Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-23 / 120. szám

Szombat, 1987. május 23. 52 DMJ [magazin ; ® Nagy László MAKKOSHÁZ A ranyéletük volt az öregek­nek. Naphosszat ott ül­tek az önkiszolgáló étte­rem márványasztalánál, s ami­kor kiürült a vizeskancsó, a le­szedöasszony máris másikat tett eléjük. Naponta egyszer főzelé­ket ettek szafttal, az' ínyencek olykor még egy adag gránátos­kockát is megengedtek maguk­nak. Eszegettek hát, kortyolták a vizet, beszélgettek; szemezték napjaikat. A legszebb öregasszonyt Ma­riankának hívták. Bár nagyon öreg volt már, de a ráncos bőr alatt a csontozat egykor finom metszésű arcról, tartása arányos termetről árulkodott. S belül sem ronthatta meg az öregség és a magány, hiszen többször kijelentette, hogy igazán harmo­nikus családi életet él a férjé­vel. aki egyébkent jónevü állat­orvos, no és a lányával, meg az unokáival. — Akkor pediglen miért nincs azzal a népes családjával, ha szabad érdeklődnöm? — • bökte felé sebhelyes, sárgászöld árnya­latokban játszó állat Sárdi tata, az örök kötekedő. Sárdi tata sé­rülését saját bevallása szerint a lakásában szerezte, mikor kilé­pett a fürdőkádból, és a hirte­len vérnyomákváltozástól elvá­gódott. A rossznyelvek viszont azt rebesgették, hogy a saját fia ütötte rrieg egy szóváltás során, minek előtte az öreg kölcsönért folyamodott hozzá; utóbbit lát­szik igazolni, hogy Sárdi tatá­nak, elmondásával ellentétben nem volt lakása,' következéskép­pen fürdőkádja sem lehetett. — A férjem rendkívül elfog­lalt, ha tudni akarja — húzta ki magát egy kicsit Marianka. — A lányom dolgozik, az unoká­im pedig óvodában vannak. — Mariankának tökéletesen igaza van — jegyezte meg Pálos úr. egy halk szavú, finom mo­dorú férfiú. — A ' szabadidejét mindenki olt tölti el, ahol ked­ve tartja. — Magálól sem kérdezi senki, miért njncs a drága fiacskája TARDI GÁBOR: A sors ezer rejtelem... mellett — hallatszott az asztal másik feléről. — A fiamat kitagadtam — kö­zölte Sárdi tata, amivel nyíltan beismerte vereségét. — Aztán miből tagadta ki? — évődött a narancssárga- mellé­nyes utcaseprő, aki csak húsz­percekre ült le az öregek aszta­lához; igaz. azt sűrűn megtette. — Miből, miből, hát a vagyo­nomból! — vágott vissza Sárdi tata. — Vagyonából? — kérdezett vissza fölenyes ábrázattal az ut­caseprő. — Legfeljebb a bolhái­ból .. Sárdi tata megvető pillantást küldött az utcaseprő szorosra gombolt, kétes tisztaságú ingé­re, melynek gallérja jnint két kicsiny szarv meredt előre. — Jobban teszi, ha tartja a száját — vetette oda. — Maga a parkban hál, a padon. — Honnan veszi ezt az arcpi­rító hazugságot? — kiáltotta az utcaseprő. — Láttam. — Aztán mikor látta? — Az egyik éjszaka — Mit keresett voln maga éjszaka a parkban? — A menyasszonyommal sé­táltam, ha olyan kíváncsi — Méghogy menyasszonya' — Az utcaseprő hátravetette a fe­jét, és felnevetett; hangja csi­korgó lánckerék zörejéhez ha­sonlított. A nevetés hörgésbe fulladt, majd egy kis csönd te­lepedett az asztal köré. — Ha­bókos vénember — Ne bántsuk egymást, kérem — szólt közbe Pálos úr, s meg­igazította kopottas kézelőjét. — Sárdi tata talán nem is az út­tisztító urat látta abban a park " ban aludni, miközben üres pa­dot keresett magának .,'; — Oly lényegtelen az egész — bólintott Marianka. — Magának könnyű, szép ott­hona van — mondta a£ utca­seprő. — Fűtött szobája. — Agyban alszik, ha úgy akarja — toldotta meg Sár­di tata. A leszedőasszony hófelleg-kö­penye suhant mögöttük, egy pil­lanatra elnémultak, megvárták, amíg néhány gyors mozdulattal tisztára törli előttük az asztalt. — A múló idő változást hoz­hat, biztosan sok szép vár még mindannyiunkra — mondta Ma­rianka. — A sors ezer rejte­lem — fűzte hozzá finom Az öregek egyszerre bólintot­mosollyal tak, mint gyertyák lángjának sora, ha szellő éri /Az önkiszolgáló éttermet vá­ratlanul bezárták, átalakították, és magánkézbe került. Sára asz­szony, a tulajdonos sajátkezűleg hordta ki az asztalokhoz az egy­tálételeket, s miközben a tálcá­vá a vendégek fölé hajolt, el­nehezedet keble sürgetően meg­megdöfkodte az étkezni vágyót. Marianaa volt az első vissza­térő a régiek közül- Beóvakodott az üvegajtón körülnézett- a fé­nyesre dörzsölt asztalok mellett rendben sorakoztak a székek, csillogott a pult is, mely mö­gött katonásd álltak a külön­böző nagyságú tányérok. Szoká­sa szerint kissé felszegett fejjel, büszke tartással tipegett a he­lyére. Főzeléket rendelt, és ki­vételesen egy szelet sültet is kért hozzá. '^'"Lásiábként aztán vi'sszalzivá­ra asszony föl nem kapkodta rogtak a többiek is, egy héttel a nyitás után már valamennyien ott ültek a hosszú asztalnál. Sára asszony először nem szólt, csak a pult mellől pillogott fe­léjük súlyosakat. Később hozzá­juk lépett, s fennhangon tuda­kolta, hogy szolgálhat-e még va lamivelí Sárdi tatának az üres tökfőzelék után desszertet aján­lott. az utcaseprőnek egy jó erős feketekávét tejszínnel, mig Pá­los úrnak primőr gyümölcsöt. Az öregek lesütött szemmel rázták a fejüket. Ezek után más módszerrel próbálkozott: — A főzelék elfogyott — je­lentette ki. — Ajánlhatom he­lyette a bélszínszeletet tükörto­jással, vagy a rántott borjúlá­bat — A fogak, asszonyság — nyögte Sárdi tata kínban — Baj van a fogakkal. — Akkor miért nem csináltat­ják meg a fogaikat! — csattan, fel Sára asszony — Vagy ve­gyenek maguknak protézist! — Ennek elsősorban anyagi akadálya van — mondta halkan Pálos úr, és megiguzította vé­kony nyakkendőjét. — Mégiscsak hallatlan... — dohogta Sára asszony, « ahogy megpördült, keblével kishíján lesodorta az utcaseprő fejéről a svájcisapkát, A pulthoz kacsá­zott, félhangosan beszólt a tá­lalóablakon: — Itt ülnek nap­hosszat, és nem zabálnak Következtek az egész helyisé­get betöltő kifakadások r- Nem forog a placc' Foglal iák a he­lyet a fogyasztó vendégek elól! Azután a vizes kancsók tűntek el az asztalukról, mit tehettek, tanácstalanul tapogatták, forgat­ták az üres,,poharakat, míg Sá­ra asszony föl nem kapkodj előlük, mint száradófélben lévő virágok közül a gyomot. Marianka bizonytalanul fel­emelte mutatóujját. — Mit akar? — förmedt rá Sára asszony, miközben nyakán kidagadt egy ér. — Egy gránátoskockát, ha sza­bad kérnem — mondta Marian­ka. . — A krumplistészta elfogyott! — De hiszen a szomszéd asz­talnál . — Nincs! — A pulton is ' A kistányé­rokon . — Nincs!!! Marianka az ordításra még kissé hátrább húzódott, majd az arcán ellazultak az izmok, feje oldalra csuklott — annyi tör­tént, nem több. Pálos úr hajolt fölé először, felemelte a tehetetlen csuklót, várt néhány másodpercet, az­után kijelentette: — Nincs töb­bé.. — Szegényke — sóhajtol­ta valaki. — tgy végezzük valamennyi­en — hallatszott másfelől. . — Neki legalább szép teme­tése lesz — jegyezte meg egy harmadik. — Az állam fogja eltemetni — mondta Pálos úr, és végig­nézett az asztaltársaságon. — Magányos volt. mint valameny­nyiünk. Megérkezett az orvos, s rövid vizsgálat után tehetetlenül szét­tárta a kezét. Sára asszony nyomakodott előre. — Egyik pillanatról a másik­ra történt — magyarázta. — Éppen a rendelést vettem volna fel, amikor váratlanul bevégez­tetett. — A többiek felé vetett egy lapos pillantást. — Maguk is láthatták . .. Az öregek nem szóltak, félre­néztek. A tetemet elszállították. Sára asszony kiszellőztetett, aztán be­kiáltott a tálalóablakon: .-.*•- Az összes • gránátoskocka rendel! wnmrtmmww'-

Next

/
Oldalképek
Tartalom