Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-23 / 95. szám

Csütörtök, 1987. április 23. 1 5 Öt hét, öt bemutató Ha ,„számszer ősi tjük" az idei szabadtéri játékok legfontosabb eseményeit (s a Budapesti Tavaszi Fesztivál szlogenjére is Jtacsintunk), azt mondhatjuk: öt hét, öt bemutató, tizennyolc előadás. Az időtartam valamivel hosszabb, mint a legutóbbi években; valamennyi bemutatandó mű először szerepel a Dóm téren; a dómszínpad mellé szorosabban sorakoznak más helyszínek: amíg ott próbálnak a művészek, azokon a napokon az újszegedi szabadtéri színpadon és a városháza udvarán kínál művészeti élményeket a szabadtéri igazgatósága. Körülbelül így festene — a legkisebb dióhéjban — a mostani szabadtéri jellemzése; ám ennél jóval részletesebb tájékoztatást kaptak az újságírók szerdán, Budapesten — Nikolényi István igazgatótól és munkatársaitól. Minthogy a „hazai pálya" előnyeit élvezzük, azokról a változásokról, melyek eltérést jelentenek az eredeti műsortervtől, nagyobbára beszámolhatunk már olvasóinknak. Megírtuk, hogy a tervezett Shakespeare-előadást, a Madách Színház Antonius és Kleopátra-produkcióját — miután a főszereplő Almási Éva más színházhoz szerződött, illetve több színész lemondta szereplését — nélkülöznünk kell. Helyette ugyancsak a Madách előadására épülő, de nálunk több új szereplővel színre kerülő Cyrano de Bergerac-ot kapjuk, Rostand romantikus drámáját, mely egyébként/ otthonos a világ szabadtéri színpadain, játszották már Avignonban, Chichesterben, a Niagara vízesésnél... ' Lengyel György rendezi, a címszereplő Huszti Péter. Ttoxan: Moór Marianna. Előadások: július 17., 18. és 19-én. A nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivál gálaestje: Rossa László—Nóvák Ferenc —Polner Zoltán: Boszorkányok, varázslatok című, kétrészes táncjátéka. Július 24én és 25-én láthatjuk a téren, Ráckevei Anna, Bubik István, Juhász Róza főszereplésével, 11 ország több száz néptáncosa, valamint a Hegedős- és a Kamarás együttes közreműködésével. A Rigolettót (július 31., augusztus l-jén, és 3-án) Békés András rendezi, Oberfrank Géza vezényel. A szereplőgárda: nemzetközi. Fiatal olasz baritonista, Roberto Magri a címszereplő, először lép fel Magyarországon. A mantuai herceg: Kaludi Kaludov bolgár énekes (nemrégiben Gregor Józseffel szerepelt Houstonban, a „Borisz"-ban). A szovjet vendégművész, Anatolij Bojko (Sparafucile) koncertezett már Szegeden is. Gilda: Szűcs Márta, az Operaház művésze. Mellettük színpadra lépnek a szegedi operatársulat kiválóságai: Szonda Éva, Németh József, Gyimesi Kálmán, Réti Csaba, Kenesei Gábor, Vámossy Éva, Vajda Júlia, Erdélyi Erzsébet. Ha az eddig eladott jegyekből szabad következtetni, az idei szezon „slágere": a Nyomorultak című musical. Szinetár Miklós rendezi, Vikidál Gyula, Makrai Pál mellett vendégművészek, Kútvölgyi Erzsébet, Szombathy Gyula a főszereplők. A Rock Színház produkciója auguszus 14-től 21-ig, nyolcszor megy. 22-én és 23-án Webber Requiemjét és a Toicsuay-testvérek Magyar Mise című művét láthatjuk. Pál Tamás vezényli a szegedi szimfonikus zenekart, közreműködik Pitti Katalin, Begányi Ferenc, Demjén Ferenc, Vikidál Gyula, Tolcsvay László, a debreceni Kodály-, és több budapesti kórus. (A Requiem és a Magyar Mise a Margitszigeten is megy, a győri szimfonikusokkal.) A látványt Nóvák Ferenc koreográfiái nyújtják majd. Rendező: Koltay Gábor. Először vendégszerepel Szegeden a kaposvári színház: augusztus 5-én és 6-án az újszegedi színpadon mutatják be Jarry: Übü király című művét, Lukáts Andor rendezésében, Bezerédy Zoltán és Csákányi Eszter főszereplésévei. Porhintés a címe Nagy Bandó András és a Szegedi Kabaré 7-i estjének; másnap a Molnár Dixieland és vendégei produkálnak Jazzparádét, 9-én és 10-én pedig Csemer Géza rendezésében Dankó-estek lesznek — ugyancsak Újszegeden. A tanácsháza udvarán két produkciót kínál a szabadtéri: Sophie Devat nizzai sanzonénekesnő estjeit július 26-án és 27-én tartják meg, Rossini egyfelvonásos operáját (Házassági szerződés) augusztus 2-án a szegedi operatársulat mutatja be. Eddig 60 ezer jegy kelt el elővételben — hallottuk a tegnapi tájékoztatón. A jegyiroda új helyén, az igazgatóság Klauzál téri épületében naponta 10-től 17 óráig tart nyitva. A szegedi nyár egyéb rendezvényeiről Horváth Mihály tájékoztatott. Orgonaestek, kiállítások, tudományos konferenciák, az ifjúsági napok eseményei, a néptáncfesztivál, nemzetközi sportversenyek, a Várudvari esték programjai," a Muzsikáló udvar koncertjei, a Művészeti és pszichológiai napok rendezvényei gazdagítják, teljesítik ki a nyári kínálatot. S. E. Ludas Matyi Szolnokon Kérdés: az úgynevezett Rákosi-korszak, az ötvenes evek igazi lényegét ennyi idő elteltével, ennyi