Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

Szombat, 1987. április 71. If Pirospaprika Szegedről írtén nem panaszkodhatunk a paprikaellátásra: a Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat nagy mennyiségben és válasz­tékban is képes kielégíteni az igényeket. Öt fajtából hat­ezer tonnát gyártanak ebben az évben, egy részét export­ra. A különleges, a csemege, az édesnemcs, a gulyás- és a rózsapaprika folyamatosan kerül ki az üzletekbe. A ké­pen: a paprikamalom, amelyet Szalma Szilveszter kezel Robot az öntödében Robotot állítottak munká­ba az Ajkai Timföidgyár és Aluminiumkohó nagynyomá­sú öntödéjében. A berende­zés meríti és adagolja a fo­lyékony fémet, szabályozza a hőfokot és végül elveszi a kész terméket. A kísérleti berendezés a mosonmagyar­óvári fintunszerelvénygyár terméke, éppen úgy, mintáz öntöde korszerűsítéséhez ké­szülő többi automatika. A hároméves automatizálási program elsősorban a fém­meri tés és adagolás nehéz, nagy pontosságot igénylő műveletére terjed ki. Mind a húsz nagynyomású öntő­gépet ellátják robotadagoló­val. A 60 millió forintba kerülő fejlesztés eredménye­ként 30 százalékkal növelik a termelőkapacitást és csök­kentik a munkaerőhiánnyal küszködő öntöde létszám­szükségletét. Környezetvédelmi konferencia A Nemzetközi Kulturális Intézet és a Brit Kelet-Euró­pa Központ közötti együtt­működés keretében környe­zetvédelmi kerekaszlal-kon­íerenciát tartottak Budapes­ten április 6. és 10. között. A két ország szakemberei meg­vitatták a vízgazdálkodás, az árvízvédelem, a mezőgazda­sági termesztés környezetvé­delmi hatásainak, az állat­os növényfajok védelmének kérdéseit. Hazai vákuumágy a mentőknek A Taurus Gumiipari Vál­lalatnál elkészültek az első hazai beteghordozó vákuum­ágyak. A vállalatnak ez az újdonsága megkíméli a töré­ses sérülteket azoktól a fáj­dalmaktól, amelyeket egyéb­ként szállitás közben, a ráz­kódás miatt kellene elvisel­niük. A gumiból készült ágy, amelyet levegővel töltenek fel, vákuumszerüen öleli kö­rül a beteget, s rögzíti fáj­dalommentesen a törött test­részt. Ebből a nyugalmi ál­lapotból mindaddig nem kell megmozdítani a beteget, amíg be nem kerül a műtő­be, mert a röntgenfelvételek is elkészíthetők anélkül, hogy ehhez a sérültet le­emelnék az ágyról. Ilyen be­tegszállító eszközhöz eddig csak import útján juthattak hozzá a mentők és a kórhá­zak. A hazai vákuumágyak gyártására a Taurus nyír­egyházi gyára készült fel, ahol az első száz darabot már elkészítették. Ezeket át­adták a mentőszolgálatok­nak és a kórházaknak ki­próbálásra. Asszony a buszvolánnál Néhány nap óta a 12 R. az M 46-os vagy a 13-as buszon utazók arra a szokatlan je­lenségre figyeltek fel, hogy a vezetőfülkében egy asz­szony ül a volán mögött. A megállóban türelmesen ki­várja az emberek le- és fel­szállását, aztán óvatosan, lassan indít, nehogy a kocsi hirtelen rándulása egymás nyalkába lódítsa a még el sem helyezkedett utaso­kat ... é Ki ez a harmincvalahány éves asszony? És hogyan ju­tott eszébe vállalkozni a nálunk eleddig kimondottan férfiszakmának tekintett buszvezetésre? Ilyen és hasonló kérdések­től sarkallva indultam a Tisza Volán berkeiben vá­lás/keresési odüsszeámra, amelynek végállomásán, a tarjáni viztoronytéren talál­koztam végre az első szege­di buszvezető asszonnyal: Gáspár JánosnévaJ. — Miért lettem buszveze­tő? — válaszolt kérdéssel a kérdésre. — Mert már na­gyon reg vagyoniam a na­gyobb kocsi, a busz után. — Ezt hogy értsem? Elmosolyodott önfeddő mozdulatot téve, s csak ez­után válaszolt: — Persze, hogy érthető le­gyen, tudni kell: én már több mint tizenöt éve hiva­tásos gépkocsivezető va­gyok. A postaigazgatóságnál dolgoztam, Barkast vezet­tem, meg alkalomadtán