Délmagyarország, 1987. július (77. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-20 / 169. szám

Program a kibontakozásra a Központi Bizottság halaszthatatlannak tartja, hogy megkezdődjön a felhalmozódott nehézségek felszámolása, a fejlődésünk útjában álló akadályok leküzdése, a termelési szerkezet átalakítása, a műszaki fejlesztés felgyorsítása." (Az MSZMP KB július 2-ai ülésének határozatából.) Hányszor hallottuk már: nehéz évekiet tudunk magunk mögött! De valahogyan eddig szinte minden alkalommal hozzátettük: most már könnyebb lesz. Mindig hittünk benne, elhitettük magunkkal, hogy immár majd kedvezőbben alakulnak a külső körülmények, amelyek eddig oly nehéz helyzetbe hoztak bennünket, s a várt kedvező változások révén immár mi is könnyebb helyzetbe kerülhetünk, megkezdhetjük gondjaink felszámolását, anélkül, hogy önmagunknak jelentősebben változnunk kellene. Mert hiszen — s ez is hozzátartozott gondjaink valahai értelmezéséhez! — bajaink nyilván csakis a külső körülmények változásaiból eredeztethetőek, hiszen mi dolgoztunk! és dolgozunk. Ügy, sőt többet ós jobban, mint annak előtte! Valóban dolgozott és dolgozik az ország lakossága. Talán a legtöbbet Európában. így aztán szinte össznemzetivé vált a vélemény: gondjainkért nem mi vagyunk a felelősek, hanem a világ, a „világgazdasági válság". S e véleményt megtámogatandó, olyan adatokat — igaz adatokat! — idézgettünk, hogy külgazdaságunkban a cserearányromlás nagyobb veszteségeket okozott hazánknak, mint a második világháború. Leszerelő volt a gondolatmenet, hogy külső okokra hivatkozhatunk. A tőkés világgazdaság válságára ráadásul. Csakhogy, amikor a tőkés gazdaság jobbára kilábalt a válságból, nekünk semmivel sem lett, lehetett könnyebb a helyzetünk. Az újra megélénkülő világkereskedelemben folyamatosan csökkent részarányunk, hagyományos termékeink ára rendre viszszaesett a világpiacon, s még tíz éve elmaradottnak tudott országok rendre megelőztek bennünket a fejlett termékek gyártásában és eladásában. Sajnos még ebben a periódusban sem vállaltuk, hogy mi is lépünk. Továbbra is az élt tudatunkban, hogy helyzetünk romlása külső okokra vezethető vissza, s ez a helyzet csakis átmeneti lehet, nemsokára úgyis visszaáLl minden a rendes kerékvágásba. Nem alakult hát ki határozott politikai-kormányzati elhatározás a változtatásokra, s az ezzel járó társadalmi-politikai konfliktusok felvállalására. Nagyjából maradt hát minden a régiben, miközben egyre erősebb nyomás nehezedett a kormányzatra az életszínvonal megtartása érdekében. A növekvő fogyasztás és a csökkenő gazdasági teljesítmények szövevényének csakis egy következménye lehetett: eladósodtunk, s az ország helyzete nehézre fordult. Ezek. a tendenciák természetesen nem tarthatóak tovább. Gyakorlatilag a huszonnegyedik órában járunk: elérkeztünk arra a határra, amikor döntenünk kell. Megállunk-e a lábunkon? Tudunk, s akarunk-e változni, változtatni helyzetünkön? Mert kemény elhatározással még van módunk a kilábalásra, de amennyiben nem vállaljuk az ezzel járó társadalmi terheket, csakis a teljes gazdasági összecsuklás lehet a következmény. Azt hiszem, valamennyien felelősséggel tartozunk önmagunkért és az országért, gyermekeink és a magunk jövőjéért, E felelősség határozott fölvállalását b a tisztánlátás meghatározó igényét tükrözi az MSZMP KB július 2-ai határozata, amely nemcsak fölméri helyzetünket, hanem komplex politikai programot ad a kibontakozásra. „A Központi Bizottság úgy ítéli meg, hogy a gazdasági életben jelen levő kedvezőtlen folyamatok megállítása, a kedvező irányú fordulat előkészítése érdekében egy rövidebb stabilizációs és egy hosszabb távú kibontakozási szakaszra van szükség" — írja a határozat Azaz az elképzelések szerint mintegy há- j rom-négy esztendő alatt egyensúlyba kell hoznunk gazdasági teljesítményeinket a fogyasztással, fokozatosan megállítva eladósodásunk folyamatát (Ez azért is múlhatatlanul szükséges, hiszen ha nem teszünk: komoly lépéseket a kibontakozás érdekében, hamarosan veszélybe kerülne hitelképességünk.) Átmenetileg vissza keli hát fognunk az egyéni és társadalmi fogyasztást s közben határozottan meg kell kezdetnünk a korábbi ós a mostani döntések végrehajtását a gazdasági szerkezetváltás, műszaki fejlesztés, a versenyképesség javítása érdekében. Az egyensúly kialakulását követően pedig meg kell kezdenünk a fölzárkózást elmaradásaink fokozatos fölszámolását. Ügy tűnik, erre végre megszületett a határozott politikai szándék, s készül a konkrét program. Mindennek nyilván bonyolult következményei lesznek. Társadalmi-politikai • konfliktusokkal, elhelyezkedési nehézségekkel, az életszínvonal átmeneti rosszabbodásával kell számolnunk. Vagyis mindazzal, amin a nálunk fejlettebb