Délmagyarország, 1987. július (77. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

Szombat, 1987. július 4. I 7 V i • > frií o ­Árva Éva Boros Ildikó Bozó Beatrix Cseh Éva Fretyán István Horváth Kálmán A szakmai szemérem tillja, hogy az újságírásnak csináljunk propagandát, de most az egyszer talán megbocsátja az Olvasó: új intézmény iratkozott föl a hírközlő fórumok listájára Szegeden, a Magyar Rádió körzeti stúdiója. Már halljuk... s talán naponta hallgatjuk is majd. E rádió munkatársainak nyitottunk most egy „vendég oldalt", hogy tudjunk azokról valamit, akik megszólítanak bennünket és szólnak hozzánk. Ki Budapestről, ki Győrből, Nyír­egyházáról, Szolnokról jött közülük — hogy szegedi legyen! Legyen a hangjukhoz egy szerény kis fotó, egy rövidke életút, ezzel haran­gozzuk be őket. Ismerkedjünk meg velük. További életüket rádióműsorokkal „írják". A feladat, hogy mindenki írjon magáról húsz sornyit, először egé­szen semmiségnek tűnt. S ami­kor befűztem a gépbe a papírt, rájöttem: mit sem ér, a több mint egy évtizedes újságírói gyakorlat, amit az írott sajtóban töltöttem el, s teleírtam pár tucat újságot, magamról képtelen vagyok ekko­ra terjedelemben nyilatkozni. Ta­lán csak annyit: Szegeden szület­tem, itt élnek szüleim, testvére­im, itt nyugosznak őseim is ... Hiába a hírlapírói múlt, érzem, hogy napról napra, s egyre in­kább ráhangolódom a 66,29, vala­mint a 94,9 MHz ultrarövidhullá­mú frekvenciára. Most, hogy vég­re megszölálbat a Szegedi Stúdió itt, a Dankó Pista szoborral szem­ben, már biztosan tüdőm, hogy túl sem éltem volna, ha mindeb­ből pont én maradok ki ... Árva Éva Majdnem négy éve már, hogy egy augusztusi délelőtt összeta­lálkoztam egy régi ismerősömmel az utcán. Csak úgy mellekesen megkérdezte, nem akarsz a rá­dióhoz jönni dolgozni, bemondó­kat keresünk. Először nemmel válaszoltam, de végül is ő volt a kitartóbb. Megpróbáltam és sike­rült. Azóta már tudom, mit kö­szönhetek neki, hiszen ma már el sem tudom képzelni az életem rá­diózás nélkül. Ez valamiféle olyan varázs, amit, ha egyszer át­éli az ember, nem szabadulhat tő­le. Én ezt az érzést a szolnoki stúdióban ismertem meg és mind­azt. amit ma újságíróként tudok és értek, ott tanultam, nekik kö­szönhetem és ezt sohasem lehet elfelejteni. Ez a város és a rádió is, úgy érzem, szeretettel foga­dott. Én pedig igyekszem mindent megtenni azért, hogy valóban hasznára legyek ennek a gyönyö­rű Tisza-parti városnak és termé­szetesen a most induló Szegedi Stúdiónak. Boros Ildikó Felsőtárkány, Gyula-Remete, Kazincbarcika, Szolnok és most Szeged. Életem eddigi szinterei. Huszonhárom évem alatt sok he­lyen laktam — faluban, városban. Remélem, Szeged megtart, hiszen édesapám is erre a vidékre való. Tizennyolc éves voltam, amikor először beültem a mikrofon elé a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójá­ban. Most, félig-felnőttként, visz­szagondolva az akkori kamasz­lány vegyes érzéseire, aki a rá­diózásban a fényt a csillogást, a közismertséget látta, mosolygok. Más ez: napi, aktuális, gyakran nem nőnek való erőfeszítést kí­vánó, felelősségteljes munka. Most már ilyennek szeretem. Ro­hanni, telefonálni az informáci­ók, hírek után, néha fáradtan, csapzottan bezuhanni, néha ápol­tan, frissen beülni a stúdióba, a mikrofon elé és érezni azt, hogy hallgatnak. Kérem, ne kapcsol­ják ki a rádiót! Bozó Beatrix Véletlenül, sőt fogadásból let­tem rádiós, s a Szegedi Stúdió születése napján, éppen nyolc éve, hogy megnyertem a fogadást. Egy riporter kerestetik vetélkedőn, akkori kollégáim felhujtására. In­dultam, s megtetszett a játék, be­leszerettem a mikrofonba. A nyertesek közé kerültem. Ilyen egyszerű volt, s így lettem a Szol­noki Stúdió munkatársa. A szol­noki évek alatt mindig gyönyö­rűséget szerzett a munka, szép feladatokat kaptam, talán a sport kivételével minden területbe be­lekóstoltam. Szeretem az embe­reket, s úgy hiszem, hogy mikro­fonnal, ha nem is sok mindent, de valamit tehetek értük. S hogy miért, jöttem el mindezek után Szolnokról? önmagam megújho­dása, megmérettetése