Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-09 / 108. szám

6 Szíombat, 1987. május 9. DM] | magazin Nukleáris visszaszámlálás? Keressük egymást? Megint egy nagy illúzió? Annyi volt már, teljes új világot építhetnénk belőle a régi helyett. A gyerek azt mondja, ez mozdony, és naphosszat pöfögteti a fadarabot. Fütyül is hozzá, és kiabálja, kiszállás, beszállás, indul a gyorsvonat! A fölnőtt azt mondja, itt a béke, és képes ügy élni, mintha, valóban itt lenne. Pedig tudván tudja, háborúk hálózzák be a földet, és mindnyájan egy utolsó háború rémségében élünk. A nagy fenyegetettségünk kínjában könnyű nekünk illúziókba menekülnünk, mert más lehetőségünk nincs is. Most azt próbálgatjuk, tudnánk-e másként értelmezni a közszóvá előlépett visszaszámlálást. Eddig azt jelentette, hogy megkezdődtek egy nagy kilövés előkészületei. Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, nulla — füst és tűz, dörgés és robbanás, indul az űrhajó vagy az interkontinentális rakéta. Oda jutottunk, az űrhajó se töltött el bennünket mindig egyöntetű lelkesedéssel, mert soha nem tudtuk, az a kismillió újdonság, amit egyetlen forduló alatt be kellett szerezniök az égi hajósoknak, mire fordítható valójában. Azt ismerjük már, milyen fekete odafönt az ég kékje, és a sarki fényről is többet tudunk, sőt elámít bennünket, hogy azt is meg lehet látni fontról, milyen kocsival megy be Reagan a Fehér Házba. Ha enynyire jól hordanak a távcsövek, akkor nyilván látható Gorbacsov kocsija is, sőt Cseres Tibor ablakpárkányra kitett üzenete is. Szokatlan még, hogy ennyire belénk látnak. Évtizedek óta hajtogatjuk, óda jutott már az emberiség, azt se tudja, hány földet lehetne elpusztítani bombáival. Elindul a rakéta, és azt se írhatnánk föl a fejfánkra, hogy Isten veled, világ! Mert fej fánk se lenne, porunkat fölkapná a forgószél. Tavaly tönkrement egy atomreaktor, és azóta sejtjük, nem is muszáj atomfejjel indítani a rakétákat. Egyszerűen becélozzák egymás atomerőműveit, szétlövik, és annyi ember se marad, aki a salátát megegye. Innen már nincs más menekvés, csak az illúzió? Hej, ha egyszer úgy kezdenénk visszaszámlálni, ahogy a szeret—nem szeret játéknál az akáclevél nyeléről mindig letépünk egyet! Jobbról is, balról is, aztán megint jobbról, megint balról. Hosszú nyele van az akácnak, sokáig eltartana, de legalább kezdenénk már! öregapám öregapja abban a reményben élt még, eljön talán az idő, amikor nem hadseregek esnek egymásnak, hanem kiválasztják a két legerősebb embert a két oldalról, azok birkóznak egy nagyot, és aki győz,, az nyer. Számolgatták szépen, hány ember menekülne meg a legostobább haláltól, ha egyszer így lenne. Most jutottunk el végre oda, még jobb lenne, ha két embernek se kellene kiállnia a pástra, mert ha a kettő közül az egyik-ó/esztésre áll — elkerülhetetlen kilátás —, a csapatok azonnal beleszólnának a bokor mögül. Sajnos, ebből a legegyszerűbb harci játékból is el tudunk jutni a förtelemig, az atom íölrobbantásáig. Pardon, hol vaigyunk már az atombombától! Brünnben, a Spilbergkben láttam annak idején, mennyi fifikával őrjítették meg a rabokat. Beásták őket nyakig a földbe, vizet csöpögtettek a fejükre, és patkányokat eresztettek rájuk. Ez volt a sötét középkor! A világos újkor veszedelméhez mérten, amikor az egész emberiséget elviheti egyetlen fuvallat, ez a középkor még humánus játszadozásnak