Délmagyarország, 1987. július (77. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-06 / 157. szám

5 Hctfő, 1987. július 6. • • Ot év után Minek ez az egész — veti az ellent ádázul Erynnis. De itt van, fülel, és raktároz elméjében. Van is mit. A kar nagyrnbecsült történész professzora, az alig néhány napja hivatalban lévő új dékán tájékoztatót tart az eltelt időszakról. Talán őt is először hívták, meg volt tanítványai a találkozójukra? A megbecsülést, az emberséget ugye nem lehet elpusztítani. Azt hitted, panaszkodni, sírni jönnek majd el. Ahol jártak, nem ropogtak a fegyverek — a szó, néhol a tett erejével küzdöttek —, mégis sok a sebesültjük. Egyszerre lehetnek vesztesek s győztesek. A társadalom értekrendjében elfoglalt heívíik alaoián valahol a holland mélyföldek „magasságában" várják a tenger hullámainak mindent eldöntő álcsapását. Egyszersmind a gát leghűségesebb, legodaadóbb vigyázói. Diplomájuk nincs, oklevelük van. Tanári. A fogalom szűkebb értelmében is vannak közöttük értelmiségiek. Fegyverszünetre, vagy inkább békére vágynak, önmagukkal, a világgal. Ö, azok a hetvenes évek! Csak öt évig tart a boldogság? Te tudtad? — vibrál a „misszionárius". Te tudod! — dől hát.ra az „üzletember". Emlékszel? Elköszönő beszédünkben azt mondtad: nem voltunk összetartó évfolyam, de nem ezt vártuk, nem ilyennek képzeltük az egvetemet. Hasonló véleménnyel bírhatott dékánunk is, mert már korábban fogta táskáját, és hazament. Azok a vastag falak pedig igencsak védtek bennünket az (akkor még) jóval emberközelibb külvilágtól. A „Sanyiban", meg a „Sárkányban" hányszor, de hányszor tettük helyére a világot. Értékelve kitartásunkat, pincérünk az első három, vízzel „dúsított" kör után már hozta is az igazi sört. Ha a világban nem is, egymásban azért még hittünk. Látod, alaptalanul ránk mért felelősségtudatunkban fogant gyermeteg jelszavaink még mindig ott virítanak az Ady tér kerítésén. Az ám, „sartre-i súlyú" vitánk az Eötvösben. Lakás, gyerek, szakma — vetetted meg eme rangsorral életlilozófiád alapjait. Na és, mi a hála(pénz)? — kérdezed. Na és, a Kondratyev-ciklusok. csinálod még? — kérdezem. Egy kis békesség, nyugalom kellene — kapaszkodunk egymás szemébe. Hinnünk kell a jövendölt gazdasági-társadalmi kibontakozásban, az orientált hitelek kényszerítő erejében, de méginkább az emberi értékek fennmaradásában. A csöppségek már bennünket is kutatnak tiszta szemeikkel. Sarkaiból kifordított világ ez. Mi fordítottuk ki? A gerontokrácia süllyesztőjében. Két korszak határán mi is csak e visszájára fordult világ anatómusai vagyunk. Negyven a százhúszhoz. S a többiek hol vannak, miért nem jöttek el fegyverszünetet kötni? A tizenkilencre netán alsót húztak? A kontra-part.y mindenesetbe be van jelentve. Én a „tanarakkal" vagyok. Dányi László Egyre szürkül az állomány Lehet riportot írni a kudarcról? Most muszáj. Be kell vallani, gyorsan és kendőzetlenül, hogy bizony többszöri próbálkozás és cirka négyórás várakozás ellenére sem tudtam beszélni a ma élő egyik legnagyobb magyar rendezővel. Szabó István ugyan a hét több napján át Szegeden forgatta legújabb filmjének, A prófétának bizonyos részleteit, ám az újságíró, bár a színházban reggeltől késő estig zajló filmes munka műhelytitkaiba némi betekintést nyert, mégis meg kell gyónja: elmaradtak tervezett