Ro­burt, sót IFA-t is. De oly­kor. ha fölmentem Pestre és megláttam a buszvezető nőket, mindig elfogott a vagy, hogy én is ezeket a szép nagy kocsikat vezes­sem. Aztán a múlt év vége felé, egy hirdetés kapcsán végleg döntöttem: beiratkoz­tam az autótanuló iskolába, az A, B, C, mellé megsze­reztem a D-kategóriát is és jelentkeztem a Volánnál. Így történt — Nem csodálkoztak, egy­ből fölvették? — Lehet, hogy csodálkoz­tak, de nagyon rendesek voltak, alkalmaztak, és most már egy hete a helyi forga­lomban dolgozó buszvezető vagyok. — Eddig nálunk a busz­vezetők egytöl-egyig férfiak voltak. Hogyan fogadták a váratlanul közébük csöppent kolléganőt? — Hát. . . voltak, akik gúnyos m<»sollyal, de leg­többen jóindulattal, segitő­(készséggel. — Buszt vezetni, különö­sen városi forgalomban, nagy felelősséggel jár. Nem fél? — Nagyon félek. De nem a buszvezetéstől, hanem at­tól, hogy el ne aludjak ... Én ugyanis, szakmai nyel­ven szólva, „oszlottban" dol­gozom. Ez azt jelenti, hogy hajnali négy óra körül már buszon' ülök. Kilenc után pedig abbahagyom a munkát es csak tizenkettő után foly­tatom, délután öt-hat órá­ig ... — Emiitette, hogy elvált asszony és van egy tizenegy éves kislánya. Hogyan tud foglalkozni vele, hiszen a városi forgalomban dolgozó buszvezetőnek sokszor hét­végeken, ünnepnapokon is dolgoznia kell? — Egyedül neveltem a gyermekemet és igyekeztem önállóságra szoktatni. De emellett mondhatom; sokkal több időm jut most a neve­lésre, mint amikor az előbbi munkahelyemen dolgoztam. — Tetszett a magabiztos­sága, a talpraesett válaszai. Vajon ez azt jelenti, hogy Gáspár Jánosnénak nincsen gondja e. buszvezetéssel, már mindent tud a szakmá­ról? — Távol áll tőlem az ilyen gondolat. Tudom, so­kat kell még tanulnom, ta­pasztalnom, hiszen a busz­vezetés külön világ a szak­mában. A magabiztosságom nyilván abból fakad, hogy tudom, mit akarok és na­gyon szeretem ezt a mun­kát. Bízom benne, hogy itt is helyt fogok állni. Izsák András Mérce - magunknak E gyre többen figyelmeztetnek: szél­malomharc; falra hányt borsó; népszerűtlen a morálfilozófia; az erkölcsprédikáció és az erkölcstan réges­rég kiment a divatból, kár bolygatni. In­tenek: ne akarjam a vihar tépázta erdő­ben szálára igazítani az összekuszálódott fákat, segítség nélkül úgyse megy, segít­séget meg ne nagyon várjak, mert ma­napság „rosszak az emberek". Olyan „rosszak", akik csak lelkük mélyén, a né­ha őszintébb beszélgetésekben helytelení­tik ezt a rosszaságot, mert időnként ma­guk is szenvednek tőle. Töprengek: biztos, hogy nem segítenének a rbssztól gyötör­tek abban a bizonyos viharverte erdőben a természet rendje szerinti állapotot te­remteni, megkeresni, megteremteni mind­azt, ami még hasznos, ami jó? Kétlem! Annyira még nem vagyunk „rosszak", hogy elfordulással, kézlegyintéssel intéz­nénk el a problémákat, mondván: „Vál­toznak az idők, változnak az erkölcsök." Mert ez a mondás ugyan igaz, csak némi nyelvtani gond van vele. Nevezete­sen az, hogy rosszul ragozunk. Mennyi­vel másként hangzanék, ha egy ragozás­nyit módosítanánk rajta, s azt monda­nánk: „Változnak az idők, változtatjuk az erkölcsöket". — S mennyivel más lenne az egész, ha ezt nem is csak mondanánk, hanem tennénk is! Ha belátnánk végre, hogy itt és most nekünk kell alakítani, megélni korunkat és annak etikáját. Ami>­hez találhatunk — s kell is találnunk — fogódzókat az ősi morálfilozófiában, az erkölcsprédikációk több százados gyűjte­ményeiben, de amit végül is magunknak kell napjainkra és magunkra szabnunk, a társadalom képére. Még akkor is, ha mostanság úgy tűnik, mintha ehhez a fazonalakításhoz nem lenne kéznél a mércénk, ösi, egyetemes törvényekből, más-más korok erkölcsi esz­ményeiből