Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

67 Szombat, 1987. április IS. magazin DM VALÓBAN SZEGÉNYEK VAGYUNK? Legfőbb ásványkincsünk: a talaj Kuti László, a Magyar Állami Földtani Intézet síkvidéki osztályának tudományos főmunkatársa. A József Attila Tudományegyetemen végzett 1969-ben földtan—földrajz szakon. A diploma kézhezvétele után a fővárosba került, de ma is szegedinek vallja magát. Az intézet kutatócsoportja egy, 1964-ben indult programnak megfelelően elvégezte az Alföld komplex földtani térképezését. Ez azért is különös jelentőségű, mert hazánkban a hegyvidékek térképezettsége mondható részletesnek — hiszen az ásványi nyersanyagok nagy része itt található —, a sík vidék viszont elhanyagolt területe volt a térképészeti munkának. A kutatás eredményeiről beszélgettünk Kuti Lászlóval. — Mi volt a feladata ennek a vizsgálatnak? — Munkánk célja az volt, hogy megismerjük az Alföld földtani fölépítését. Száztizennyolc éves története alatt négy ilyen jellegű térképezésbe fogott bele az intézet, de ez az első, amely be is fejeződött. Az összes eddigi síkvidéki térkép a felszíni jelenségeket vette számba, a mi térképeink viszont a mélyben húzódó alaphegységtől a felszínig minden földtani tulajdonságot ábrázolnak. Ez azt jelenti, hogy a mélyebb rétegeket is kutatjuk, alkalmanként többszáz méteres mélybe is lefúrtunk. Ez az első olyan térkép, amely az egész Alföldről, felszíni képződményeiről és felszín alatti vizeiről készült. Igaz. hogy szakmai szempontból célszerűbb lenne ennél még részletesebb térképet készíteni, de erre már nincs elegendő pénz. A laborvizsgálatokat sem tudtuk mindig igényeinknek megfelelően elvégezni, a minták értékelésére ezért bizonyos időközönként vissza kell térnünk. — A földtani térképeknek mennyi az elévülési idejük? — Általában húsz—ötven évente évülnek el. Ilyen időközönként kellene új fölméréseket végezni, hiszen a föld is változik, új igények is jelentkeznek, no meg a tudomány is fejlődik. — A kutatófúrások milyen távolságra estek egymástól? — Szakkifejezéssel élve a negyvenszer negyven kilométeres szelvényekben másfél kilométeres fúrásközi hálót készítettünk. — Mit tudtak meg, mit rejt a föld tíz méter mélyen? — Nem túlzás állítani, hogy legfőbb ásványkincsünk a talaj. Hasonlóan fontos kincs a víz, ezzel mennyiségileg jól el vagyunk látva. A térképezés azt a célt is szolgálta, hogy a későbbiekben a kutatások ebben a két irányban haladhassanak tovább. Az is megállapítható, hogy építőipari nyersanyagokban kimondottan gazdagok vagyunk. Kavics például bőven van. — A mezőgazdasággal kapcsolatban milyen következtetések vonhatók le? — Mivel agrogeológiai kutatásokat is végeztünk, elmondhatjuk, hogy önmagában kevés a talaj ismerete a korszerű mezőgazdasághoz. Ismerni kell ugyanis a talaj keletkezésének történetét, hiszen hasznos információkat rejthet magában az anyakőzettel való összefüggés ismerete. Például egy nemvárt jelenség — növénypusztulás— vizsgálatakor hiba csupán a 20—50 centiméterre lévő fölső réteg tanulmányozása, hiszen ha lejjebb megyünk, már kiválaszthatóak az állandó jellemzők, így a talajvizsgálat során elkülöníthetők a lokális, átmeneti problémák és a visszatérő gondok. A talajvíz a kémiai elemek hordozója. Vizsgálata sok kérdésre adhat választ. — Apropó, víz. Levonhatók tanulságok vízgazdálkodásunk állapotáról is? - — Igen. Határozottan állíthatom, hogy a súlyos aszálykárokat nem csupán az időjárás, hanem az át nem gondolt vízgazdálkodás is okozza. Pánik tör ki, ha víz kerül a földekre, azonnal belvizet kiáltanak és csatornázásba fognak. Pedig jobb lenne, ha a csapadékvíz a földeken maradna, elszivároghatna még úgy is, hogy a lapályosban valóban belvíz keletkezne. — Ezek