tűnik. Innen, kifelé, már csak az illúzió vezethet. A szeret—nem szeret. A visszafelé számlálás. Jól emlékezhetünk még a közelmúltra. A világ három hatalmúnak az élén három öreg állt. Napról napra rémüldöztünk, mert ez az együttállás az asztrológiainál is veszélyesebb lehetett volna. A háromból kettő kicserélődött, de ha az az egy kezdi el rosszul a lépést, akkor is eltakarodhat az emberiség a Földről. A másik kettőből az egyik hirtelen átprogramozta lassanlassan öregek otthonára emlékeztető környezetét, és amikor a régi nóta szerint megint az következne, hogy mi vagyunk a legerősebbek, leszerelési, kivonulási és nem robbantási moratóriumokat röptét. Belátta és hirdeti, egyikünknek sem lehet nagyobb esélye, mint a másiknak. Ha viszont mindnyájunk közös lehetősége a megbolondult gomb, akkor csak egy teendőnk maradhat: azt az egyet elkerülni, mindenáron. Csipkedjük inkább az akác levelét: szeret — nem szeret. Csakhogy annyira összegubancolódtak előtte már a szálak, nem hiszik el neki, hogy igazán akarja a jót. Vagy a másiknak ártana, ha hamar beütne a jó? A világ három nagy darabban közeledik végzetéhez vagy a megmaradáshoz. Egyelőre akkora szakadékok vannak közöttük, egybehegesztehi se lehet őket. A három nagy darabhoz igen sok kicsi is csatlakozik, várományos áldozatként vagy lehetséges túlélőként. Kismillió vallás is aprítja világunkat. Amikor már azt hittük, a vallásháborúk kora már régen elmúlt, megint elkezdték gyilkolni egymást a más hiten élők. A Madách drámájába beleírt homousion és homoiusion egyetlen i-je miatt nemzetek küldik halálba fiaikat Isten vagy Allah dicsőségére. Tudunk-e még valaha összekapaszkodni, átnyújtva kezeinket a szakadékok fölött? A vallások évszázadok óta kövesedő kemény lépcsőket kezdenek átlépni, és akik azelőtt kölcsönösen kiátkozták egymást, közös istentiszteletet tartanak. Emlékszem arra is, hogyne emlékeznék, amikor a két világrendszer békés egymás mellett éléséről kezdtünk beszélni, szigorúan kikötöttük. — kölcsönösen persze —, ideológiánkból nem engedünk. A bölcsebbek gondolták csak, ezer megtörtént példára hivatkozva, hogy a nagy áramlatok különbségei előbbutóbb elkopnak, a sarkok lekerekednek.. Addig már eljutottunk, hogy mindent át kell vennünk a másiktól, amit ő jobban csinál. Ez az út is elvezethet egymás békés megértéséhez. De a falat itt is két oldalról kell bontanunk. Nagyobb tét még nem forgott kockán: vagy megmaradunk, vagy porrá válunk. Semmi propagandaizek nem kerülgették eddig a számat, most se szeretnék belegabalyodni ilyesmibe, de mintha a Moszkvában tartott békefórum — amelyik kimondottan is az atomfegyvermentes világért és az emberiség fönnmaradásáért ült össze — kitakarná egy kicsit a napot a felhőkből. Még meg tudjuk érteni egymást! Még észre tudjuk venni, hogy a zsákutcából vissza kell fordulnunk! Még egymás mellé tudnak ülni a tudós koponyák, akik pedig egymás ellen célzott atomrakéták sokasodásán törték a fejüket, nem is eredménytelenül! Egymás mellett ültek az egyházfők, a politika tudósai, az irók, a művészek, és nem azt a két embert keresték, aki öregapámék öregapja szerint a nagy viták eldöntésére kiállnának birokra, inkább a békülés szavait kóstolgatták. Higgyünk tudósítóinknak, hogy ennél nagyszerűbb egymásra találás még nem volt. Senkit nem kötöttek előre elkészített béklyók, még a közös nyilatkozat szándéka se. Bízom benne, a megmaradó