Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-07 / 82. szám

Kedd, 1987. április 7. 5 Előttünk az emberünk Ha jól értettem, „A Hét embere" nem a hét embere. Vagyis nem olyan személyiségek kerestetnek, akik aktuálisan, azon a héten váltak valami okból nevezetessé. Hanem A Hét című tévés magazin emberéről van szó, aki a címet s a vele járó oklevelet (meg a róla készült riportot) azért érdemli ki, mert valami példaszerűt csinált. Olyasmit, ami felhangol bennünket, magunkba roskadt, bajokba temetkezett, sok rosszat látott, s emiatt folyvást siránkozó többieket. Példa lesz ezentúl előttünk, hetenként más, fény az életünkben. Kirángat a pesszimizmusból, bennünket és tettre késztet. Irónia nélkül mondom: ideje. A Hét újítása a legjobbkor jön, mert nyakig vagyunk a ... Szóval a kilátástalanságban, céltvesztettségben, enerváltságban. Félő, hogy teljesen lemerevednénk, ha nem jönne „A Hét embere". Magam már ott tartottam. hogy reggelenként aggódva néztem ki az ablakon: vajon járnak még emberek az utcán? Dolgukra sietve? Nem maradtak-e otthon, végleg beletörődvén: menthetetlenek vagyunk. Nem bénultak-e meg véglegesen a tegnapi sok rossz hírtől, vésztjósló figyelmeztetésektől, mondván: tényleg elkéstünk, nem tehetünk már semmit, itten vagyunk 0 Képernyő a periférián, a peremen, és ha megmozdulunk, lesodródunk a nagy semmibe. Beteges félelemérzeteim vasárnap megszűntek. Mégiscsak van értelme a küzdelemnek, nem egészen sült ostoba, aki bízya bízik: egy élet kemény munkájának muszáj meglátszani. Láttunk A Hétben egy tanítónőt, aki „nem nyugodott bele, hogy a gyerekek nem tanulnak meg olvasni." A tapasztalatai, sok éves gyakorlata alapján módszert dolgozott ki, ami célhoz vezet: a gyerekek megtanulnak olvasni. Hát nem óriás dolog ez, emberek? Lehet, hogy mégis megérjük, az általános iskolát általános készségekkel és ismeretekkel fölvértezett tizenévesek hagyják majd el, egyszer, a szép jövőben, s nem fél (és egész) analfabéták? Micsoda reményteljes kilátások ! Izgatottan várom, hogy ki lesz a jövő heti adás embere; mondjuk egy építőmester, aki nem nyugodott bele, hogy kies hazánkban olyan házak épüljenek, amelyekben nem lehet Lakni, me^.t állandóan beáznak. Eleinte csak akkor, ha esik az eső, de később már aszály idején is, tudniillik a (rossz) háznak is lelke lehet, s nehezen mond le arról, amit megszokott. Azután héten jön egy kelmefestő, aki nem nyugodott bele, hogy az itthon gyártott színes fehérneműk úgy viselkedjenek víz hatására, mintha abban oldódó festékek lennének. 'MJajd jön a könyvkötő, aki nem nyugodott bele, hogy a tan- és kézikönyvek ránézésre szétessenek. A ruhatisztító, aki csakazértis kiveszi a foltot, a gépkocsivezető, aki nem volt hajlandó ámokfutni, a házmester, aki nem lakógyűléseket tart, .hanem söpör, az édesanya, vaki játszani szokott a gyermekével, az író, aki ír, a bizalmi, aki törődik a tetőfedő, aki fed, a politikus, akinek gondolatai vannak. Az új főszerkesztő (mármint A Hét főszerkesztője), Sugár András csak igazán „A Hét embere"! Mert kitalálta, hogy az embereinket meg kell mutatni nekünk. Sok hét után, meglehet, rádöbbenünk: vannak itt azért még, akik nem nyugodtak bele... Teszik a dolgukat. S innen már csak egy lépés: meggondolandó, ha nem „az