szerint a nagy öntözőcsatornák sem hasznosak egyértelműen? — A Duna—Tisza-közi csatornák építésével három-négy» méterrel került lejjebb a talajvíz, a környéken kiszáradtak a tavak, amelyek a felszín alatti vizek egyensúlyát biztosították. Mire a termelök megismerték az öntözéses technikát, olyan drága lett, hogy már nem éri rr.eg. A föld pedig könnyen kiszáradhat ilyen körülmények között. — Ha már itt, a nagy homokos alföldi területeken járunk: mi okozza azt, hogy néhol ragyogóan terem a gyümölcs, másutt viszont nem él meg? — Ahol jól megél a gyümölcs, ott 2—10 méter mélyben eltemetett talajszint vagy négy-öt méterre lösz — víztároló réteg — húzódik. Ahol kipusztul a gyümölcsös, ott sokszor harminc méterig is csak homok van. — A legjobban menő termelőszövetkezetekben biológusokat is alkalmaznak. Ez értelmezhető úgy, hogy van rá pénzük, de úgy is, hogy azért ilyen gazdagok, mert a biológiai tudományokra is gondolnak. Nem lenne célszerű geológusokat is alkalmazni? — Ha nem is minden téeszben, de területenként, megyénként mindenképpen hasznos lenne mezőgazdász geológusokat alkalmazni. Az agrogeológia egyébként valamikor nagyon magas szinten művelt tudományág volt hazánkban, az első világkongresszust is itt rendeztték. Aztán a negyvenes évekre sikerült a geológusokat kiűzni az agrártudományból. — Emiitette, hogy lesz elegendő vizünk. De inni is tudunk majd belőle? — Jövőnknek nem az a legnagyobb problémája, hogy mivel fűtünk, hanem, hogy mit iszunk. Az ma már biztos, hogy az ásott kutak túlnyomó többsége ivásra alkalmatlan vizet tartalmaz, mert még a mélyebb rétegekbe is leszivárgott a szennyezés. Megépültek ugyan a vízművek, de nem épült melléjük csatornahálózat és szennyvíztisztító. A legtöbb helyen az ásott kút lett az emésztő. Mivel a talajban is állandóan mozog, áramlik a víz, a szennyező anyag is halad. Igaz, van öntisztulás, sok kémiai anyag lekötődik, de nem szabad feledni, hogy a geológia is négydimenziós tárgy. Az idő pedig nagyon sokat jelent. A hosszú ideig tartó kismértékű szennyezés rosz6zabb ugyanis, mint egy gyors nagy. A trágyától kezdve az automata mosógépből folyó lén át az ipari vizekig ma már számtalan dolog szennyez. A fúrási anyagokban szépen kirajzolódnak a műtrágya kiválási zónái. Nem azt mondom persze, hogy nem kellenek a kemikáliák, de csak ésszerű mértékben. Annyit kell adagolni, amit föl tud dolgozni a növény. — Olykor természetes talajjavító anyagokról is hallhatunk. Talán szegények vagyunk ezekben, hogy szinte mindig a mesterséges anyagokhoz fordulunk? — Mint ahogy nem köztudott, hogy ásványi nyersanyagokban a közepesen ellátott országok közé tartozunk, úgy arról sem veszünk tudomást, hogy a föld felszínén vagy néhány méternyire a lábunk alatt rendkívül értékes természetes talajjavító anyagok vannak. Az alginitet (olajpalát), a mésztartalmú anyagokat vagy a tőzeget sokkal jobban kellene hasznosítania a magyar mezőgazdaságnak. DLUSZTUS IMRE KOVÁCS JÓZSEF: Hiszed Kő üt arcodba, féreg támad húsodra. Hiszed: boldog vagy, pedig bolond vagy. S hitted: életed csupán arra való, hogy dolgozhass. Legyen hasznos munkád. Ifjúságodon túl, még nem összetörten. Hitted: ami hátra van, már nem lehet szégyen. Folytasd hát szépen. Asszonyod madonna arcát nézed: s hiszed, hiszed. Lebegsz az égben. % HORST BARTNING: 256 NÉGYSZÖG Nem kérdeni, hogy kit temetnek.. Hogy-hogynem: a tarsasagban a temetesekre terelődött a szó. A búcsúzás ceremóniájára, régi szokásokra, mai rohanó életvitelünkre, amikor a végtisztességnek sem adjuk már meg úgy a módját, mint hajdanán. Mint ahogy a pénz, idő és praktikum szabályozta mindennapjainkban egyre kevesebb figyelmet fordítunk egymásra, az élőkre, még kevésbé érezzük kötelezőnek magunkra