Délmagyarország, 1987. július (77. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-18 / 168. szám

8 DM| [magazin Szombat, '1987. július IS. POLNER ZOLTÁN Mint az aranymosó A hajnal fehér kagylóhéját öli az idő. Sírnak az eszelős sirályok, betonban a fák. Földhöz, állatokhoz szokott nép fia is lehetnék. Gránit éjszakák zuhannak le a mindenség ormairól. Itt kell, hogy éljek, én nem mehetek el innen. Hallom a dühöngő szélben az ősök kiáltását, látom a zúgó füzeken túl kibukó holdat violaszínű ragyogásban. Néma a táj, de villámló, hatalmas városokat képzelek kozmikus, vad zenékkel, amint a lázas hangszerek fölzokognak. Porlik a csönd és arcomat szétmarja a fagy. Csak állok a múlhatatlan folyónál. Partjain rikoltó pávák, puszta kézzel megfojtott nyarak. Lobog a szél s tündöklik az elérhetetlen tulipán. £n nem mehetek el innen. Sorsomat jegenyék gyökere őrzi. S Nakonxipán messze van. Móriczék a boldogulás útján MŰVÉSZEK KEZDEMÉNYEZÉSÉRE Hetvenöt éves majolikagyár A század elején, 1912-ben öt vásárhelyi képzőművész (Tornyai János, Endre Béla festő-. Pásztor János, Kallós Ede, Rub-, letzky Géza szobrászművészek) egy műszaki és egy számviteli szakemberrel együtt megalapították a Művészek Majolika és Agyagipari Telepét. A jubileum alkalmából a gyár dokumentumokbóbés a háromnegyed század termékeinek válogatásából kiállítást rendezett a Tornyai János Múzeumban. A kiállítás jó alkalmat kínéi arra, hoRy áttekintést adjon a magyar művelődés- es ipartörténetben egyedülálló alapítású üzem múltjáról és jelenéről. Már a Vásárhely határában letelepedett újkökori ősember is felfedezte, hogy kellő bőségben található a város határában agyag. A réz-, vas- és népvándor« luskori héptsoportoktól egészen1 máig szinte mindig foglalkoztak az itt élők a kerámia készítésé-vei. A töcqk időkben elterjedt a mázas kerámia, melyet az itt tevékenykedő, egyre növekvő számú fazekas is szívesen alkalmazott. A 19. század közepén a legnagyobb fazekaskozponttá fejlődött Vásárhely. Egyes források szerint 150, mások szerint 400, de minden esetre több száz fazekas készített díszített edényeket ebben a városbán. A 19. század második felében azonban, elsősorban a gyáripar versenye, az olcsóbbá vál.t pprcelán, de mindenekelőtt a kőedény általános elterjedése, nehéz helyzetbe hozta a fazekasokat. Egyre fogyott a számuk. Ezt a veszélyt látva, a népi kerámia gazdag formakincsének, értékeinek megmentésére alapították a már említett művészek az üzemet. Persze nem nagyon értettek ők az üzemvezetéshez, ezért és bizonyos személyi okok miatt is elég hamar kiváltak a részvénytársaságból. Viszont kezdeményezésük életképességét bizonyítja, hogy az üzem ma is létezik, működik, sőt az utóbbi pár évtizedben fejlődött eredményesen működő, rugalmas gazdasági egységgé. Az alapítás után Smurák József avatott műszaki irányításával húszan-harnúncan dolgoztak a gyárban. Folytatták a fazekashagyományok ápolását, és a kor divatjának megfelelően szecessziós formanyelvü edényeket is készítettek. Ez utóbbiak nagy részét Endre Béla festőművész tervezte. Az első világháború után, de a 20-as évek végére az üzem helyzete Móriczék rátértek a boldogulás útjára. Elfogadták a város ajánlatát, s haladva a korral: építkezésbe fogtak. Kiskundorozsmán a szélmalom tövében osztott telkek egyikére fizettek be, s hamarjában elhagyhatták a panelrengeteget. Mástél szobás telepi otthonukból előbb rpkoni albérletbe hurcolkodtak, hogy az ótépének ne fizessenek a visszaadott lakásuk használatáért. A kézhez kapott pénzhez még hitelt kaptak, így ezelőtt négy évvel megközelítően ötszázezer forinttal kezdték lerakni az új dorozsmai otthon alapjait a Vályogos utcában. Viz és villany volt és remek táj, mellettük húz el a csatorna szép zöld sávja, s közelükben áll délcegen a nótából ismert szél nélküli szélmalom. A bonyodalmak csak ezután kezdődtek. Móriczék Kati lánya a rókusi iskola zenetagozatára, Kati anya, mint Móricz tanár néni az ellenkező városrészen lévő Szirmai iskolába, míg a zenész családatya a színházba indult a napi munkába, az építkezés mindennapjai közepette. Mivel egyiküknek se volt jó a "másik munkájának kezdési időpontja, természetesen az idilli reggeli autós városközelitésről szo sem lehetett. Főleg azért nem, mert a