végett. Min­dig is izgatott az újdonság, az új lehetőség, s ez most számomra duplán is megadatott. Békéscsa­bán élek, s az a feladatom, hogy a megye életéről tudósítsam a hallgatókat. Cseh Éva Mit ér egy nemzetiségi, ha új­ságíró? Anyanyelvén jelentést hordozó neve bizony csak szűk körben ígér publicitást, önbecsü­, lés kérdése viszont, hogy ne csu­pán a pillanatnyi helyzet terem­tette érdeklődés kiszolgálója le­gyen. A többség nyelvén író, megszólaló kollégái között, erköl­csi értékéről az a kisebb közösség formál véleményt, melyet szolgál­nia kell. E sorok írója jogosítvá­nyát erre a pályára nyelvországa fővárosában, Bukaresten szerezte. Éppen 10 éve. Mit tehet az új­ságíró, ha nemzetiségi? Anya­nyelvén szeretne szólni minél több román hallgatójához, ma­gyarul pedig közös dolgainkról kíván tudósítani az új Szegedi Stúdióból. Stefan Fratean (Fretyán István) Kilencedik éve élek Szegeden! A várost már megszerettem, a rá­diós műfajjal. egyelőre csak ba­rátkozom. Mindig az alkotást el­sődlegesnek tekintő, egymás véle­ményét tisztelő munkatársakkal szerettem együtt dolgozni. Az élet úgy hozta, hogy vágyaimból ed­dig kevés valósult meg. Ettől füg­getlenül bízom a változásban. Egyébként nős vagyok, egy nagy­lány és egy kisfiú édesapja. Mi­után ritkán tartózkodom otthon, egyik gyerekem sem szeretne az enyémhez hasonló pályát válasz­tani. Nem tudom, hogy a Szegedi Stúdió adásait hallgatva megvál­tozik-e véleményük? Horváth Kálmán Azt mondják, a legöregebb és a legkorosabb munkatársa va­gyok ennek a fiatal szegedi rá­diósgárdának. Hál' istennek én eddig még nem vettem észre. Igaz, az előkészületi munkák, a zene­tár megteremtése miatt nem is ,,nagyor) volt idő magammal fog­lalkozni. Hogyan lettem rádiós több mint húsz évvel ezelőtt? Rendkívül sokoldalú zenészi te­vékenység után, meg a véletlen segített, valamint a mér rádiónál dolgozó orgonista társak, Sebes­tyén János, Solymosi János, Kom­játhy Gyuri. Azután Szolnokon éppen nem volt zenei szerkesztő, így 1965-től ott éltem s a zene mellett sok minden más területre is átvitt a szükség, illetve a mun­katárshiány. Persze ez csak úgy volt lehetséges, hogy elvégeztem az újságíró iskolát. Sorozatban szerkesztett sportműsorok, proto­koll ünnepségekről adott helyszí­ni tudósítások, dokumentummű­sorok gazdagították rádióspalet­támat. Kutas János Kassán születtem. 1978—79-től élek Magyarországon. Szakkép­zettségem könyvtáros, évekig dol­goztam a szakmában, de voltam nevelőtanár, fordító, tolmács, ide­genvezető és nyomdai korrektor is. Az újságírással már iskolásko­romban is kacérkodtam, de ko­molyan csak 1979-től foglalkoz­tam vele. Ekkor kezdtem el ugyanis „külsözni" az MR Mis­kolci Stúdiójában és beleszeret­tem a rádiózásba. 1982 elején státusz is akadt, azóta főállásban müvelem ezt a gyönyörű, de ne­héz hivatást. Különösen azóta ne­héz, amióta anya lettem. Már­ciustól már szegedi lakos vagyok és egyelőre ismerkedem a város­sal, az Alfölddel és az itt élő em­berekkel. A szlovák nyelvű mű­sör szerkesztője vagyok. Marga Mária Csak a tényekkel nem lehet vitázni. Viszont véleményt alkot­ni mindig kell. A tények: 30 éves vagyok, tóbb mint nyolc éve rá­diózok. Még soha nem fordult meg a fejemben, hogy elhagyjam a sajtót. Szüleim, rokonaim mesz­sze élnek. Január 7-e óta élek Szegeden, az ország keleti feléből, Szabolcs-Szatmár megyéből jöt­tem. A megyéről azt mondta egy jeles költőnk, hogy „Magyaror­szág dagasztó tekenője", és hogy ez a vidék mindig jobban tudott oldani, mint kötni. Nehéz volt el­jönni, hiányoznak itt a gyöke­reim. De optimista vagyok, remé­lem nem válik itt a talaj olyan kötötté, hogy gyökereim a felszí­nen maradjanak. Bár kevés do­kumentalista jellegű műsort al­kottam, mégis úgy érzem, hogy a rádiózásnak ez a része áll hozzám a legközelebb. Szeretem a csen­det is. Szeretek leülni otthon, hogy a napi őrlőmalomban darab­jaira hullott világomat egybegon­doljam. Ha sikerül, akkor elége­dett vagyok. Pálfi Balázs Még L981-ben kerültem kapcso­latba a tömegkommunikációs in­tézményekkel, Budapesten. Ekkor