Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-29 / 203. szám

8 Szombat, 1987. augusztus 29. DM] magazin A dombóvári szigeterdő szobrai •s A Tolna megye nyugati szegletén fekvő Dombóvárról általában csak annyit tudunk, hogy fontos vasúti csomópont, és hozzá tartozik a kiváló gyógyvizű Gunaras-fürdő. Pedig van egyéb nevezetessége is. A Kapós folyó mentén települt Dombóvár ősrégi helység, bár ez /kevéssé látszik rajta. A folyó jobb partján emelt várából csupán néhány téglából rakott falmaradvány hirdeti, hogy évszázadokon át abban lakott a Dombóy (vagy Dombay) család. Egyik tagjára, a híres jogtudós Dombóy Pálra bízta II. Ulászló királyunk a Werbőczy-féle Hármaskönyv megvizsgálását, vagyisiszakmai lektorálását. A török 1542-ben foglalta el a várat, amelyet Pálffy Miklós 1599-ben vívott vissza. Száz évvel később a Haditanács elrendelte lerombolását, amit 1702-ben végrehajtottak. Ezután az egész dombóvári határ az Esterházy hercegek tulajdonába került, akiknek itt volt egyik birtokközpontjuk és építkezésekkel, bőkezű adományokkal igyekeztek a várost felvirágoztatni. Az említett téglavárral csaknem szemben, a folyó túlsó partján állt egy palánkvár is, amelyet a Kapós mellékága ölelt körül, szigetet képezve, A ha; ¿éornány szerint ez a Dombóvak elóvcdvára lehetett. A Kapós szabályozása után a mellékágat lecsapolták. Azóta e terület már csak nevében emlékeztet hajdani sziget mivoltára. Ez a Szigeterdő. ahol a városka parkja van. Milyen szobrokról van tehát szó, és azok a sors minő szeszélyéből kerültek mai helyükre? 1908-ban pályázatot írtak ki a budapesti Parlament-előtti téren felállítandó Kossuth-emlékműre, amelyet Horvay János nyert még Az 1928-ban leleplezett, nagyszabású szoborcsoport, amely Kossuth-ot minisztertársai köré"ben ábrázolta — úgy mondják — pesszimista hangulatot árasztott. és a levert, tehetetlen nemzetet szimbolizálta. Horvay kiváló művész volt, amint azt több köztéri és ismert alkotása tanúsítja: a ceglédi Kossuth-szobor, a pécsi Zsolnay-szobor, a newvorki Kossuth-szobor, a budapesti Beethoven- és Gárdonyiszobor stb. A negyvenes évek végén az illetékesek úgy döntöttek, hogy kicserélik Horvay Kossuth-emlékmüvét, s megbízták Kisfaludi Slrobl Zsigmondot új szobor megmintázásával. Amikor az új alkotás elkészült, a Horvay-féle emlékművet szétdarabolták. Ekkor, 1952-ben jelentkezett Dombóvár, hogy a szoborcsoportot felállítja a város főterén. Csakhogy a figurák túl nagyok voltak, elnyomták volna az épületeket. s a szoborcsoport sem érvényesült volna kellően. _ Aztán megszületett a nagy és eredeti ötlet: a Szigeterdő. Amint azt á Horvay-féle emlékmű talapzatán elhelyezett tábla hirdeti: Újrafelállításában közreműködött a Művelődésügyi Minisztérium, Dombóvár város Tanácsa és a Megyei Urbanisztikai Bizottság 1972—1973-ban. S azóta ott állnak az első felelős magyar minisztérium tagjainak köbe vésett szobrai, kilenc tépelődő államférfi kutatja töprengve a jövőt, vagy mereng el a múlton. Középütt Kossuth — jobbján Szemere, távolabb Deák és Mészáros, majd Eötvös és Széchényi. Szemerével szemben Batthyány, lejjebb Esterházy és Klauzál. N A Szigeterdőben nem árasztanak pesszimizmust, hanem a hazájukért aggódó, gondolkodó államférfiak benyomását keltik. És megnyugtató érzés így együtt