és példáiból toldozunk-foldo­zunk ugyan, mértékegységeket keresgé­lünk vagy. eröszakolgatunk magunkra; mégsem sikerült mindmáig egységes rendszerbe foglalni s mérőeszközként megalkotni az itt és most érvényeset. Ne röstelljük kimondani; vannak etikai tar­talmak, elvek, normák, de nincs etikai rendszerünk. Pedig nagyon kellene! Ki­munkálása persze elsősorban a szaktudó­sok, sürgető feladata. Am ez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ezeket az alap­elveket, a normarendszert tőlük várva öl­be tett kézzel üldögéljünk; azaz ..kinek hogy tetszik" erkölcsi alapon éldegéljünk. Mert ha ezt tennénk, értékveszejtökké válnánk; emberi tartásunk értékeit her­dálnánk. Mit is? A szakirodalom szerint a kultúrában, a szellemi és á szociális ér­tékeknek azt a részét, amely az ember­nek önmagához, másokhoz és a munká­hoz való viszonyát, azok normatív szabá­lyait és az ehhez kapcsolódó gyakorlati magatartásformákat tartalmazza, erkölcsi értéknek nevezzük". Azt, hogy ennek körébe nálunk mi minden tartozik felmérni is nehéz, nemhogy normaként alkalmazni. Mégis törekedni kellene rá, hogy megpró­báljuk. s minden objektív és szubjektív Rátló tényező ellenére jobb emberekként éljünk! Hiszen az ember régtől fogva tudja, hogy hogyan kellene viselkednie, élnie: erkölcse volt, van és lesz. Igaz, történel­mi mértékkel mérve változik. Ami az egyik korban még haladónak számított, abból egy rákövetkező korban már mara­di lehet. Az erkölcsi haladás az ősidők óta létező emberi igények, óhajok kifejeződé­se, kiteljesedése — mozgatórugó. Talán már az ősegyenlöség korától kisérik em­berségünket olyan erkölcsi alapelvek, hogy például: „Amilyen mértélfikel . mérsz, olyannal mérnek neked is", „Tedd meg felebarátodért, amit magadnak is elvár­nál", „Ne tedd mással, amit magadnak nem kívánsz", „Es szeressed felebaráto­dat, mint önmagadat." A babiloniak há­romezer éves parancsolatja, hogy „Ne vesdd meg a szegényt", a kötáblán Mó­zes kezében pedig az állt írva, hogy „Ne lopj!", „Ne ölj!" — ne így akarj kikerül­ni a szegénységből. A magántulajdon vé­delmére is szolgáló elvet máig el kell fo­gadnunk, napjainkban azonban már nem olyan egyértelmű, hogy mi az enyém és mi a miénk; mit, kinek és miből szabad elvenni. Miként bonyolódott a „Mondj igazat!" régesrégi elvárása is; ha például a gyógyíthatatlan betegség közlése vagy a kegyes áltatás dilemmájába kerülünk. „Egyszerűsítettük" viszont a hűségre, a szerelemre intő szavakat s a párkapcsola­tok mai szabados világában fittyet há­nyunk az óhajnak, miszerint „Ne paráz­nálkodj!" Pedig ha kellően végiggondolnánk, hogy ez az óhajtás tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy tiszteljük az embert a szere­lemben ... S ha gyakrabban eszünkbe jutna a másik követelt tisztelet, hogy „Atyádat és anyádat tiszteljed!" — akkor is, ha nem egészen méltó rá, de a szülőd! —, akkor talán valóban hosszabb, boldo­gabb életűek lehetnénk a földön. Fele­barátainkkal együtt. Kikből — de jó is lenne! — hiányoznék a hét föbün: a ke­vélység, a fösvénység, a bujaság, az irigy­ség, a torkosság, a harag, a jóra való restség. Ezek nélkül bizonyára sokkal jőL ravalóbbak lennénk. S távolitana bennün­ket a rossztól, ha nagyobb toleranciával, érdeklődéssel és empátiával közlekednénk egymáshoz — a kölcsönösség jegyében. Képesen arra, hogy megérezzük és meg­értsük a másik problémáit; ne tasztisuk el, ha a segítségünket kéri; sőt, tudjunk a vétőnek megbocsátani; türelemmel vi­seltetni; önzetlennek lenni; összetartani. Tudom, nem könnyű. De nem is meg­valósíthatatlanok ezek — s a hozzájuk hasonló — erkölcsi alapelvek. Melyek­nek léte emberi szükséglet — létszükség­let. Amire például a gyerekek értelme ösztönösen