voltak a „Riporter kerestetik" se­lejtezői. Bekerültem a legjobbak közé és itt „csapott meg" a tele­víziózás szele. Nagyon jó kis csa­pat verbuválódott össze, Vértessy Sándor irányításával. Nehéz a pá­lyára kerülni ... főként pedagó­gusként és ceglédi lakosként. Ba­rátaim tanácsára 1983-ban Szol­nokon kezdtem „külső/.ni" a rá­diónál. Természetesen az eredeti — kétszeresen is — polgári fog­lalkozásom sem szorult háttérbe. Középiskolában biológiát, kémiát tanitottam. Eközben a rádiós munka egyre inkább megszédí­tett. Amikor " megtudtam, hogy Szegeden stúdió nyílik, rögtön be­adtam a pályázatomat. Örömmel jöttem Szegedre, hiszen 1980-ban itt végeztem a József Attila Tudo­mányegyetemen. Polgár Gyula Üjságíró munkám során, ha dilemmába kerülök, mindig azt mondom magamban: Csobánczy Kálmánnak igaza van! Csobán­czy úrral régi — bár egyoldalú — az ismeretségem: jó tíz éve Bálint Sándorral készült interjú egy mondata kapcsán ragadott tollat és a budapesti. VIII. ke­rületi „Nyugdijjas Clubb" nevé­ben kifejtette véleményét rólam. Mit cifrázzam, a legenyhébb jel­zője ez volt: marha. Nem is ez a dolog lényege, sokkal inkább az, hogy e hibáinkkal viselős szakma müvelése során hány­szor van velünk szemben igaza a csobánczy kálmánoknak. Ma már tudom, gyakran ... még ha egy-egy dologban nem is. de halmozottként és jelenségértékű­ként annál inkább. E szakma távlatai — művelője szempontjá­ból — félelmetesek: mennél töb­bet igyekezünk tudni, annál rosszabb a leltár, annál foltü­nöbb a hiány. Most tehát, ami­kor megköszönöm a Délmagyar­ország nemes gesztusát, hogy al­kalmat adott nekünk, „újrakez­dőknek" arra, hogy programunk­ról beszélhessünk, hadd ígér­jem: e program alapja az lesz mindenkor, ami egyedül elfogad­ható. Azaz — a tudás, a gondo­lat tisztelete, no meg a sohasem egyarcú igazság keresése, má­sokkal mindig toleráns képvise­lete. Várkonyi Balázs Történjék bármi, azon már semmi nem változtat, hogy Sze­ged első, igazán felnőtt lépéseim­ről tanúskodik, s szintere mind­annak, amit magamnak válasz­tottam. Mert választottam én már — akkor azt hittem, komo­lyan — iskolát is, amikor az ELTE bölcsészkarára jelentkez­tem — pályát is, amikor gimná­ziumi tanár lettem — várost is, ahol élni szeretnék, amikor visz­szahúzott a szülői ház a Nyírség fővárosában. A mikrofont is vá­lasztottam, mikor két év tanítás után a Magyar Rádió Nyíregy­házi Stúdiójába kerültem, ám az igazi, tudatos választások éve számomra a tavalyi volt. Az új­ságíró iskola elvégzése után reá­lis közelisegbe került hozzám az újságírás minden válfaja, a toll, a kamera előtti munka és a mikrofon. Közülük immár a ma­gam jószántából és cgvértelműen szavaztam a harmadikra. Aztán volt még eg.v szép-komoly dön­tésem: párt is tavaly választot­tam magamnak. És most itt ál­lok választott városomban, vá­lasztott hivatásommal és válasz­tott párommal minden új knpu­jában, tele félelemmel, izgatot­tan és — boldogan Vécsey Agttes Világéletemben rossz önélet­rajzíró-bemutatkozó voltam. Baj­ba kerültem a kérdőívekkel, a kipontozott helyekre válaszolan­dókkal. A sorsom tele van var­gabetűkkel. Csak értelmes célo­kért voltam-vagyok-leszek képes kiállni. Nem volt hová leírnom: hiszek a szó erejében. A mun­kámban. Hogy akad még néhány dolog, aki és ami szent a szá­momra: az Édesanyám. A sze­relmem, a családom, őrzök még kihalófélben levő fogalmakat: barátság, önzetlenség. Voltam képesítés nélküli napközis neve­lő. lyukkártyalyukasztó, amatőr színész, versmondó, muzsikus, bábjátékos. Szakképzettségem ál­talános iskolai tanár, okleveles népművelő. Szegeden végeztem el a főiskolát. Külsőztem a rá­diónál. Hét esztendeig éltem az írott sajtóban, a Lapkiadó Vál­lalatnál, Budapesten. Onnan jöt­tem el a férjem, s egy minden eddiginél izgalmasabb foglalko­zás kedvéért. Ígérnem — nincs mit. A tennivalóm sok. Huszon­kilenc éves vagyok. Talán már nem változom. Zanati Zsófia Kutas János qifr i»'««*.-—...". Marga Mária Pálfi Balázs Polgár Gyula ' Várkonyi Balázs Vécsey Ágnes Zanati Zsófia > ivaóifcriátM

Next

/
Oldalképek
Tartalom