világ bölcsőjét ringatták. Ha a politika minden oldalon képes lesz tanulni tőlük, elkezdődhet a világölő fegyverek szétszedését indító visszaszámlálás, aminek a vége csak az lehet — mi másban bízhatnánk? —, hogy századunk réme, az élet kiölésének lehetősége elmúlik fejünk fölül. Hány tanácskozás kell még addig? Tanácskozni sokkal jobb, mint nem lenni Hej, ha fölnőtt ésszel tudnánk dönteni magunkról, emberek! Az se baj, ha fölnőtt illúziót mondunk helyette, de azt komolyan vesszük. HORVÁTH DEZSŐ Véletlenül találkoztunk egy kávéházi estén. Korábban hallottunk egymásról, tudtuk a másik nevét. Azóta legalább fél év telt el. Két-három telefon, hogy találkoznunk kellene. Nem úgy, mint férfi és nő, csupán két ember. Két olyan élőlény, akinek akad mondanivalója szinte mindenről. Például arról, hogyan szerezzük az élményeinket, ha egyáltalán ilyesmi még lehetséges. Milyen a munkamódszerünk, egyáltalán, hogyan élünk. Hol is találkozhatnánk, hogy ne tűnjön randevúnak? Kiskocsma kizárva, mert ott még egymás hangját se halljuk. A klub se a legalkalmasabb, félő, hozzánk csapódik egy agresszív barát, és órákon át elszórakoztat mindkettőnket. Mégis nyúlni kellene újra a telefonért. ' Olvasom Panek Zoltán legújabb esszékötetét, a Kihagyott szívdobbanást. Egy mondatért érdemes volt órákon át szemelgetni a tanulmányokat. Már tel(jesen belém ivódott: keressük egymást, mint az évszázad során soha. Millióan keressük egymást. Vagy még ennél is többen. Vágyunk a másikra, de miért? Rakosgatom a Makói Múzeum Baráti Körének füzeikéit. Fél polc. Több évtizeddel ezelőtt Erdei Ferenc ötlete volt a társaságszervezés. A városban élő értelmiséget szerette volna talán ezzel önmagára ébreszteni. Nem akármilyen céllal, Makó lehetőségeit kutatta az összejöveteleken a főorvos éppúgy, mint a mezőgazda vagy a tanár. Emlékszem a vita során megjelenő egyik füzetre. A város idegenforgalmi lehetőségeiről mondták el véleményüket a baráti kör tagjai. Az ötletek azóta is megvalósításra várnak. Igaz, jelenleg ez a kis közösség szétzilálódott, az újak pedig nemigen éreznek affinitást a várospolitikához, mert tulajdonképpen arról volt szó. Tavaly nyáron a kíváncsiság — nem a pucérság iránti olthatatlan vágy — levitt az algyői nudista strandra. Érdekelt, hogyan gondolkodnak a naturisták. Először is meglepett az öszszetartozásuk, és az a szigorú erkölcsiség — ne tessék mosolyogni, ez valóban így van —, ami szerint próbálnak élni. Szabadság, kötetlenség, közvetlenség', szemérmesség Utálják a felfuvalkodottságot, a flancot, a mesterségesen előidézett rangkórságot. Mindenki egyenlő — legalábbis a strandon — a segédmunkás éppúgy, mint az egyetemi tanár. És uram bocsú', itt még szóba is elegyednek egyvAz aszálykárok és a vízgazdálkodás Mi nem vagyunk olyan nyugodtál afelől, hogy a vízzel mennyiségileg jól el volnánk látva, akár a felszín alatti, akár a felszíni vizekről van szó. Hiszen az aszály is azt jelenti, hogy nem esik az eső, nem kerül elég víz a földekre. És — miként az április 25-i beszélgetés is megállapította — aszály idején a talajvízszint is métereket süllyedt! A vízzel tehát gazdálkodni kell, akár ha éppen kevés van belőle, akár, ha időlegesen sok. Aszályos években az egész Alföldön — de még máshol is —, úgy, mint most: mélyre süllyednek a talajvizek. Ez természeti törvény, mint ahogy a csapadékmennyiség szélsőséges hazai eloszlása