Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

Szombat, 1987. április 15. If magazin | [DM ISZKÁBÁVAL ESZKÁBÁLTÁK HAJÓÉPÍTŐK — RÉGEN ÉS MA — Arra a hajóra menjünk! Onnan lesz a legszebb ... Ide bátran állhatsz! — igazítanak el kísérőim. — Aggodalomra semmi ok; hiszen ez a bárka csak centinként araszol a Tiszába. — Csak nyugi, még a végén. megindul ez MEZEI ISTVÁN ItAJZA Tisztuló látóhatár Kezdetben vala az egyedül üdvözítő történelemtan. Itt vagyunk mi. amott az osztályellenség. Jó—rossz, haladás—reakció, fektén-fehéren. mint a mesében. Aki ellenünk: pokolba vele. Bármiféle elméleti finomításra, differenciálásra, összetett, átfogóbb, mélyebb elemzésre való törekvés: kiátkozandó, egyértelműen ellenséges, tehát kártékony, azaz: kiirtandó kártevő akció. Ha szlogenekben fogalmaznánk: úgv vélték, az elmaradott reakció jelszava, hogy a történelem az élet tanítómestere. S a válasz — „válaszunk" —: hát mi majd móresre tanítjuk azt a történelmet. Mi leszünk a történelem tanítómesterei. Mert mi vagyunk az élet és az igazság. Aki egyetlen nagyvonalú kézlegyintéssel kíván napirendre térni a lörtenelem fent vázolt láttatása fölött, mondván, ugyan, kérem, hol vagyunk már ettől — azt kenytelen vagyok kissé lehűteni: nem is ^»lyan messze. Ha az illetők nem emlékeznének már saját történelemoktatásunk részleteire, segítségképpen engedtessék meg röviden fölidéznem, amiből a mai harminc—negyven közöttiek részesültek. (Részesültünk.) Tudnunk sem szabadott arról (már nem), miféle programot hirdetett meg l!)61-ben előadói beszédében Hruscsov, az. SZKP XXII. kongresszusán. Például ilyesféle célokat: „a második évtizedben — lí)H0-ig — hazánk az egy lakosra jutó ipari és mezőgazdasági termelés tekintetében messze maga mögött fogja hagyni az Amerikai Egyesült Államokat". De nem hallhattunk a Donnál mészárszékre terelt 2. magyar hadsereg tragédiajárói sem, legföljebb annyit és olyanféleképpen, hogy úgy kellett nekik, megérdemelték. Es általában: a történelem valódi tényeinek — a folyamatoknak, az ellentmondásoknak, a roppant fontos részleteknek — láttatása, a histótiai valóság igazi fölmutatása, hogy nagyon jól nevelten fogalmazzak, nem állt feladata magaslatán. A mélypontot, minden látszat dacára, alighanem a történelemérettségi (hál' istennek, átmeneti) eltörlése, nem pedig ama bizonyos ötvenes évek ma már nevetségesen leegyszerűsítő, „vonalas,"-szektás, a történelmet egészen gyatra' „¡jgitpfóp" kezelésben eltorzító felfogása jelentette. A sötétség után törvényszerűén érkező hajnal egyik különösen fényes sugarát pedig egy, immáron kilencedik évfolyamába lépett folyóirat dokumentálja. A História. A Magyar Történelmi Társulat 1979-ben indult, már jó ideje kéthavonta megjelenő periodikája, megvallom, engem már hosszú évek óta afféle amatőr történésszé tett. Jószerével eredeti szándékomon és akaratomon kívül, „csupán" önmagával. Cikkeivel, tematikus öszszcállításaival, és mindenekfölött egész, nyilván elsősorban a felelős szerkesztő. Glatz Ferenc és a köréje csoportosuló, új szemléletű történészgárda fölvállalt szellemiségével. A História az otthon előfizetett (kevés) lap közé tartozik, s ha végre bedobja a postás, utána jó néhány napig alig olvas mást a család, tartson könyvében ki-ki éppen bárhol. (Az újságstandokról, évek óta figyelem, legföljebb három napon belül bizonyosan eltűnnek az egyes lappéldányok.) őszintén szólva, fogalmam sincs, „hivatalosan" milyen szempontok szerint, milyen emberek, milyen alapon szerkesztik a Históriát, olvasóként kizárólag