nézve a kegyelet parancsszavát. Azt, hogy egy-egy földi pályafutás végére mi, életben maradottak, méltón, pontosan és szépen tegyünk pontot. A társaság véleménye megegyezett abban: nem a hozzátartozók őszinte, megtört szomorúsága hiányzik ezekből az egyszeri és megismételhetetlen alkalmakból, hanem olykor azok alázata, kötelező együttérzése, akiknek ezekben a gyötrelmes napokban, órákban kiszolgáltatják érzelmeiket a gyászolók. Intézményeknél dolgozó hivatalnokoknak, ügyintézőknek, egyházi embereknek, sírásóknak és virágárusoknak. Akiknek a dolguk: „nem kérdeni, hogy kit temetnek", gondoskodniuk kell a közülünk távozó örök nyugalmáról. És arról, hogy munkájukkal, stílusukkal legalábbis ne tetézzék a gyászolók fájdalmát, ne sértsék az élők méltóságát. Sajnos, azon az estén igen szomorú történetek fültanúi voltunk. — Évekkel ezelőtt történt — kezdte visszaemlékezését a szakállas öregúr. — Abban az időiben az egyik városszéli temető mellett laktam. Földszinti ablakomat, mit tagadjam, szívesen nyitottam rá a sírkertre: az üdezöld lombok, a reggeli madárdal, a városi zajnak hátat fordító természet mély csöndje megnyugtatott, valósággal vonzott. Tréfásan mondogattam is az új lakótelepre költözött barátaimnak: nem cserélnék veletek, bármilyen ócska, rozoga házban élek is, hiszen én az előkelő zöldövezetben lakom. Egyszer aztán vége szakadt mindennek. Egyik reggel a mi kis gépkocsikkerülte, sáros utcánkban ormótlan markológép jelent meg, fölszántva, dagasztva a pocsolyás, Iszapos talajt, embertelen morajával megszentségtelenítve a csendet, háborgatva a madarakat, a környéken mindenkit; élőket és holtakat. Igen, a holtakat is, és nem csupán a zajjal. A pilóta ugyanis nem tudta, nem tudhatta, hisz nem mondta meg neki senki sem, hol az evilág és túlvilág határmezsgyéje. Így aztán, ahol ő gondolta, találomra, parancsot adott az ormótlan jószágnak, az meg ezerfogú pofájával beleharapott, belemart a földbe. Ahogy lassan, kérődzve haladt előre, nyomában csontok, emberi csontok fordultak ki a széthulló talajból. Mint mikor a krumplit ássa ki az ember a fészkéből... Emlékszem, akkor ezerágra sütött a nap, s szinte fehérnek tűntek a hajdani életek fekete masszából elővillanó emlékei. Könyököltem az ablakban, és elborzadva néztem a megbolygatott nyugalmat. „Hát már semmi sem szent?" — mondogattam magamban. Ezután valahogy már nem volt annyira kedvem bámészkodni. Különben is elkészült az út. s azt a környéket is bekebelezte a város... Én meg. mint tudjátok, hamarosan elköltöztem onnan. * — Nem velem esett meg, amit tőlem hallotok, de engem idegenként is megdöbbent a történet. Mélyen átérzem ma is annak a családnak a fájdalmát — kezdte mesélni a közéokorú aszszony, két gyönyörűszép gyer1mek édesanyja. Annál is inkább, mert a szomszédainkról van szó. Gyermekeink barátok voltakSzóval Petiké — nevezzük így a kisfiút — szinte betegség nélkül jutott el a 7. életévéig. Egyik este torokfájás, láz, hányinger — de melyik szülő ússza meg az efféle ijedtségeket? Az anya is gyalog, villamossal, buszon rohant az ügyeletre, karjában cipelve a gyereket. Injekció, gyógyszerek, mint ahogy ilyenkor lenni szokott, a szülők és a kisebbik testvér pedig várták a gyógyulást. De csak: nem akartak múlni a tünetek, föl-fölszökött újból a láz. A mama skarlátra gyanakodott, a körzeti orvos antibiotikumot adott. Intézetbe kerülve alaposan megvizsgálták újból és újból a gyereket, állapota azonban a gyógyszerek, a gyógyítás ellenére sem javult. Nincs szörnyűbb fájdalom, mint ez: a kisfiú egyik nap — az orvosok azt mondták, leukémiában — meghalt. Képzeljétek el az anya kétségbeesését, önvád, vétkesek keresése, elviselni az elviselhetetlent... S akkor még az ilyenkor szükséges