beszélgetései, találkozásai. Az is igaz viszont, hogy mély és értékes élményekben is lehetett része. Még akkor is, ha hosszú méla lesben ülő vadászként órákon át tétlenül üldögélt és csak figyelt, hol az egyik páholyban, hol a másikban, hol a nézőtéren, hol a folyosókon. pgy kezdődött a dolog, hogy megforgattak. Legalább annyira, mint egy emlékezetes, ha jól vélekszem, 1971 es magyar—francia mecscsen Zámbó Sanyi egy bizonyos Djoarkaeff nevezetű gallkakasos hátvédet. Jöjjek holnap, jöjjek később, várjak kicsit, várjak többet. Szabó István most még nincs, most már van, de nem nekem, most éppen nem és eddig egyáltalán nem, ezután talán, de nem biztos, hogy akkor. És így tovább. Félre az Oscar-díjjal, mindenféle áhítatos sznobizmuskísértettel: ugyan tűzgyújtás. Egyszer, kétszer, tizenötször. Próba-felvétel, próba-felvétel. Múlnak a negyed órák. Brandauer német mondatainak lejtése egyre fojtottabb. Enikő mind hangsúlytalanabbá rebegi, hogy kinevetné. A lámpák hol kattognak, hol nem, a felvétel „élesben" történő kezdetét újra meg újra jelzik a hármas sípolások, megint jön Brandauer, most gyújtják meg vagy negyvenkettedszer azt az istenverte tüzet. Figyelem, egyre csak figyelem Szabó Istvánt. Ali és néz. Most is csak nagyon ritkán és nagyon halkan, előkelő udvariassággal szól. Hol korrekt szóhasználattal, bár kissé pusztai magyaros német kiejtéssel az osztrák színésznek, hol Eszenyinek. Ahányszor újrakezdődik a jelenet, beáll ő is és figyel. Üjra és megint. Túrelme angyali. Arckifejezése úgy tűnik, mindvégig változatlan. Miközben idórol időre körbeforgok, ugyan mikor lehetne már esetleg alkalom elkapni valaki illetékest, a rendezővel folytatott beszélgetést előkészítendő, újra rárápillantok — es mintha a megnyugtatás örök szobra lenne. „Nyugalom, csak higgadtság. Semmi vész. Én itt vagyok, teszem a dolgomat és itt is leszek. Csak fegyelem és türelem. Ez a lényeg." Fél három múlt öt perccel. „Nem akarlak elkeseríteni, de ez még legalább másfél-két óra", mondja régi jó ismerősöm, az ügyeletes orvos Szüts Péter. Idővel azön kell kapnom magam, hogy tényleg, már a világon semmi sem idegesít. Sem az órák Óta tartó, mind reménytelenebb várakozás, sem a tegnapi, meg a tegnapelőtti nap — nyilván kellő kitartáshiányból is következő — kudarca, sem a mind kinzóbb éhség és meleg, sem a düh, hogy milyen szépecskén forgatnak itt engem, vidéki tollforgatót már miként dolgozhat az az ember, akinek készülő filmje ürügyén lépten-nyomon így forgatják az embert? Tényleg ennyire elfoglalt? Ha valóban ily nehezen elérhető, ugyan miért? Szombat, déli tizenkét óra. Uramisten, ez már az utolsó forgatási nap. Ma vagy soha. A színpadon, a sleppben lehetnek vagy negyvenen. Külön Brandauer-fésülő ember. Környezetet rendszabályozó, a még égő gyufaszálat a statisztától elvevő-továbbadó. És így tovább. Nyüzsgő-hullámzó, a, színpadon lomha állandóságban végignyúló csapat. Csak három ember emelkedik ki közülük: azonnal megismerni Szabót, fehér ingében, felalá járkálva. A szeme szigorú, jellegzetesen éles, mégis lágy hangján csak ritkán szólal meg, akkor persze lehetetlen másra figyelni. Klaus-Maria Brandauer, jó féf évtizede Sancho Pansájává változott színész-famulusa most is elegáns, szakasztott Mephisto vagy Redl így tíz-húsz méterről is. A fiatal, óriási szemű