is az. Nem azért fogy ki a víz a tavakból, nem .azért csökkennek készletei a talajban, mert a mérnök a csatornáin elvezeti az aszály idején hiányzó vizet. A csatornák is szárazak ilyenkor! De ha mégis a csatornákon menne el a felszíni víz vagy a talajvíz, azért ne gondoljuk, hogy a vízgazdálkodás mérnöke tétlenül várná! Minden csatorna lezsilipelhető, s ha nem akarjuk, egy csepp víz sem megy ki a csatornahálózatból! Csakhogy nem az a baj, hogy a vizet elvezette valaki. Azt a vizet keressük, ami le sem esett! A tavak sekély vizét meg egyszerűen: a párolgás apasztja, amit a Nap heve és a szél vezérel. S azt se gondoljuk, hogy a talaj vagy a talajvíz nem párolog. Párolog az is, legfeljebb kevésbé, mint a tófelület. De a Kuti Lászlóval, a Földtani Intézet tudományos főmunkatársával folytatott érdekes beszélgetést április 25-én a Délmagyarország munkatársa, legfőbb ásványkincsünkről, a talajról. Szó került ebben a talaj által rejtett hasonlóan fontos ásványkincsről, a vízről is. Legyen szabad tehát a vízgazdálkodás szakemberének is véleményét nyilvánítania, s egyúttal szakmája álláspontját kifejtenie. hónapokra, evekre terjedő csapadékhiány idején ez a sok kicsi is elég sokra megy. Idézzük Rónai Andrást, a Földtani Intézet síkvidéki osztályának évtizedeken át vezetőjét — Kuti László egykori főnökét —, a most már nyugalomba vonult hidrogeológus szakembert, nemrég megjelent könyvéből: „A talajvízjárásnak az évszakos vízjáték mellett többéves emelkedő és süllyedő ciklusai vannak. Az 1979—81. évekre jellemző, hogy a talajvíztükör az egész országban a sokévi átlagos szint fölé emelkedett". (Ha tehát a Délmagyarország a beszélgetést 5-6 évvel ezelőtt folytatja le, azt lehetett volna kérdezni a mérnöktől, miért nem vezette el a sok káros vizet. Vagy inkább azt, hogy miért hozott annyi vizet?) Rónai igy folytatja: „Ismeretes, hogy vízgazdálkodásunkban is jelentkezik egy többéves váltógazdálkodás. Hat-hét, sorozatban egymást követő száraz évben mindenki az öntözést sürgeti, és nem drága az öntözővíz. A következő csapadékos évsorban az árvizek okoznak gondot..." Nem szabad ezért egy-egy száraz vagy nedves időszak tapasztalatait abszolutizálni és általánosítani. Ha a vízimérnök felelőssége tudatában a múlt században eredménnyel megszabadította az országot a Tisza kiöntéseitől, úgy a mai vízimérnökröl is el lehet hinni, hogy felelősséggel dönt a vízgazdálkodás kérdéseiben. Néhány évtizeddel ezelőtt egyik Szeged környéki termelőszövetkezet hivatalosan kérte a vízügyi igazgatóság akkori vezetőjét, hogy — száraz időszak lévén — tegye lehetővé műszakilag, hogy „egy csepp víz se távozhasson el a csatornán" a község földjeiről. Kérését teljesítették. Az első nyári zápor után küldöttségileg kérték ugyanazt az igazgatót, hogy „vezettesse el minél hamarabb a vizet földjeikről." Azóta kialakult az egyetértés: amikor a vizeket a felszínről el kell vezetni, akkor nem lehet a növényzet kárára kiterülve hagyni. Amikor meg aszály van, úgy esőre van szükség, mert azt a vizet, amit az ég nem adott meg, azt a mérnök sem tudja elvezetni. Legfeljebb az öntözőberendezéseivel odavezetni. VAGAS ISTVÁN mással, találnak közös témát. Tegeződnek, és megismerik egymást az utcán is. Talán hiba lenne a pucérságot nem társítani a fentiekkel; a természetességgel, a keresetlenséfigcl. Nemrég egy plébániahivatalban az esperes elkezdett