hivatalos ügyek, a temetés intézése. A búcsú, amikor gyerekkel eresztik alá a koporsót... Sajgó, évek múlva se gyógyuló sebek. S akkor, néhány nap múlva az illetékes vállalat képviselője közli az anyával: bocsánat, de más halott helyére temették a gyereket. Exhumáltatni kell, ehhez bizonyos engedélyeket kell beszerezni, a szülőnek ott kell lennie, amikor fölnyitják a. koporsót... Természetesen újból eltemetik a kisfiút — mondta az illető —, immár végső helyére. Az anya zökogva csak azt hajtogatta: ..Ez nem lehet igaz." Pedig higgyétek el, ez igaz volt. Megtörtént. Néhány esztendeje. * — Boldog ember, akinek nincs halottja. Aki még nem élte át azt a semmihez nem fogható, szívbe markoló érzést, amikor földet hánynak valakire, akivel addig párhuzamosan futottak közös éveik. De hát a mi korosztályunk tagjai, a negyvenesek eevre többen ismerik meg ezt a fájdalmat — mondja fátyolos szemmel az erősebb nem képviselője, cseppet sem igyekezvén, hogy eltitkolja gyöngeségét. — Hol ezzel, hol azzal a volt osztálytársammal futok össze, egyiken is, másikon is ott a gyászszalag. Apánk, anyánk elvesztése miatt sajnáljuk magunkat, sajnáljuk a másikat. Előbb-utóbb valamennyien megtudjuk, mi az: árvának lenni. Mi az, fölnőttnek lenni. Akkor hasít bele az emberbe ez a gondolat, amikor ott áll a „mély, tárt sírok" mellett, s amikor hallgatja a föld tompa puffanásait. Ilyenkor észre se veszi a spárgával fölerősített, kopott munkaruhát hordó lapátolókat. Csak akkor figyel föl a szerszámokra támaszkodó, alkoholfelhőben álldogáló, kedélyesen cseverésző kis csoportra, amikor a gyászoló sereg már elvonult, s szeretne végre egyer dül maradni virágerdő-takarta halottjával. S akkor hasít belé a gondolat: ezek borravalóra várnak, s addig innen el nem mennek, amíg valami nem üti a markukat. S a búcsú légmeghittebb pillanatában, könnyek között elkezd az ember kotorászni a pénztárcájában .. . Megnyugtató, amikor távozó lépteik elhalkulnak, s csak a varjúk károgása töri meg a csendet... Könyörgöm, miért nem csapják a számlához a borravalót is, ha már ezért a szolgáltatásért kétszer is fizetni kell. Mindegy, csak ne ott, ne akkor, ne így! * — Az én történetem egy cigány fiatalembertől származik. Nemrégiben keresett meg a szerkesztőségben. Elnyűtt ruhában, fájdalomtól gyötört arccal jött be. Láttam, vörös a szeme a sírástól, az álmatlanságtól, talán az ingerültségtől is. Elmondta, néhány napja temette el fiatal feleségét. Szegényt a rák vitte el. „Ezt az asszonyt jobban szerettem, mint az elsőt" — mondta —, „szép teme»tést szántam neki. Kifizettem 1660 forintot a városgazdálkodási vállalatnál, aztán elmentem a templomba." Elém tette a számlákat. Egyházi hozzájárulás, 3 évre: 1180 forint. Elismervény arról, hogy fizetett 350 forintot temetési stóláért, 140-et a búcsúztató énekesért, fuvarköltségként 120 forintot, a temetési gyászmiséért 200-at. A temetés napján zimankós, szeles idő volt Délután 3 órakor a ravatal körül állt az egész gyásznép és várt. Várt a papra és a kántorra. Fél 4—4 óra. „Vitessük viszsza a koporsót a kórbonctanra" — javasolta valaki a gyászolók közül, aki igen fázhatott a szemerkélő esőben, a csípős szélben. „Gyerünk a templomba" — mondta akkor a megözvegyült az egyik rokonnak, aki autóval érkezett. A papot, a kántort nem találták. Irány egy másik templom. Az ottani plébános első szóra, szívességből, emberségből vállalta, hogy elbúcsúztatja a halottat. Elmúlt fél 5, mire az illetékes atya is — késését defekttel indokolva — megérkezett, végül is, kántor nélkül ugvan. de levezette a ceremóniát. Másnap elmaradt a gyászmise" — fejezte be mondókáját a férfi, majd megkérdezte: „Mondja meg, hát senkiben, semmiben nem hihet az ember? CHIKÁN ÁGNES