Eszenyi Enikő megjelenése: tömény harmincas évek. A próféta, az ekkoriban Ausztriában és Németországban működött, léleklátó jós-hipnotizőr, a persze Brandauer által alakított Erik-Jan Hanussen korához tökéletesen dukál. / A jelenet: Brandauer találkozik Eszenyivel, a férfi a színházba vezeti, olyasfélét magyaráz neki (persze most németül), hogy ugyan mit szólna, ha ő most ezt a színházat neki fölgyújtaná. „Kinevetném", rebegi az áhítatos tekintetű leányzó, mire a hipnutizőr-Brandauernek tüzet gyújtanak, ő a lány közelébe hajolva hókuszpókuszol (vagy mit tudom én) s már kész is, vége ennek a jelenetnek. Brandauer újra jön, köszön, vezeti a nőt. Beszélnek, jó ideje. Valami nagyon megnyugtató szellem ereszkedik rám. Az Sem izgat már, hogy mind határozottabban tudom: aligha tehetem fel már Szabó Istvánnak a kérdést, hogy vajon miként illeszkedik eme új filmje a Mephisto—Redl ezredes-sor alkotásai közé, miért dolgozik hosszú ideje ily kitartóan Brandauerrel, hogyan, milyen meggondolásból talált rá a sajna a stábhoz csak Pesten csatlakozó Erland Josephsonra, Bergman egyik nagy színészére (gondoljunk csak a Jelenetek egy házasságból-ra!). Mennyire és miként tartja jellegzetesen közép-európai filmrendezőnek magát? Nem, ezeket már valóban nem kérdezhetem meg most Szabó Istvántól. Azt viszont már sejdíteni vélem, miféle személyiség és munkamódszer is teremthet alapot ahhoz, hogy valaki — függetlenül mindenféle világszintü hivatalos elismerésektol is — valóban nagy művésszé váljék. Negyed négy. Szabó István még mindig forgat. Nemsokára lángra lobban az egyik függöny, ez lesz az egyik leghatásosabb jelenet, mondják. Hatás ide, vagy oda, én most tulajdonképpen boszszankodhatnék fenemód. Ehelyett, belátom, mégiscsak örömtüzek lehetnek nekem is azok a fellobogó lángnyelvek. Domonkos László Az elmúlt hétvégén befejeződtek a fölvételi vizsgák. Május közepén az érettségivel közös írásbelikkel kezdődött—egyes tantárgyakból. — a hosszú versenyzés, mely az önálló írásbelikkel folytatódott, majd a szóbeli vizsgákkal fejeződött be. Többféle tapasztalat vonható le e néhány hét történetéből, attól függően. hogy mire koncentrálunk elsősorban. Idén mindenképpen a nyilvánosság kérdése került a középpontba. Mivel a felsőfokú intézményekbe 44 ezer diák fölvételizett, alig van olyan — tágabb értelemben vett — család, amely ne lenne érdekelt. Ezért is fontos, politikainak is nevezhető ügy a fölvételi — különösen a kiválasztás hitelét megrengetni látszó per évében. A nyilvánosság alapelveinek megfelelően — természetesen csak a nagyobb létszámú szakok és több jelentkező esetében — sorsolással döntötték el, hogy aznap ki melyik bizottság előtt számol be felkészültségéről. A szóbelire érkezők előzőleg értesülhettek arról, hogy milyen pontszámokat értek el az írásbeli dolgozattal. Ezeket az adatokat jól látható helyen, mindenki számára megtekinthetöen kellett kifüggeszteni — általában a dékáni hivatalok, tanulmányi osztályok közelében. Természetesen néhányan nepr éltek azzal a lehetőséggel, hogy addigi pontszámuk ismeretében álljanak a vizsgabizottság elé. Általában a félénkek nem mertek szembesülni teljesítményükkel, de az is előfordult, hogy kabalából nem néztek a faliújság felé. Mások azonban éppen az öszszehasonlíthatóság miatt tanulmányozták az „ellenfelek" pontszámait. Végeredményben sikeres volt ez az újítás. A diákok többsége félve vagy egyáltalán nem élt azzal a lehetőséggel, hogy beletekinthettek immár az írásbeli dolgozatba. Sőt idén már föllebbezést is be lehetett jelenteni, ha valaki hibát tapasztalt a javításban. Ennek ugyan nem kifejezetten örültek a tanárok, de mint játékszabályt, elfogadták. Gyakran csak csoportosan mertek ilyen ellenőrzésre vállalkozni a jelentkezők, de ha valaki' elkezdte, sorba álltak a többiek is. Hasonló újdonság volt, hogy a szóbeli vizsgán elért eredményről még a felelés napján tájékoztatták a jelölteket. Ez többnyire nagyon rugalmasan folyt. Egyesek már elutazásukhoz igazítva értesülhettek eredményességükről — vagy a kudarcról —, mások a szigorlati vizsgák rendszeréhez hasonlóan —- az utolsó felelöt követően hallgathatták meg az értékelést. Egyes vélemények szerint — ez volt a leginkább hasznos elem az új felvételi vizsgarendben. A jelentkezők ugyanis azonnal tájékoztatást kaphattak arról, hogy miben járnak jó úton, hol hibáztak és milyen képességeket kell még fejleszteni. Továbbra is megoldatlan a pályaalkalmasság vizsgálatának kérdése. Sok tanár véleménye, hogy három-négy napos felvételik lennének hasznosak olyan területeken, ahol nem elegendő a biztos tudás, hanem a hivatáshoz való affinitás is követelmény. Például beszédhibás tanárra nem lehet szükség, viszont kutató esetében nem végzetes hiba a dadogás. Hazánkban idén csaknem háromszor annyian jelentkeztek továbbtanulni szándékozó fiatalok, mint ahány férőhely van az első évfolyamokon. Ez megfelel az utóbbi évek átlagának, ám jelentős belső átrendeződés tapasztalható: más intézmények, szakmák lettek népszerűbbek. mint korábban. Föltűnő — de korunkban érthető — változás, hogy jelentősen megnőtt az érdeklődés a vendéglátóipari főiskolák iránt. Változatlanul négy presztízse van a jogi karoknak és a közgazdasági tudományokkal foglalkozó intézményeknek. Gondolom, nem szorul magyarázatra ezek növekvő népszerűsége. Sajnálatos tendencia, hogy — mivel a divatos, keresett pályák elszívják a legtehetségesebbek egy részét — egyre erősödik a kontraszelekció egyes értelmiségi pályádon. Ugy hirlik. már az orvostudományi egyetemeken is gyengül a mezőny. a tanárképző intézményekben pedig igen jelentós visszaesés következett be az egy évtizeddel ezelőtti színvonalhoz képest. Igaz, ma is jelentkeznek kivételes kepességú diákok tanár szakokra, de számuk egyre kevesebb, s a megbízható tudásúak rétege is egyre vékonyabb. A helyzet bemutatására talán elegendő néhány konkrét példa a szegedi tudományegyetem bölcsészkaráról. A nyelvszakra jelentkezők közül igen sokan csak az adott idegen nyelv , szabályaiból árultak el említésre méltó fölkészültseget, de a kultúra, a politikai és társadalmi élet kérdéseiről már nem sokat tudtak. Az angol szakra jelentkező kislány nem tudta, iki a brit miniszterelnök, a nemetre jelentkező fiú nem ismert egyetlen huszadik századi német költőt sem. Egyébként mindketten megfeleltek, de ez mégsem az igazi. Különös figyelem kísérte az idei fölvételiket. Előbb az egész társadalomnak, majd az oktatásügynek kell levonnia a következtetéseket. A hírmondó is erre vár. I. D. Pusztaszer Alkotóház nyílt Pusztaszeren, a honfoglalás millenniumára állított Árpád-emlékmű szomszédságában vasárnap képzőművészeti