emberek" lusták, trehányak, fegyelmezetlenek, tohonyák, lógósok, munkakerülők, a rontásban élvezetet találók — akkor mi a probléma? Sulyok Erzsébet Nyelvi ügyek Rádió figyelő Az elmúlt hét a magyar nyelvnek szenteltetett. Igaz, erre mindössze jelentéktelen fekete keretes müsor-összefoglaló figyelmeztetett a rádióújságban, öt rövid összeállítást hirdetvén, amúgy az ügy nem örvendett túlzott propagandának. S ha korábban szerzek tudomást az elmúlt hét nap ilyetén jelentőségéről? Nem hiszem, hogy többet tehettem volna anyanyelvünkért — olyanformán, mint ahogy a füst- vagy alkoholmentes napok sem oldják meg egyszer s mindenkorra az egészségrombo'ó „élvezeti" szerekkel kapcsolatos gondjainkat, vagy a takarékossági világnapon sem spórolunk többet, egyszerű anyagi okok miatt. (Amint azonban tudatosult bennem, hogy legalább e rövidke időben mozgósítani összpontosítani kellene nyelvvédő harci egységeinket, az első adandó alkalommal bele is kotyogtam ismerősöm monológjába, mikor egy színházi előadás dinamikus mivoltát a tempós jelzővel illette. S, hogy még a kiművelt emberfőt, ragyogó nyelvi ösztönt is megtévesztheti a környezet rossz hatása, nos, némi vita után, csak egy Szerb Antal-idézet győzhette meg: e szó éppen, hogy nyugodt, kimért ütemet jelent. Vagy, hogy ne menjek messzebb a múlt heti rádióújságnál, Örkényről írt rövid megemlékezésében Siikösd Mihály sem került ki a ragadós rossz példát, azt a nyomorult kerül-szerkezetet — amikor bemutatásra került a Tóték" —, mely mostanság kétségbeejtőn, feltartóztathatatlanul nyomul előre. Hasonlóképp a „kell legyen"-tí. pusúhoz, mely egyre tépázottabb, már csak pislákoló nyelvérzékem szerint: „kell, hogy legyen", vagy „kell lennie" formában létjogosult, helyes. Am mielőtt ügy istenigazából elragadna a botcsinálta nyelvvédelmezői hév — már hűt is a gondolat, melyet Lörincze Lajos fogalmazott meg a Romlik-e a magyar nyelv? című interjúban: nem nagyon hallgatnak a nyelvművelőkre, A tekintélyes triumvirátus, Lőrincze Lajos. Grétsy László, Deme László igyekezete nem elegendő, pedig volna egyengetni való elég. Ha csak azt vesszük, az Édes anyanyelvünk, Lőrincze öt perce hány Harangkiállítás Kecskeméten és hány hete már, hogy szelíden korhol bennünket, hanyagokat, óvjuk kicsit jobban beszédünket. Ugyanezen fáradozik Grétsy a Magyarán szólva negyedórójában, Deme László a Beszélni nehéz tíz percében. Az „ellendózis" naponta legalább húszórányi. Nincs becsülete a hangzásában is szép, tagolt, igényes beszédnek, a gyerekek motyognak, a színészeket nem lehet megérteni. A „vádlottak" válasza: nem kell ünnepélyesnek lenni — így életszerű ... A nyelvvigyázó szép szóra sajna, kevesen figyelnek, a Beszélni nehéz-körök, néhány elhivatott pedagógus, nyelvművelő. Nagyjából ugyanazok ápolják az ügyet, jobbító szándékuk azonban aligha talál utat kifelé, a többiekhez. Végighallgatván a rádió anyanyelvi hetének adásait, érzésem szerint nem javult a kép. A műsorok — Fehérvári Győző szerkesztő és Markovits Ferenc rendező munkái — divatjamúlt, egykori iskolarádiós-jópofáskodó stílusban nem népszerűsítették, amiről szóltak. Kötelességüket teljesítették mindössze. Igaz, nyelvünket óvni mindannyiunk kötelessége. A rádión, tévén kívül nagy a sajtó felelőssége: az