az elkészült egy-egy számmal szembesülök, ám azt látni muszáj: ez a lap történelmi tudatunk fejlesztésében, nem/.etszcmléietünk. magyarság- és Európa-képünk, sőt: egész históriai világlátásunk korszerűsítésében, nagykorúvá érlelésében forradalmi szerepet tölt be. Olyan, mint a borús, szürkés-zavaros fellegek alól elótisztuló látóhatár. Bevallom: történelmet tanulok, harminchat éves fejjel. És sokndmagnmmal. Olvasok a XXII. kongresszuson elhangzott Hruscsovbcszédröl, arról, milyennek tartották Magyarországot 1920-ban a békét diktáló győztesek, és hogy milyen volt a magyar—csehszlovák viszony 1945—49. között. A Históriánál évek óta kevesen tudják jobban, mennyi mindent van pótolni. Ezért a Históriában nincsenek tabu témák. Ugyanis az igazi históriában sincsenek, mert hogy nem lehetnek. Két fiatal filmes, európai rangú, történelemszemléletünk alakításában a Históriához sokban hasonló szerepet betöltő filmművészetünk két jeles alkotója. Gulyás János és Gulyás Gyula gyönyörű, Isonzó filmjük mottójául a nagy orosz író, Lev Tolsztoj mindinkább időszerű mondatát választotta: „Kevés az, ha nyíltan nem hazudunk. Arra kell törekednünk, hogy elhallgatással se tegyük." A História, a tisztuló látóhatár voltaképpen ezt jelenti. Glasznoszty, novoje mislenyije — ezeket az orosz szavakat mostanában tanuMa a világ. Nyitottság, új gondolkodásmód. Vajon mi eléggé tanuljuk, tudjuk-e, a kötelező orosz nyelvoktatás dacára? Az egyik legutóbbi Históriában olvasom Jevtusenko nagy versét, a Sztálin örükösei-t. amely 1963-ban jelent meg utoljára. Azután: Paszternalc-rcneszánsz, kiadás előtt a Doktor Zsivágó. politikai foglyok szabadon bocsátása, és emlékmütervezet az önkény áldozatainak. A Magyarország beszámol Tengiz Abuladze Vezeklés című, egészen bizonyosan szenzációs filmjéről, amelyről most egész Moszkva beszél. és amely leplezetlen számvetés a Szovjetunió egy, igazából csak most le/árulni látszó korszakáról. A sort még lehetne folytatni. Vannak információink: látszólag tehát szinkronban vagyunk. Figyelünk, tudósítunk. Látszólag? Meglehet. csak a középkorú évek cvors szaporodásával fis) küszködő értelmiségi szkepszise beszél belőlem? Vag.v mégis? Illetve: mégsem? Nálunk, meggyőződésem. a dolgokat'alapvetóen a történelemmel kcil(elt) kezdeni. Ami persze tulajdonkénben folytatás. A gazdaságból végre másutt (továbblalkalmazni próbált reformok, a nemzet tudatának formálását döntő módon végző múltszemlélet területén. A História, ez a kitűnő, képes periodika, a tisztuló látóhatár egyik legelső. feltűnő sugara volt. Ma már tán nvitott(abb) kapukat dönget. Hiszen tisztulóban a látóhatár — miközben a História tavalyi két utolsó, összevont száma már Azok a hatvanas évek .,. címmel jelent meg. Vagyis a látóhatár-tisztulásban korok szerint is — itt jár a sarkunkban. Sürgetve Beszámolván az 1961-es jövőképről, az 1956 utáni iparpolitikáról, Hruscsovról és Kennedyről és a korabeli Ludas Matyiről Előttem 66 oldalnyi história, lapozgatom, és átvillan rajtam a Hobo Blues Band egyik dalának sora: „ó, azok a hatvanas évek nem tehetnek semmiről". ÖL< NEM 1S DOMONKOS LASZLÖ Állunk a hajó orrában, beszélgetünk: — Hat ilyen önjárót gyártunk az idén, ezerhatszáz tonnát cipelnek majd a Duna országútján. Figyelj csak...! Percek múlva becsapódik a hajó a vízbe. A hatalmas vasóriás néhány méterre a folyótól hirtelen megunja a cammogást és nekiiramodik. Ahogy bevágódik a Tiszába, szinte az orrunk előtt szökik magasba a tíz-tizenkét méteres vizfüggöny. Szikrázik a vízc.seppeken a napsugár. Hű-hal Csurom szárazok maradtunk. Legfeljebb engem vert ki a veríték. Ha kicsit előbb állok ... erre most már jobb nem gondolni. Annyit azért hamar észrevesz a betévedő érdeklődő is, nem könnyű dolog a hajóépítés. Azt már csak megsárgult iratokból sikerült kiböngészni, hogy régebben sem volt egyszerű dolga a hajóácsoknak, hiába építették fából az uszályokat. Tömörkény a Rónasági csodákban a tiszai élet megfestésekor a hajóépítőkről is megemlékezik: „...