alkotóházat nyitottak. A múlt században épült jellegzetes alföldi tanyát a helyi tanács, valamint a Hétvezér Termelőszövetkezet vásárolta meg és alakíttatta át a fővárosban működő Zichy Galéria alkotóközössége számára. Három lakószobát rendeztek be az összkomfortossá tett épületben, amelyben télen is dolgozhatnak majd a festők, grafikusok, szobrászok. Bikaviadalt hirdet egy mutatós plakát a bejárati ajtó hátoldalán. Ez egyszer azonban nem társasutazásra — nyelvtanulásra invitál. Beljebb a falakon igeidők, ragozások listája kifüggesztve. Hogy kinek van kedve rekkenő hőségben naphosszat a spanyol nyelv rejtelmeibe mélyedni? Közel hetven középiskolásnak mindenképpen. Nyelvtudásukat fejleszteni, beszédkészségüket csiszolni érkeztek Szegedre, a Majakovszkij kollégiumba, 12 nappal ezelőtt. Tegnap fejeződött be a TIT városi szervezetének messze földön — a környező országokban is — egyedülálló vállalkozása: a spanyol nyelvi tábor. Kis létszámú, 13-14 fős csoportokban, délelőttönként 4 órán át az ország válogatott spanyoltanárai oktattak, délután a hispán föld és Latin-Amerika kultúráját, földrajzát ismerték meg a résztvevők. Nem szigorúan kőBikaviadal és ragozás tött formában: videofilmek, diavetítés, színes magazinok, eredeti térképek segítségével. Esténként pedig a megszerzett ismereteket próbálták, előcsalogatni irodalmi, versmondó, fordítási vetélkedőkön. Nem sokat pihenhettek a diákok a nagyritkán üresen maradt fél órákban sem, hisz „rögzíteni" kellett az anyagot, ráadásul a tábor „hivatalos nyelve" a spanyol, igy mindenféle kommunikáció csakis így történhetett. „Igazi" Costa Rica-i — Szegeden tanuló — fiatalember tartott idegenvezetést a városban s a Tiszán, sétahajózás közben, előadást a latin-amerikai vallásról a JATE munkatársa. Szakember avatta be a táborozókat a műfordítás rejtelmeibe, kirándultak Opusztaszerre, lovagoltak A zárónapon pedig spanyol nemzeti eledelt, paellát főztek, a talpalávalót egy magyar—bolíviai együttes szolgáltatta. László Sándor táborvezető jól ismeri a magyarországi nyelvtanítás ügyeit-bajait. A Radnóti Miklós Gimnáziumban tanít angolt, s persze spanyolt, igaz utóbbira csak fakultatív, délutáni órákon van lehetőség, kevesen is élnek vele. Szegedi diák mindössze kettő akadt a tábor lakói közt, a többiek — 9 debreceni, 4 tatai és egy pécsi gimnazista kivételével — budapestiek. A tábori tanári kar legfőbb célja az volt, hogy az eddig elsajátított alapismeretekre „felépítményt" növesszenek, azaz, jócskán bővitsék a gyerekek szókincsét, tudjanak meg minél többet a spanyol nyelvű vidékekről. Mindegy, milyen eszközök, a spanyol követségtől kapott nyelvvizsgaelökészitő videoanyagok, Carlos Saura filmjei vagy épp egy profi kosárlabdameccs-közvetítés révén — a lényeg, hogy olyasmikről halljanak, amiről az iskolában nincs mód. Kevesen tudják, hogy a kínai és az angol után a spanyolt beszélik legtöbben a világon (Brazília kivételével például az egész latin-amerikai földrészen.) Mégis, Kelet-Európában, így Magyarországon, oktatásának alig van hagyománya, az ország középiskoláiban összesen legfeljebb hatszázan tanulják. Mondják, az ezredfordulón a világranglista első helyére ugrik, a legfontosabb nyelv lesz. Erre pedig készülni kell — s mivel a nyelvtanulás hosszú folyamat, akár maris kezdhetjük ... Varjú Erika