látni őket. Csak az a kár, hogy nem lehet róluk képes levelezőlapot kapni, hogy ez a park, amely annak idején kiérdemelte a Dunántúl legszebb parkja címét, nincs benne az idegenforgalom vérkeringésében, semmi sem jelzi létezését alig lehet rátalálni.. Pedig figyelmet érdemelne. csonkaréti karoly f , - HB 1' ^ HHM \ * „ f Wal •Vnf + BBB/jji ' • m f RHHSM f/M | <j staa^ rafia • ^^wRMki^^Ll PAPÍR HELYETT PÁLCA A szentesi számrovás Szcmere Batthyány Deák és Mészáros Esterházy és Klauzál Még a felszabadulás előtti időkben is nagy szerepe volt hazánkban, de főként az alföldi területeken az úgynevezett számrovásnak. Ezt még manapság is sokan összetévesztik a betürovással, illetve az úgynevezett „kunszékely írás"-sal. Kézai, Bonfinius, Oláh, Verancsics és kollégáik feljegyzéseiben sok az erre a rovásírásra való utalás, amelyet az erdélyi favágók, pásztorok még a negyvenes években is használtak, s ilyen „nyilvántartása" volt a régi alföldi pásztornépnek is. E népies számírásmód lényege két egymáshoz illő pálcika, vésett jegyekkel, melyek korlátozott számuk ellenére hosszadalmas számadások nyilvántartását és pontos elintézését szolgálták. Bonfinlus ezt így jellemezte a Rerumban: . iq. ucis notis multa sensa compreliendunt", vagyis: kevés jeggyel sok értelmet egybefognak. Az ősmagyar népélet lelkes búvára, Hermán Ottó részletesen feldolgozta a számrovásokat s az analfabéta lakosság nyilvántartási és elszámolási eszközeként jellemezle őket. Hogy nem csak a pásztorság használta Alföldünkön a számrovást, arra vonatkozóan bizonyíték Krecsmárik Endre 1918beli feljegyzése, amely mostanság került a kezembe. „Az alföldi tőkerovásokkal vagy a hátszegi úgynevezett nyugtató rovással teljesen analóg hasított rovást használ a szentesi kubikos is". A világháború (az első — V. I.) forgataga egy temesvári kaszárnyában összehozott Miskolczi Sándor szentesi földmunkással, ki a békeidőben bebarangolta Ausztriát, Csehországot, vasútépítéseknél buzgólkodva taligás társaival. Az említett vasúti földmunkálatokné.l Miskolczi uram mint kublkoló vállalkozó szerepelt s a társai által elhordott föld mennyiségéi a taligák száma szerint kelleti ellenőriznie. Mint csökönyös analfabéta, plajbász és jegyző helyett pálcikadarabokat és élesre fent csillagos szegedi bicskát használt, mint amolyan csalhatatlan paraszti írás-instrumentumot. Aző fuvarrováca a hasított számrovásnak a lehető legelemibb alakja volt. Minden ember számára külön pálcikát metszett s mindegyiket kettéhasította, ráíratta a pálcikák metszett felületére kinek-kinek a nevét s átadta mindenkinek az őt illető fél pálcikát, a másik felét pedig magánál tartotta. Amint a taliga egyszer megfordult, az egy névre szóló pálcika két darabját összeillesztve, késével harántirányú egyenest Vésett a két darabon keresztül. Es minden fordulónál egy-egy vésett vonal került az előző vonalak mellé. Csalás lehetetlen volt, mivel a vésett vorialrészeknek az összeillesztésnél pontosan találkozniuk kellett. A fuvarozás befejeztével mindenkinél összeszámlálta a véseteket s a szerint fizetett. Mint említé, tévedés, félreértés sohasem volt." Azt hiszem, az idézett feljegyzés érdekes adalék kubikosságunk történetéhez. VÁSÁRHELYI ISTVÁN Fekete eső ZS4í>í Zalai és Szalai — És" hogy teker a Kráíik