újságnyelv hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Kivéve, aki nem olvassa. Varjú Erika Baj van az iskolával Előre kell bocsátanom: elfogúit vagyok Baló Györgygyei, a televízió kitűnő szerkesztő-riporterével. Igaz, ez a viszony az által alakulhatott ki, hogy Baló eddig csaknem mindegyik műsora jól szerkesztett, pergő ritmusú és elgondolkodtató volt. Ilyen az elmúlt heti Stúdió is, amely azóta is foglaLkoztat. A műsorban a riporter partnerei Gazsá Ferenc művelődési miniszterhelyettes és Kéri László szociológus voltak. Téma: az oktatásügy, azon beLül az általános iskola. Ki nem mondottan az volt a televízió kulturális hetilapjának egyik főcíme, hogy Baj van az iskolával. Okos gondolat volt egy órát az általános iskolára áldozni. Azért, mert a jövő elsősorban ebben az oktatásiintézmény-típusban dől elIgaz. sok múlik azo" u""f. a gyerek milyen szociális, kulturális közegből érkezik, és azon is, hogy jól megválasztott, színvonalas képzést biztosító középiskolában, főiskolán, egyetemen folytatja-e tanulmányait. De az alapvető oktatási, nevelési feladatok az általános iskoláé. Nincsenek egyforma adottságú iskolák. A városi ember tudja, 'hogy a jól felszerelt, tanáregyéniségeket foglalkoztató, nem hátrányos helyzetű gyermekeket képző intézmények, tehát az elit iskolák általában a Belvárosban találhatók. Hagyományai, sőt történelmi okai vannak ennek. Szóval különbözőek az iskolák, és az eltérő művelődési környezetből jövő gyereke^ .további különböző szintű, rangú iskolákban halmozhatják tovább hátrányaikat, középszerűségüket, avagy előnyeiket. Erre a helyzetre, amely fölér egy kihívással, nem az a hiteles, érvényes válasz, hogy holnaptól bőszen uniformizálni kezdjük az iskolákat. Az egyenlősdi a gazdasági életben és a társadalom oly kis szeletében, mint a művészet, valamint a mindennapjainkat szervező közéletben sem vezetett jóra. Tehát igenis legyenek tehetséget gondozó iskolák, és továbbra js működjenek a legalapvetőbb tudnivalókra fölkészítő intézmények. A baj csak ott van, hogy az alapvető feladatokat sem tudja ellátni az iskola. A túlzsúfolt osztálytermekben a tanterv présében szenvedő, túlterhelt pedagógus képtelen megfelelni a kívánalmaknak. Mert az elvárás már túlontúl magas. Alkalmatlan arra, hogy az írás, olvasás, számolás alapozómunkáját elvégeztesse a tanárokkal. Ma már nem az egyszeregy a mérték, hanem a halmaz, ám a gyereket nem lehet elengedni a boltba, mert becsapják .., Mi hangosan, kórusban olvastunk, korábban kézjelekre tanultuk meg a hetüket, a maiak viszont vagy hetek alatt megtanulnak olvasni, vagy egy életre meggyülölik az érthetetlen jeleket. (Tehát a kultúrát.) A módszertani csillogás bűvöletében odáig jutottunk, hogy környezetismeret órán már gázokkal megtöltött színes luftballonokat kell eregetnie a tanítónak — szemléltetés gyanánt. Szokás mondani, hogy a magyar lovasnemzet. Éppen azáltal, hogy mindig átesik a ló túlsó oldalára. Kabinetrendszer, tévé. dia, filmvetítő, magnó, lemezjátszó, nyelvi stúdió és sok más hasznos dolog válik, válhat haszontalanná, ha használata a szakfelügyelőnek —finomabb szóval a szaktanácsadónak — és a látogató igazgatónak szól csupán. Nem a módszertan-ellenesség szóL belőlem, hanem a képzés lényegének féltése. Ma