zenészélet általában az estékre koncentrálódik. ellentétben a pedagógiai alapok továbbadásával. Mindez mit sem zavarta Móriczékat. Epültszépült a ház, gazdagodott az otthon, úgyannyira, hogy csak a legnagyja munkákat — mint falrakás, tetőállítás, vakolás, csempézés — kellett mesterre bízniuk, a többi az ügyes kezű Móricz apuka mind maga eszkábálta é? casae némi baráti, zenésztárs! "vágj? éppen szomszédi . segítségEmiatt nem is mozdulok kl itthonról, s lassan már ebbe betegszem bele. — Nyilván a busz hamar a városba röpítené... — Két megállóhoz mehetnénk. A vásártérihez, oda csak egy busz jár, a másik, amelyet három járat Is érint, esósö időben megközelíthetetlen. Főleg gyerekkel, kocsival. Most csaK istenes, évekig nem volt járdalap. — Hál'istennek, most már van... — Mikor a kicsit tolom az orvoshoz, vagy megyek az ebédért — mivel nem tudom hova tenni — most is kínlódással kelünk át például a senki földjén. Hogy ez pontosan mit jelent, Antal apától tudjuk, aki a könynyebb érthetőség kedvéért meg is mutatja a szélmalom és a Vályogos utca sarkát, azt a kis üres sávot, ahová nem jár a tanácstól idegőrlő munkával és kitartóan kikönyörgött járdalap, mivel nom sorolható utcához. A hivatal különben megingathatatlanul ragaszkodott azon elképzeléséihez is, hogy a már téglával kirakott utcában kell elkezdeni a cementlapok fektetését, s emiatt a Vályogos utca legutoljára maradt. Mindezek ellenére Móriczék legnagyobb bizalommal fordultak a nép nyelvén nevezett fűhöz-fához, s köszönték hátával az ügyintézők nagyvonalúságát, mikor nagysokára lefektethették a járdájukat, mondván, nehogy majd a gázvezetésnél valaki vagy valakik betartsanak, mivel három telet már végigfagyoskodtak a szezonjában éppen hiányzó szén miatt. A gázvezetés ettől függetlenül kálváriába torkollott, Antal apa ennek részleteit jóf ismeri. — Először minden 15 méterre geü ;!gy lett mutotŐs.V:lambériás;A bpszedtek kétezer forintot indu A gyár épülete már megszilárdult, egyre több hazai és nemzetközi (Milano, Fiume, Barcelona, Athén, Párizs stb.) kiállitáson arattak sikert a termekei. A két világháború között elsősorban Vértes Ágost vezetésével bővítették tevékenységi körüket: kalyhacsempét kezdtek gyártani, és AníHo'kerámiai feladatokat is vállaltak. A felszabadulás utáni első éveket tőkehiány, bizonytalanság, szétzilált gazdasági, üzemi állapotok jellemezték. Ilyen körülmények közt az 1950-ben bekövetkezett államosítás a megszilárdulást és a nyugodt fejlődést hozta. Ennek eredményeként az üzem technológiailag is fejlődött (korszerű kemencék) és dolgozói létszáma 200—250 körül állandósult. 1071-től az Alföldi Porcelángyár keretén belül működik a Ma jolikagvár, a közöttük kialakult kapcsolat szerencsére kiegyensúlyozott. A gyár tevékenyseci köre maiolika diszmű, használati tárgy és samott díszkerámia előállítása. Ezen belül megőrizték a hagyományos kézi koKct mai vásárhelyi edény rongozást, az írókázást, vésést és karcolást, a fazekashagyomány szerinti díszítő módokat. A gyár igen gazdaságosan termel, s a hódmezővásárhelyi kerámia kedvelt exportcikké lett. Az alapítókon kívül más művészek is kapcsolatba kerültek a majolikagyárral. Medgyessy Ferenc is több kerámiaszobrát, reliefjét ( Kölyökszörny, Béka, Menekülök stb.) készítette el az üzemben. Szabó Iván szobrászművész elsősorban tálak. Csizmadia Zoltán festőművész pedig épületkerámiák kivitelezésénél működött együtt a gyárral. Közel fél évtizedig Fekete János és Végvári Gyula keramikusművészek biztositották az üzem termékeinek esztétikai színvonalát. Végvári Gyula nevéhez fűződik az országosan elterjedt henger formájú, samott virágváza tervezése. Kajári Gyula grafikusművész Szabó Sándor korongossal együttműködve népi alapokra épülő, komoly színvilágú, dinamikus, nagy edényeket alkotott Gerle Margit és Fábri Judit a modern kerámia területén fejlesztették a termelést. Takács Győző sokoldalúságát az egy színmázas edények, a humorral átírt népi fogantatású tárgyak és a Szolnokon, Békésen, Jászberényben felrakott fali kerámiák mutatják. Szabó Mária tevékenységét az egyszerű étkezőkészlet és a finom virágmintás csempe együttesek fémjelzik. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az utóbbi negyedszázad eredményessége Fazekas Gábor vezetői tevékenységéhez kapcsolódik. Az elkövetkező években a vezetés tervezi a stúdiótermelés feltételeinek megteremtését, és ezáltal a képző- és iparművészek számára is kedvezőbb lehetőségek nyílnak az együttműködésre. DÖMÖTÖR JÁNOS ' erkély, elszeparált padlásszoba, magasba jvelő lépcső és még sok egyéb, ami nélkülözhetetlen a faluszéli házban. A terasz betonján üldögélve révedünk vissza a minap a csináld magad mozgalom izgalmasabb, ma már könnyen mosolyogható pillanataira. Abban már korábban megegyeztünk, az építkezéshez nélkülözhetetlen anyagok áráról, s azok minőségéről csak a legvégső esetben ejtünk szót, hiszen annyit szapultok már ezeket az otthonteremtök, hogy félő, ha egyszer fog az átok, összeomlanak a faluszéli házak. A lényeg, hogy lehetett kapni és nem rokkant bele a család az állandó keresgélésbe. (Móriczéknál olyannyira nem, hogy a most éves kórüli utód, Gábor pkkoríban határozott úgy: megkapaszkodik, s életerős kiskoma lesz a szülei legnagyobb örömére.) Éppen idilli a családi élet a találkozáskori délutánon. A nevezett kiskoma hasal a terasz helyén állított körágyban, Kati, az ötödikes nagylány pakolja a strandolás kellékeit. Kati tanárnő gumislagot szerel, míg Antal apa uborkát permetez a minden helyzetből támadó lisztharmat ellen. Kutyák, macskák, csirkék az ilyenkor szokásos pózban. A Nap ragyogó alkonyi sugarait ejti a faluszélre, az árokpart zöld sövénye kellemes, pihentető a szemnek. Szerencsére száraz és üde a környék. A nyári zivatar nyomai még láthatók, tócsákat kerülgetnek az erre botorkáló autók. Kati tanárnő fegyelmezett: — En már nem szabadulok meg a sártól, ebben az életemben, Mindig mikorra kiépül, rendbejön a környék, mi költözünk, kívánjuk a jobbat. Tapostam eleget a garzonnál, a Mimbó utcában, de az ittenihez képest csupán bemelegítés volt a hajdani. bokáig érő, építkezés utáni lötty. Innen csak gyalog és gumicsizmában tudunk kijutni, és ez lenne a végleges otthonunk. — Biztos közel a bolt.. . — A központban — feleli keserűen. Napi két óra megy a bevásárlásra. Ügy szoktam, előbb átviszem a csomagot a sáron, lerakom a száraz reszre, majd visszaeaplatok a gyerekert és kocsistól átcipelem. Még jó, hogy tornatanár vagyok, bírom erővel laskor. Tervezésre, geodéziára, jóval előtte, míg a csöveknek híre-hamva sem volt, aztán esztendőre rá kértek még 7509 forintot anyagra meg a munkára. Nacvsokára — sokszori cirkuszolás, könyörgés után — megjelent a markoló. Kivett néhány fát a helyéről, de a csöveket lefektethettük. Es megjelent a három szegény géemkás gázoelegény, énekeltek a munka kezdetén, mégpedig imígyen: „Három szegény gázos-legény / Kőbányait inna szegény / de ha a sör nem lesz elég / elvonul a három legény"). Tudtom, mi a dolgom, mindamellett, hogy az anyag meg a munka semmiképp nem kerülhetett hétezerötszáz forintba — körülbelül kettőnek saccoltuk — szaladtam a láda sörért, nehogy itt maradjunk a télre meleg nélkül. Bár, biztos, ami biztos, az utcai vezeték nincs még összekötve a házbeli vei, azért megvesszük a szenet idejében. A ház különben csak félig lett kész a négy kemény dolgos esztendő alatt. Az ajtózárak fölmondták a szolgálatot, az ablakok megvetemedtek, a tapéta foszlik, a falak — emlékezve a jó panelkori időkre — be is áznak a rosszul végzett, drága mestermunka ellenére. A belső elrendezessel sem lehetnek elégedettek Móriczék, s mint mondják: ha most kezdenék az alapozást, nem követnék a típustervük vonalvezetését. Ésszerűbben, használhatóbban osztanák el a helyiségeket, ajtókat hagynának el. hasznos ablakokat tennének. Ettől végül is nem kell tartaniuk, mivel mára végképp beleuntak, az építkezésbe. Ha esőben ki tudnának jutni az utcából, egy lépést sem tennének tovább az otthonteremtés rögös útján. De mozdulniuk muszáj. A dorozsmai központ ifél (óra. a városi ennél jóval több. Most ezügyben kilincsel Móricz Antal. Nem kíván sokat, csak azokat a föltört belvárosi asztíaltdarabokat, vagy szemétre tornyozott salakot, amellyel a már meglévő úthoz csatlakoztatnák az övekét. Ha valaki elintézné a Vályogo6 utcának, hogy apródonként kirakosgathatnák, kikeményíthetnék ilyen aszfalttoredékből az útjuk kapaszkodóit, ők lennének a leghálásabb városi emberek, mivel megtalalták a boldogulás útját. MAJOROS • TIBOR 4