Zsuzsa? — kérdezte Zalai; vodkák közt ült (lebegett) Szalaival a Kisbók bárjában. — Díszesen — morogta Szalai, a kéttagú zenekar tust húz, „most pedig", búg 1 mikrofonba a konferansz, „hadd'mutassam be kedves magunkat: a gitároknál a gitáros, a doboknál — a dobosssü! (—Ujabb tus, fergeteges). „—-Csókoltatunk mindenkit, az est ezennel megindult, s reményeljük, önök közül még ma éjjel, de legkésőbben holnap reggel mindenki az egbe száll!" — Kuss — súgta Szalai; úgy nézett a vod'táspohárba, mint megesett lány ugrás elől' a kútba, s közben hallgatózott: vajon honnét sodorja a szél fülébe azt a szomorú, fekete gordonkaszót, amit halkulva vagy erősödve, újabban mind gyakrabban és gyakrabban hall. A Kisbók Zalai a következőképp került a Kisbók bárjába, Szalai és a vodkák közé (mely helyzet egyébként korántsem volt végleges, hiszen a vodkák elsősorban Szalaiba vándoroltak, míg Szalai a Sándor utcai ügyeletre. Zalai pedig vidékre); — Csókolom, van itt kilépő? — kérdezte a jegyszedő nénit az újvárosi Rédosz-klubban öt perc ott-tartózkodás után, „nincs", így a válasz, majd pedig: „van, de aztán nem ám ki-be mászkálunk!" — Zalai tehát elhúzott a Kisbókba (a házfalak tövében, hiszen az R.-beli öt perc alatt elektromos vihar érkezett a város fölé, pitty-potty, már pötlyennek is az esőcsöppek a forró nyáresti asztfaltra, villámlás: kivilágítva all a város, a villámmal szinkronban dörgés, hosszú-hosszú pillanatokig); nos hát belepett a bárhelyiségbe, pohár csendül, női kacagás, mint halk futam a zongorán; a cigarettavég parázslik a piros fényben feheren; a sarki asztalnál, az asztal sarkán elvarázsolt, szemüveges alak, ki nem más, mint.. . „Ez Szalai", így Zalai; háta mögé került Szalninak, megkopogtatta hátát, — Szehvusz. kéhlek — mondta. — Ááá, szervusz! — ugrott föl Szalai — foglalj helyet^ csüccsenj le. helyezd kényelembe tenmagad, rég láttalak, vagvis ezer éve nem-, mi van veled, mi újság, mesélj.. — Hm. . Tulajdonképpen semmi sincs velem ... Érvénytelen ember lettem. — És elmondta, hogy ez nem sikerült, az sem, amaz sem, az egyik becsapta, a másik kirúgta, a harmadik meghalt... — Becsapott? — Be. — Kiugrott? — Ki. — Meghalt? Ttníéeu- Fölhajtották 3 'vocikát, Szalai a szemét tapogatta, s vaJanót motyogott, Zalai pedig (magában): .j,Csalt mcsj.,; Csák mpjt, és nem.flőbb érkeztem meg a Kisbok bárjába." Hideg tűz — Hölgyeim és urrraim, következzék az est fénypontja: Edlth! — a konferansz lendületesen meghajolt, behátrált a függöny mögé (— Nem Edith, te állat, Eddy! — bődül egy hang), ruganyos léptű, lófejű inüvész galoppozik a színre libériában, láthatatlan segédei két tőrt hajítanak neki kétfelöl, szól a dobgép, pereg a ritmus, csatt' a taps, hisz a penge éles, a mutatvány veszélyes... — Eddy immár tüzet nyel, körülötte három tévés: két világosító s a „cameraman". a földön vezetékek, huzalok, fény a légben, a falban konnektor. Eddy lángoló gyutacsot dug torkába, kihúzza, füstölög, nyeli, nyeli a lángot. Szalai nézi. fáj, lüktet a szen.e... — Kérjünk? — kérdi, intve a pincérnek... — Mit — riad meg Zalai —, lángot? Eddy taps közt kisiet. Hang I.; — Éghet neki a pokol, hehe! Hang 2 : — Hagyd el Franci, csak szemfényvesztés ... Ez hideg tűz! A konferansz: — Tíz perc szünet, hölgyeim és uraim. Fogyasszanak