siránkozni, hogy nincsenek közösségeink. Igaz ugyan, hogy újabban már beengedik a szociális otthonba, igazán azonban igy nem lehet hatni az öregekre, a betegekre. Hívják az alkoholisták közé is, némi eredmény itt is érezhető. A gyengén látók és vakok szintén számítanak rá. Ezeket az együttléteket azonban tartalommal kellene megtölteni. Azt a mágnest szeretné megtalálni, ami majd közösséggé formálhatná a fenti klubokat. Szegeden is egyre szaporodnak a baráti körök. A színház mint vonzerő, természetes. Egyik ismerősöm a múltkor azzal állított meg, hogy létre akarja hozni a Szegeden élő makóiak baráti körét, ö ugyan nem a Maros-parti városban született, de a gyermekkori élményei miatt odahúzza a szíve. Nem tudom, a nosztalgiázáson kívül mire lenne még képes ez a majdani társaság. Közelebb jutunk-e egymáshoz? Szerzünk-e élményeket? Némi meghatottsággal ültem a minap a Budapesten élő szegediek baráti körében. Mint egy nagy család, mindenki úgy ismeri a másikat, akár a tenyerét. Aggódnak.' egymásért, utánamennek az elmaradóknak. Meghívogatják egymást, szómon tartják a névnapokat, a jeles évfordulókat. Szeged pedig egyszerre szent lett. Megszépül minden, mint a mesében. Könnyel szalad tele a szemük, amikor az ember a Dóm térről, a Kárász utcáról beszél. Aggódnak a Délépért éppúgy, akár az egyetemi kollégiumokért. Vitatkoznak, azon, kiről nevezzék el a szegedi diákszállót, Károlyi Mihályról vagy Erdei Ferencről. Szülővárosunk határán túljutva, úgy látszik,- próféták leszünk azonnal. Hatvan tizenéves ült a vetítőteremben. Magyar József Mi, büszke magyarok című filmje pergett. Kitűnő közönség, minden poén bejött. Ök is utálják az úlhazafiságot, röhögnek a nagy zabúlásainkon, a futballőrületünkön. Kifütyülik a száját tépő sovinisztát Mondogatják, itt nem lehet sehova se tartozni. A családok fuccsba mentek, barátság nincs, a szerelem bizonytalan. Nem lehet egy fiatalnak érvényesülnie sem. Ahhoz, hogy lakáshoz jussanak — segítség nélkül —, kiszámolták, harminc év szükséges. Minek gürizzenek. ök mór azzal a gondolattal sem játszanak, hogy jó volna egy csapat Senkire se számithatsz — fogalmazták meg aranyigazságukat Létezik a városban az öregfiúk focicsapata. Húsz éve rúgják együtt a bőrt. Hetente kétszer találkoznak. Természetesen egyikük sem profi. De azért összejönnek, ha esik, ha fúj. Együtt vannak két-három órán át. Ha valaki hiányzik, a banda felkeresi. Szétzilálhatatlán a csapat. a barátságuk is. Többen, próbálták követni őket, nem sikerült Tudjuk, a munkahelyekről radikálisan kitiltották az italozást. Ez azzal is jár, hogy megszűntek például a névnapozások. Vagyis azok az alkalmak, amikor egy-egy társaság együtt lehet. Nemcsak a piálás miatt! Tudunk mi egymás iránt érdeklődni is, sőt képesek, vagyunk eszmét cserélni. Nemrég két munkatárs találkozott egymással a jelentétemben. Egy hónapja nem futottak össze, pedig ugyanabban a házban „szolgálnak". Máskor legalább a névnapokon leülhettek traccsolni. Üjra megfogadom, keresem a kávéházi ismerősöm. Mondani kellene neki valamit arról, hogy tulajdonképpen egy korosztály vagyunk, mindketten itt és most élünk, szépen elmanőverezünk egymás mellett, nem igaz, hogy nincsenek gondolatok, indulatok, érzelmek. Nem hiszek a nincSben. Már tárcsázom is Hétfőn este hatkor a Szegedben? Nem ér rá, az a hete végig foglalt. Rohanunk, futunk, tülekedünk. De hova? BODZSAll ERZSÉBET