És a fűrészelök fűrészelnek, vágván nehéz törzsekből azokat a keményfadeszkákat, amikből a hajók oldala készül. Nagy gerendákon áll a fatörzs és áll a tetején egy ember, meg alatta is áll egy ember. Egyik fölfelé emeli a négykezes fűrészt, a másik meg lefelé húzza. Aki fölül van, az igen komoly ember, rendszerint, mert ő vezeti a fűrészt rendes ifányba, továbbá, ha leesik''önnanü igen nagyot puffan ..." A mai Hajóépítők azonban már nemcsak a fát, de a fűrészelést is száműzték a tudományukból. A régi történetből már csak közmondás maradt; amit ma is odavágnak hamar, annak a fejéhez, aki túl fönnhordja az orrát: „Tán fölül húzta apád a fűrészt?" Az idősebbek azért még emlékeznek az utolsó szegedi fahajóra, amit 1947-ben épiletett a város, s Szabadság néven szelte a Tiszát, mig 1960 nyarán szét nem verték, itt Tápén. A régi mesterség leghíresebb szerszámára, az. is/.kábára sem nagyon emlékeznek már a mai hajóépítők. Én is csak Dugonics Andrástól ismerem: „Szöggel, iszkábával, hogy egybe szerzette, / Osztán a tengernek hátúra vetette." — Négyszögletű, vékony, de erős vaslap volt az iszkába, átlósan meghajtották, ezzel fogtak össze a hajók szomszédos oldaldeszkáit, amik közé előzőleg már mohát tömködtek. — Mitől lett ecetes? — Ezt már csak a közmondás ragasztotta rá: Van ott minden, még ecetes iszkába is. Pálfi Sándor csoportvezető persze nemcsak erre a különleges szerszámra emlékszik. Amikor 1955-ben a Mahart Hajójavító Üzemigazgatóság tápéi üzemébe került, tán nem is gondolt arra, hogy egyszer majd innen megy nyugdíjba. Mint ahogy arra sem, összeszedi és megírja a szegedi hajóépítés történetét. — Száz-százhúsz oldalnyi már össze is állt a históriából, de sohasem sikerült befejezni. Talán ha majd nyugdíjas leszek ... — Honnan ez a sok adat, történet? — Évekkel ezelőtt felkerestem a régi szakembereket, akik hajdan itt dolgoztak. Sok korabeli fotót, iratot, történetet sikerült így összegereblyézni. A többit pedig a levéltárból gyűjtöttem. Nézegetjük együtt a megsárgult papírlapokat, úgy idézzük vissza a tápéi hajóépítés történetét. Itt van például a Foldmívelésügyi magyar királyi Minister céges levele 1891 bői, a Magyar Ilajóácsok a századfordulón királyi Folyammérnöki Hivatalnak címezve Szegedre. Alatta Bethlen saját kezű aláírása: megengedem, hogy a szegedi rakpart mentén a talajvizek észlelése czéljából Northon-féle csövek helyett a szokásos artézi kút fúró szerkezet alkalmaztassék..." Aztán itt van á vállalat eredeti cégtáblájának fotómásolata is: Tiszai és Körösi Kotrások M. Kir. Vezetősége. — Régen nem a parton volt a műhely, hanem a Tiszán úszott. Szárazra 1932-ben kerültünk. Akkor is csak télen javították a hajókat. azok akik nyáron a kotrást végezték vele. A Mahart 1950-ben vette át ezt a telepet. — Az elmúlt harminc esztendőről már saját élményei is vannak ... — Akkoriban, amikor idekerültem, sokan szerettek volna hajólakatosok lenni. Itt dolgozni ugyanis nyugdijasállást jelehtett mindig. — Ennyi év alatt melyik volt a legkedvesebb hajója? — legkedvesebb? Mindig az, amelyiket éppen