egészséggel. ... A tévések szerelnek, a reflektor kihuny, zenekar helyett halk gépzene szól, csókot vált a kacajcsengés — pohárbongás, az eredmény csengés-bongás. A függöny mögött egy kis újságíró interjút készít Eddyvel: — Hogy bírod ezt? — Hogy én hogy bírom? Én ezt nem bírom. Tíz éve csinálom; amikor kezdtem, már akkor sem bírtam. De későbben belehaltam, s azóta nem számit. Üres, fekete árny — Még kettőt kérünk — int a pincérnek Szalai, s színpadra néz, hisz fekete árny lejt a fényben. Üres, fekete árny, nem a zene, saját ritmusára táncol: szomorú. fekete gordonkaszóra. — Huh ... Igyuk meg ezt gyorsan ... (—„A szemem ...") Zalai: — Egyébként min dolgozol? — Kérlek szépen, van egy regénytervem. meg egy drámatervem. Jósvai szöveget kért tőlem a filmjéhez ... — Megírtad? — Meg, de nem fogadta el. ö maga írja meg; húszezret kaptak volna érte... A verseiddel mi van? Jó verseket írtál régen, le is hoztunk belőlük kettőt... — A verseim... Nos hát, verseim nekem már nincsenek, ' Szalai: — Meg kettőt lesz szíves... (— „A feketeség a színpadon" . ..) •n '«iííA szünetnek vége, hölgyeim és uraim... Zóld Zelma énekel, oalá! — Gyerünk innét — súgja Szalai, a színpadon (mint Sztoja és Osztója, Mitrofár. és Milikitrisza) Zöld Zelma járja a fekete árnnyal. — Fizess és tűzzünk innét! — Ilová megyünk? Hová viszel? — Zeng az ég, az eső porzik, fut, szalad a Zalai és Szalai, mint Antoine és Déslré. — A Kockássba!. — Sza'.ai liheg, fújtat. — Olt megvacsorázhatunk, pörköltjük még biztosan van ... ... Fut, szalad a két alak az istenverte, esőzetes utcákon át, buborék pattan, lámpafény és víztükör, tócsa, csurgó eresz, járda s szegély, taxi száguld, vizet íröcscsent, rendőrkocsi kúszik alattomban. Fut, rohan a Zalai és Szalai, csurommá ázottan, víz s a hajuk szemükben, mögöttük a fekete árny. A Kockáss (külvárosi krimó) ínég nyitva, zeneszó, füst, ittas ember csapódik ki az utcára; a pincér csak ránéz a kél fiúra, és: — Nem bírlak kiszolgálni benneteket, sajnos. Megfordulnak, szemben velük a fekete árny, Szalai látja, Zalai nem. Szalai hőköl, visszaretten: És elvitelre kaphatnánk egy üveg barackot? Elvitelre! Nem két decist, literest.,. Megjő a liter, Szalai nyakalja, bő kortyokban, sokáig, hosszasan... — Te — mondja csodálkozva, száját csuklójába törli —. te, énnekem nagyon fáj a szemem. Te én nem látok ám semmit. ... S benne, a belsejében (immár nem mersze, valahol, hanem jaj, nagyon is közel!) — érira szól a szomorú, fekete gordonkaszó. Hosszan, vontatottan, tűnődve szól: Szalai vakon áll. karját lelógatja, táncba kezd ... ömlik, szakad, dől az eső. Szabiban szilárdan megfogódzott a fekete árny, kering, topog, megforgatja önmagát, karját feje fölé emeli, tántorog, billeg goroonkahangra, némán ... Zalai szomorúan kézenfogja, „elég lesz. Zso.ti", mondja halkan, „vége a dalnak." A vég Azlán elvitte barátját a Sándor utcai ügyeletre, s elhatározta: vidékre utazik, „meghatározatlan idői-e", nagyanyja, nagyapja. gyerekkori emlékei közé. Horgászik, halászik, újraéli régi olvasmányait, két mTrijt köz* na<rvokat hallgat, s ha mer5 véletlenségből jó kedve kerekedik, karon csfpi Önmagát, és kiderül, hogy álmodik... „Így lesz", suttogja ütemesen, sárgán villognak a közlekedési lámpák, ömlik, ömöl a fekete eső, FARKAS CSABA