olyannyira differenciáltak az iskolák, hogy az egyikben kétnyelvű képzés folyik, számitástudományi laboratórium működik, a másikban pedig tetves, analfabéta gyerekekkel viv szellemi közelharcot a reményvesztett pedagógus. Annyi biztos tehát: a minimális feltételeket mindenütt biztosítani kellene, majd azután differenciálni — országunk jövője érdekében. Hazánkban — történeti okokból — nem is oly rég még minden erősen központosított volt. Azután szélesre nyitottak a kapuk soksok társadalmi cselekvés előtt. Decentralizálódó gazdaság, tagozódó bankrendszer. számos elfogadott helyi — értsd: vidéki — kezdeményezés. A képbe beleillik az új oktatási törvény engedélyezte nagyobb helyi függetlenség, az iskolák fokozottabb önállósága is. Csakhogy: nem jogosulatlan a kérdés, hogy miért akkor engedik hosszú pórázra az iskolát, amikor a központi akarat már kellőképpen elvadította? Vagyis: sportszerű-e azt mondani a bajbajutottnak, hogy oldja meg egyedül a gondját?! Szép asszony a függetlenség, de nem szimpatikus, ha sokat késik a találkozóról. Emiitettem föntebb, hogy a belvárosokban működnek az elit iskolák. Hasonlóképp a gazdaságtörténet is rámutatott arra, hogy az emberiség múltjában keletkeztek centrumok és perifériák. Egy időben — régen, bizony — Közép-Európa volt a centrum, később, — a nagy fölfedezések idején — ez áttolódott a kontinens nyugati részébe, az elmúlt évszázadban Észak-Amerika, néhány évtizede pedig Japán vált újabb centrummá. A többi? Ha nem is néma csönd, de egyértelműen periféria. Ahhoz, hogy ne szakadjunk le, ennél sokkal jobban kellene kihasználnunk azt, amink van, az agyunkat. A tudomány, a művelődés, a kulturáltság centruma — a gazdasági fejlődést megelőzendő — még lehetünk, hisz sokakban működik jól a szürkeállomány. . Hazugságmentes, teljesítményre ösztönző társadalomban feladataihoz méltóan teljesít az iskola. Most kellene tehát a sokat emlegetett gyorsító. Dlusztus Imre Anglisztikai— amerikanisztikai napok Anglisztikai—amerikanisztikai napokat rendeznek a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán: az angol nyelvi és irodalmi tanszék által szervezett, nagyszabású programsorozat holnap, szerdán délelőtt fél 11-kor az Adytéri épület Auditorum Maximumában R ozsnyai Bálint tanszékvezető docens megnyitójával kezdődik. Ezután összesen hét szekcióban lesznek ülések, különböző izgalmas témák és neves előadók által fémjelzett előadások: a Magyar Shakespeare Bizottság szekciójában például a Shakespeare-kultusz mai megközelítéséről és a fordítások problémáiról is hallhatók lesznek előadások, két másik szekciót jelent az angol és az amerikai irodalom, egy újabbat az irodalomelmélet és a kanadai irodalom együttese, továbbá a nyelvészet, a módszertan és az angol—amerikai történelem. Ez utóbbi szekcióban például a nyolcvanas évek Angliájáról és a történelemírás metódusairól is lesznek előadások. A konferencia ideje alatt, holnapután, csütörtökön estig a bölcsészettudományi kar épületében videovetítéseket is tartanak. A kecskeméti tavaszi napok egyik legsikeresebb kiállítása a városi tanács udvarán megrendezett harangkiállitás volt. Jcney Tibor és Oborzil Edit iparművészek új módszerrel, alumíniumból készült harangjait a látogatók is megszólaltathatták Tetszik