csinálja az ember, De azért, ha választani kell... A hatvanas évek második felében készítettünk több százszemélyes hajót. A hét törpe nevét viselték: Szundi. Morgó, Hapci meg a többiek. Végül megépítettük a Hófehérkét is, az már 150 embert tudott szállítani. — Sose irigyelték meg a hajósokat, akik messzire eljutnak azzal, amit itt építettek? — Én nem vágytam a vándoréletre. Tápén telepedtem le, hiába hívtak matróznak, inkább a családot választoltam. A fiatalabbak közül mostanában néhá' nyan megpróbálkoztak vele. Vonzotta őket a nagy kereset, az utazás. Aztán előbb-utóbb vissza is jöttek sorba. — Hány szakma Jér itt meg békésen egymás mellett? — Tíz-tizenkét mesterség is dolgozik egy-egy hajón. Szerkezeti lakatos, hegesztő, kőműves, asztalos, ács, festő, forgácsoló, villanyszerelő, géplakatos, meg amire éppen szükség van. — Hogyan készül egy hajó? — Először a fődarabokat készítjük el, aztán az egységeket, szekciókat, a szerelőusztalon, a hélingen összeállítjuk, végül hegesztjük. — Honnan tudják, hógy jól dolgoztak-e? — Röntgenezzük a varratokat, és levegőpróbát is végzünk. — önnek most mi a feladata? — Tűzikováesként kezdtem és most a sójatér művezetője vagyok. A partra húzás és a vízre bocsátás tartozik hozzám. — Szép munka lehet... — Nem mindennapi esemény, ha vízre kerül egy új vasóriás. Azt már csak később teszi hozzá, hogy a sok munka mellett arra is próbál időt, energiát szakítani, hogy közel hatvan ember mozgalmi rriunkáját szervezze, irányítsa, hiszen alapszervezeti párttitkárként dolgozik tizenhét éve. A háromszáz fős üzem gondjaiból így neki is jut bőven. Hétvégeken a kiskertben igyekszik kipihenni a munka fáradalmait, de a nyári tiszai hajókirándulás jelenti a legnagyobb c-iményt neki is, a családnak is. Nemregen Jaltán járt. ott a tengeri hajózást is kipróbálta. — Gyönyörű nagy hajó volt, de az embernek mégis mindig fájt a szive, kár, hogy nem mi építettük. Korelnök lehetne a tápéiak között Gál Ferenc hajólakatos. Inasként került ide 1947-ben, és már csak öt éve van hátra a nyugdíjig. Közben több mint száz hajón hagyta ott a keze nyomát. Most éppen egy uszály farrészén dolgozik. — Mi a különbség a régi és mai hajóépítők élete közt? — Akkor sokkal nehezebb volt a munka. Nem volt így gépesítve ez a mesterség, mint most. ötven-hatvan kilós vasdarabokat kellett emelgetni. De fiatal voltam, bírtam. — Milyen volt akkoriban az inasok élete? — Kemény. Nagyon jó mestereinek volfak', de nagyon szigorúak is. Egyszer mellé ülöttenfa simítókalapáccsal, amikor a ' vasmaskát nyújtottuk. Pista bácsinak, a mesteremnek fel repedt a keze. Nem szólt az akkor semmit, de harmadnap odahívott az üllőhöz. Krétával rajzolt rá egy ötöst, aztán megkérdezte: „Tudod, hogy lesz ebből tizenöt?" Én persze nem sejtettem semmit. Előkapta az egyik kezét aztán a másikat. Ez is öt, meg ez is. Így már megvan a tizenöt. Két akkora pofont adott a mester, hogy átestem az üllőn. Hát ez volt a kezdet. — Nagyot fordult azóta a világ.. . — Most már védőkesztyűben dolgozunk, emelök segítik a munkát. De azért az időjáráson ma sem tudunk kifogni. Nyáron a tűző meleg, télen a csípős hideg megdolgozza az embert. — Mi a legkedvesebb emléke az elmúlt negyven esztendőből? — A harmincéves szolgálatért járó aranygyűrű. Ma is otthon őrzöm. Nem sok kollégámnak van ilyen, akikkel együtt kezdtem, azok mára már mind itthagytak... — Miért maradt? — Szeretem ezt a mesterséget. Én már csak két újdonságot kaphatok ettől a munkától: isiászt, vagy lumbágót. RAFAI GÁBOR A hajó ma már fémből van