országok már keresztülmentek. De hát! a fejlődésnek mindig ára volt Mindezt vállalnunk kell — a jövőnk érdekében. Szávay István Halléhez jó hal kell Vízen járó mesterek Fél négy. Almos szemekkel csetlek-botlok a Tisza partján. Kipihenten biztosan szép lenne a virradat, de kialvatlanul egyszerűen nem tetszik. Csak arra emlékszem, hogy giccsesen-szép az algyői fűzfák között kikandikáló napkorong, a simára „vasalt" Tisza. Bicók Józseffel kötjük el a ladikot. Méltóságteljesen csorog a csónak a vízen. Amott a Gercsóék és Pataki Sándor indulnak az évtizedek óta megszokott útjukra. Kérges kézzel irányítják hajóikat. Ahogy elnézem őket, sugárzik róluk az egészség, a nyugalom a türelem. Mondták is: a halász nem kapkodhat! Tehát a Bicókkal — így emlegetik őt Algyön — indulunk el. — Fáradt? — Nem, inkább a derekam fáj a sok munkától. Innen-onnan már negyven éve, hogy járom a vizet esőben, hidegben, kánikulában. Kikezdett már az idő. Az év végén megyek nyugdíjba. — Ezzel örökre vége a halászatnak? En nem tudom elképzelni, hogy egyik napról a másikra el lehet felejteni az evezőt, ladikot, a halászatot. —- Jól mondja. Én sem így gondolom. Marad ötszáz méter vizem és dolgozok toImádom a halat, de azt soha nem csinálnám, amit a halászok: ha kell, hajnali kettőkor ugranak ki az ágyból, mert várja őket a munka. Ilyen forró nyáron arra is figyelemmel kell lenniük, hogy néhány perces késés is végzetes lehet. Meleg a viz, s ha a varsába úszott hal nem tud mozogni, akkor elpusztul. Mondhatnánk, nem baj, mert mi történik, ha néhány keszeg a veszteség, de nem föltétlen biztos, hogy a mesterek szerint is szeméthalnak titulált apró hal a zsákmány. Lehet az húszkilós harcsa is... vább úgy, mint eddig. Anynyi változik csupán, hogy nyugdíjasnak hívnak majd. — Mennyit hoz a postás? — Isten tudja. Nekünk nincs alapfizetésünk. Majd kiszámolják valahogy. Gondolom, az évente átadott halak értékét veszik figyelembe. * Pataki Bálint a tanítómestere -Pataki Sándornak, ö volt a halászdinasztia második tagja. Miként említi Sanyi bácsi, már a nagyapjától is látta, hogyan kell a halat megfogni, de az édesapjától tanulta a szakmát ötévesen, gyerekfejjel. — Beleszületett a halászatba? — így igaz, ahogy mondja. Nem választás. Valamit csinálni kellett. — Szereti a munkáját? — Mindig utálom, ha azt mondja valaki, hogy szereti a munkát. Szereti a fene. Kioperáltatnám azt a részem, amelyik szereti a munkát. Ez egy állapot, dolgozni kell, el kell tartani a családot. Beleszoktam a halászatba. — A munkaidő kötetlen, vagy a haljárás szabja meg, hogy mikor kell menni? — Is, is. Persze a halfogást nem lehet időhöz kötni. Menni kell, minden nap. Sokszor a kötelesség 24 órás. — Ezt a varsát, úgy latom, különösen nehéz kivenni. Milyen mélyre kell szúrni a karót? — ötven-hatvan centire. Amilkor berakom, nem ilyen nehéz, de a viz néhány óra alatt berakja iszappal, és ilyenkor már birkózni kell vele. * Gercsó András szófuxar. Nem szívesen nyilatkozik, inkább dolgozik. Nyugalom, türelem árad róla. Borral kínál a ladikban, közben elmentünk egy varsa mellett. — Azt miért nem vette ki? — Nincs abban semmi. — Ránézésre lehet tudni? — Persze, de ha nem hiszi, megmutathatom, hogy üres. Megmutatta, igaza volt. Közel ötvenéves rutinnal könnyen ítél a halász. * A nap már a fejünk fölött jár. A túlparton is Gercsó András dolgozik, ö 23 éves és a gyevi Tisza-szakaszon az egyedüli, aki iskolában is tanulta a mesterségét. Tatán végzett a Dobi István szakmunkásképzőben. Jól tanult, bár nem hiszem, hogy az iskolapadban tudta meg, a 30 kilós harcsát hogyan kell ladikba emelni. Nem tűnt nehéznek, talán a hal is feladott minden reményt a háló fogsá-, gáhan. Mi volt még a zsákmány? Néhány kecsege, potyka és „szemethal". Nem éreztem H'endó.iek megkérdezni, hogy mennyi volt a vasárnapi bevétel, csak tippelni tudok: a nagy hal hatezernél többet ér. * Receptet is kértem és kaptam. Így egyszerűen: jó hal, kell a halléhez, hagyma, meg paprika. Harcsa, kecsege és a ponty a jó hal, ezeket lassan, gyönge tűzön kell főzni. Állítólag így az igazi. Acs S. Sándor VILÁG PROLETÁRJÁT, EGYESÜLJETEK! DEL M AGYA KORSZ AG A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Művészetek randevúja A szegedi nyár hétvégére sűrűsödött nyitó eseményei egyszerre többféle művészeti ágban kínáltak élményt a tartalmas szórakozást kereső vendégeknek és a város polgárainak. A Cyrano szabadtéri előadásai a színház-, a nemzetközi néptáncfesztivál hangulatos rendezvényei a tánc-, és a harmadik festészeti biennálé a képzőművészet híveit csábította. Az elmúlt három napon ilyenformán a művészetek randevújának örülhettünk — s ez még „csak" a kezdet... Nagy László és Somogyi Károlyné képei mellé olvasnivalót ötödik oldalunkról ajánlunk. t