nyiladozik. S a felnőttek kö­telessége, hogy példamutatással, magyará­zattal. neveléssel helyes, jó irányba te­relgessük, tanítgassuk őket. Tudva, hogy itt és most mi is a velünk szemben tá­masztott követelmény. Nem hiszem, hogy csak néhány semmitmondó frázis, követ­kezmény nélkül! Csak mostanában vala­hogy mintha annak vélnénk. S nem fori­dítunk kellő gondot sem a családban, sem -az iskolában az erkölcsi nevelésre. Pedig nagyon kellene! (Az iskolában akár tantervileg előírva is.) Mert enélkül nincs, nem lehet belső tartásunk, hitünk, becsületünk, emberségünk. N em hiszem, hogy ezt ne lennénk ké­pesek belátni. Még akkor is, ha mostanság az értékzavarok, nor­marendszerben változások viharai össze­össze is bogozzák ama bizonyos erdőben a fák ágait előttünk, nehezítve a tisztán­látást. az ösvények megtalálását. Közösen, egymást segítve biztosan 'menne. S ugye nem annyira „rosszak az emberek", hogy ne segítenének? Szabó Magdolna Jugoszláv és magyar termékek Tegnap, pénteken délelőtt 10 órakor a szégedi vásár­város területén nyitotta meg kapuit az a kiállítás és vá­sár, amelyen a szabadkai és a szegedi kisiparosok, kis­üzemek mutatják be és kí­nálják termékeiket. A sze­gedi vállalatok, szövetkeze-^ tek közel egy évtizede rend­szeresen bemutatkoznak a szabadkai Pannónia vásá­ron. Így született az ötlet négy évvel ezelőtt, hogy a két testvérváros kisiparosai is rendezzenek közös kiállí­tásokat. Első alkalommal 1985-ben Szegeden mutat­koztak be, majd a szabad­ÁlDS-tájékoztató Több mint hárommillió magyar családhoz juttatják el rövidesen a Vöröskereszt aktívái az Országos Egész­ségnevelési Intézet új kiadványát, amely az AlDS-beteg­ségről, annak tüneteiről, megelőzésénele lehetőségeiről tá­jékoztatja a lakosságot. A szórólapról — többek között — megtudható, kikre veszélyes leginkább az AIDS, mit tesz ellene az egészségügy, hogyan terjed, illetve nem terjed a vírus, s hol végeznek önkéntes szűrővizsgálatot az ország­ban. kaiak adtak otthont a sereg­szemlének. Így a mostani, sorrendben a harmadik ki­állítás házigazdája ismét Szeged. Kibővített területen, a Szegedi Ipari Vásár ke­rítésén belül háromezer négyzetméter nyitott és há­romszáz négyzetméter fedett területen 17 jugoszláv önál­ló kisiparos, valamint a sza­badkai Subosan, a zentai Simplex és a topolyai Topo­lacoop kisipari szövetkeze­tek több száz társult tagja mutatkozik be. Részt vesz a rendezvényen a kanizsai Slo­ga kisvállalat is, elsősorban építőipari anyagokkal. Szegedről 34 kisiparos és a Kisipari Termeltető Vál­lalat 15 tagja vesz részt a kiállításon. A bemutatkozás elsődleges célja, hogy a két ország között határmenti árucsere-torgalom tételeit a jövőben szeretnék a rende­zők kisipari termékekkel is színesíteni. Ennek érdekében mi még márciusban 35-féle kisipari termék árucseréjét ajánlottuk fel a szabadkai kamarának, hasonló ajánla­tot a közeljövőben ők is ösz­szeállítanak számunkra. A kézműipari termékek cseréjével elsősorban a vá­laszték bővítését szeretnék elérni a rendezők. A kiál­lításon ezért már most 54 kisiparostól több száz cikket meg is vásárolhatnak az érdeklődők. A kézműipari termékektől a műanyagáru­kig, a báboktól a tűzzo­máncokig, a bútoroktól a szerszámokig sok minden helyet kapott a bemutató­kon. A legeredményesebben szereplő külföldi kiállítónak a KTV dijat is ajánlott fel, amelyet a vásár utolsó nap­ján a közönség szavazatai alapján ítélnek oda. A se­regszemle jó alkalmat nyújt arra is, hogy egymás mun­káját, termékeiket összeha­sonlíthassák a két ország kisiparosai. Így sok jó ötlet­tel gyarapodhatnak a részt­vevők. A kiállítás és vásár csütörtökig, naponta 10-től 18 óráig várja az érdeklő­dőket a Marx téren.

Next

/
Oldalképek
Tartalom