálok, hét falu lányai bolondultak utána, minden ujjára jutott. S ha úgy jött a sora, futva ment a haiv rnadik faluba, hisz várta a Julis... Julis már nem várja, és nem várja más sem, legkevésbé a rohanás, az uutós, a világ, és egyszer talán nem fog átjutni a túloldalra... A nyári Nap. a téli hó, öszi levél, tavaszi friss virág mind azt dalolja az ö fülükbe „Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz: téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni... — Amióta a finmékra írattam a házat, és bejöttem ide, rám se néznek. Egyszem gyerekem, nincsen több, unoka meg nem lett, hát nem tudom, ki törődne velem, ha nem volnék itt Amíg elvoltam egyedül, bírtam a munkát, nem volt gondom, aztán, hogy rájuk szorultam Volna, már nem volt elég, ha gyümölcséréskor látom őket. Elkelt volna a segítség, ne csak elvigyék a termést Aztán nem is igen volt mit elvinni, megette a féreg a sok gyümölcsöt, nem birok én már semmit se csinálni. Nem vagyok már jó semmire se, nem is kellek senkinek. így, anyuka, úgy. anyuka — aztán elfogyott a nagy szeretet. De itt majd' csupa olyan van, aki így járt, jól elvagyunk együtt. Senki nem mondja, hogy minek élünk még, mikor üresek a temetők, nem mutatják, hogy fölösleges nyűg csak az öreg. Ami kell, bögre tea, falat kenyér, megvan itt rendben. Amennyi még hátravan, az gyorsan eltelik itt... Olyanok ők, mint ki utazni készül és már csomagol. És néha, hogyha agg kezük játszik egy szőke gyermekfejen, tán fáj, ha érzik, hogy e két kézre, dolgos kezekre, áldó kezekre, senkinek sincsen szüksége többé. — Tudja, nem volt éppen könnyű életem. Az uram Is nehéz ember volt, meg hát azért megdolgoztunk mi mindenért A fiam aztán ötvenhatos lett, 18 évig színét nem láttuk, azóta is kétszer volt csak itthon, az apja temetésére se jött A lányom elvált, itt marudt két gyerekkel, nehéz természete van, az unokáim is olyanok. A kamaszfiú egyre elviselhetetlenebb, a lánnyal már jól ki lehet jönni, lehiggadtuk a bakfisőrúletei, befutott ember, szereti a szakmáját. sajnos, túlhajtja magát, huszon-évesen gyomorfekélyes, de nem lehet lebeszélni, leállítani. Azt hiszem, ő szeret) engem a legjobban, az anyjának nem tudok jól szólni, lépni, mindjárt kiabál. Folyton mondja, hogy költözzünk össze, nem birja a két rezsit, plusz, ugye, a hétvégi ház, de hát három napig se bírjuk összezárva, mert ha mosogatok, az a baj, ha nem, akkor az, ha fáradt, akkor az is, hogy levegőt veszek. Nem bírja, hogy idejön a barátnőm, veszekszik, ha sütök a gyerekeknek, ha nem jövök, az a mániája, hogy engem naponta látogatni kell, és azt ő nem birja. fáradt, fáradt, fáradt Nem is tudom, '»ogy lesz, már nem nagyon van kedvem semmihez. Lassú vagyok, öreg, semmi nem megy úgy, mint ringen, most még úgy se. mert állandóan ideges vagyok. Tudom, hogy nekik sincs pénzük, mégis rájuk vagyok utalva, ha van szabadtéri, a barátnőmmel el szoktunk menni jegyszedönek, ha nincs, hát akkor... Régen varrtam táskát, ruhát, mindent, már nem tudok azt se. Még a gyerekeket szeretném boldognak látni. Amerikában is van egy pici unokám, úgy fogadták örökbe a fiamék, ki tudja, látom-e még egyáltalán? Jó lenne megvárni, mlg az unokák révbe érnek, meg jó lenne befejezni is végre, elmenni az uram után ... És rabok ők már, egykedvű, álmos, leláncolt rabok: hetven nehéz év a békó karjukon, hetven év bűne. baja. bánata — hetven nehéz évtől leláncolva várják egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát: „No, gyere, tedd le." REG0S ÉVA »