tudni, főorvos űr, ez már nagyon régen kezdődött. Amikor a gyerek még csak azt szavalta folyton, hogy bébipapi-semmibibi — csemetecsemege, még jól tűrtük, elment az infantilis óvodás versikék között. Aztán amikor a nyolcéves lányom kezdett nyúzni, hogy Libresse-t vegyek neki, mert az az igazi szabadság meg egy új fejezet kezdete, akkor jelentkezett ez a jobb oldali fülcimparángás. A bal oldalit a feleségemtől kaptam, amikor hetekig tejfölöstúrót vacsoráztam zenés felárral, mert azt énekelte •hozzá, hogy „ezt nem lehet megunni". Tanúsíthatom meg lehet. Aztán színházba mentünk, Pestre. És az előadás előtti áhítatban videóról a gondolkodó emberek kelléktára ment, a szünetben itt a reklám helye... a „Miazamitiszol-Bedeco", és mielőtt a főhős dönteni kényszerült volna a harmadik felvonásban, akkor egy gyalogkakukk segített neki, hogyaszongya „csakeztanevetkellmostmegjegyezdofotértóóóh" — igen, azóta viszket a köldököm. És nem bírok rágyújtani, mert a gyufacímkéről piros betűk üvöltöznek, hogy féreg- és rágcsálóirtás, hívja a telefonszámot, és nem olvasom drága anyósom leveleit, mert lepecsételik egy autórugójavítóval, és rajtam már csak a Ravill segíthet, mert ügyel a részletekre és alacsonyan száll rendelkezésemre az Albafal, és most az egyszer orruknál fogva vezethetem a nőket, bár nem lehetek csodálatos kalandjaiban a Bobóval, de Traubit akarok. mert gondoskodom a mindennapi betevő reklámomról, tehát vagyok, és a kulturális hetilapban is elolvastam a Lábresse-hirdetést. és megvettem már az ehetit, de most Pepsi érzésem van, ezért cicibandobardan, persze lehet, hogy dobrodoslinujugobanku, mindenesetre főorvos úr kérem, látom önnek már megadta az Ofotért a biztonság érzését, de imiért olyan ideges, biztosan nincs Hemovitja, de mit akar tőlem, vigyék el ezt a fehér izét, én ruhát csak az KB-ben vásárotok, mert igényeim vannak, nekik választékuk, na, jöjjön már Walaki!... R. É. ÁlSH.pályázat Nyelvtanulás Idegen nyelvek gyakorlásának elősegítésére pályázatot hirdet az AlLami Ifjúsági és Sporthivatal. A Központi Ifjúsági Alapból elnyerhető támogatással azokat a meglevő, illetve alakuló ifjúsági közösségeket, klubokat, köröket, társaságokat kívánják segíteni, amelyek szerepet vállalnak idegen nyelvi ismeretek megőrzésében és fejlesztésében. A pályázat minden olyan kezdeményezést felölel, amely a nyelvtanulás kollektív formáit kívánja megteremteni, az idegen nyelvek gyakorlásakor a meglévő lehetőségek célszerűbb, hatékonyabb, újszerűbb hasznosítására törekszik, de nem nyelvtanfolyam és nem nyelvoktatás. A pályázók feladata, hogy körvonalazzák a működés megvalósítására vonatkozó elképzelésüket és azt, hogy annak megvalósítása hány fiatalt érint, kik segítenék terveik megvalósítását, milyen módon, mit vállalnak saját erejükből, illetve egyszeri támogatásként mekkora összeget pályáznak meg a Központi Ifjúsági Alapból, A pályázatokat pontos címmel ellátva május 15-ig a íMegyei Tanács V. B. Ifjúsági és Sport Osztályára (Budapesten a Fővárosi Tanács V. B. Ifjúsági és Sporthivatalához) kell eljuttatni. A dolgozatuk rangsorolás után. május 31-ig az ÁISH kulturális osztályára kerülnek. Az elbírálásban szakértők működnek közre, és a döntésről valamennyi pályázó június 15-ig értessitést kap (MTI)