próbálkozás után is sikerült-e már igazán hűen és pontosan meghatározni. Ez meg, mondjuk, az (egyik elképzelhető) alaptétel. Schwajda György többféle értelemben is totalitásra törekvő művészember. Jobban, fölismerhetőbben, látványosabban, mint sokan mások. Erre a minősítésre most a szolnoki Szigligeti Színház Lúdas Matyi cimű „népi demokratikus zenés játéka" kapcsán vélhetően jobban méltó, mint valaha. Schwajda most egyszerre szerző, színigazgató és (életében először) rendező egyszerre — s ez a „szerephalmozás" egyáltalán nem válik javára. Amit és ahogyan ezzel a produkcióval fölmutat: mindenféleképpen a teljesség igézetében, a „mindent akarás" bűvöletében, a szi n házteremtés mágiájában fogant; ám, hogy mindez elfogadható-e vagy sem — más lapra tartozik. Az alapötlet jó, legalábbis -tetszetős. A Döbrögit háromszor visszaverő Lúdas Matyi históriája annyira közismert, hogy mindezt a visszájára fordítani úgy, hogy a játék a Rákosi-korszak kellős közepébe helyeződik — kifejezetten nagy. komoly ziccer. Már az első negyedórában szinte hemzsegnek a (látszólag) „meredek" helyzetek, poénok, alakok. a fejét elveszített párttitkártól egyéb abszurd figurákig, hogy aztán később mindez kiteljesedjék — és az utóbbi évek talán legkeserűbb, és talán legcinikusabb végkicsengésű mondandója felé csavarják el a szolnoki Lúdas Matyi alapötletét. Mert hogy az igazság(létel) önmagában agyonmanipulált, hogv Döbrögi veri meg valójában Lúdas Matyit úgy, hogv a nép azt hiszi: a népi hős tett igazságot — ez legföljebb csak Régen volt színházi produkciónak ekkora híre. Ez lehetne az egyik lehetséges kiindulópont. részigazság. Ha az egyik fő ihletore, Bacsó Péter nevezetes A tanújára gondolunk, ott is csak a Rákosi-évek igazi lényegének megragadásával szemben lehetett (a mondandó szempontjából morális természetű) kifogásunk: vajon ideje már ezeken a borzalmakon nevetnünk és nevettetnünk? A film, az irodalom ellenpéldái, A ménesgazdától a Vidravasig mást jeleznek. Schwajda György játékos ötletsorozata önmagában eszmeileg elfogadható lehetne, ha nem sugallna valamiképpen totális reménytelenséget, rezignált belenyugvást, amolyan kvázirriegnyugtatást a fátumszerü manipuláció érvényesíthetőségében és érvényesülésében. Petőfi kiábrándult idézése a darab végén, rálegyintve a mondatra: „azért a víz az úr" — így nem igaz; mert kérem szépen, (higgyük el, végső soron: mégiscsak a viz ám az úr. A szolnoki előadás különben, időnkénti jó pillanatai ellenére, szokatlanul, elszomoritóan egyenetlen, összerázatlan, összeszedetlen. A rendező Schwajda nem tudott megbirkózni az író Schwajda szükséges színpadi kontrolljával, az operett, a kabaré, az abszurd, a tragikomédia elemei többször tűnnek összetákoltnak, mint szervesen egymásba illesztett harmonikus egésznek, a poénoknak csak kisebb része „ül", időnként az utánérzések, a fáradó ötletenergiák átlátszóan didaktikus jeleneteket produkálnak. A kisajátított igazságosztást öntörvényű színházi világban láttatni: helyes és imponáló törekvés. Ám a megvalósításban még olyan tekintélyek sem tudnak igazán Schwajda segítségére lenni, mint a koreográfus Nóvák Ferenc, és az ezúttal bizony haloványabb-felszinesebb teljesítményt mutató díszlettervező, Pauer Gyula. A színé-' sZek közül a Lúdas Matyit játszó Mertz Tibor ígéretes villanások mellett gyakran nem birja erővel és eszközökkel, Kátay Endre Döbrögije viszont rutinos alakításnak mondható. Hunyadkürti István Ispán ávósa jó, •ha nem elég színnel ábrázolt is. Szendrei Ilona (Edesszüle elvtársnő) és Vlahovics Edit („Juliska elvtársnő, népi származású DISZtag") is megfelelnek. Egy gyötrő, lidércnyomásos korszak igazi lényegének meghatározására, ennek művészi megjelenítésére, úgy látszik, még mindig képtelen a megzabolázott ösztön és a háborgó értelem. Próbálkozások, persze, lám, vannak. És legyenek is, minél számosabban. Várunk tovább. Domonkos László Kiállítási napló Eldugult közlekedőedény ? Bizony mondom, zavarban lehet a kiállításlátogató Szabados Árpád képtárbeli tárlatán. Tanácstalanságát megértem, hiszen minden olyan fogódzó, eligazító ismérv csődöt mond e grafikák között, melyek másutt segítenének a megértésben, földolgozásban. A vendégkönyvi bejegyzések is utalnak erre, az elutasítók éppúgy, mint a tetszésnyilvánító. Íme, néhány példa: „Sok fura dolgot láttam, de a felét sem értem." „Ez csakugyan nem nagyon tetszett!" „Remek, igen kifejező!" „A szó semmit sem mondana." „Ritka nagy csalás ez az egész!" „Van egy pár darab kép, amely nagyon elvont, és így a megértés is nehéz." Szabados Árpád igencsak komoly erőpróbára kényszerit. Ahhoz, hogy megtaláljuk az utat sajátosan egyéni grafikai nyelvéhez, részint e műfaj hetvenes-nyolcvanas évekbeli tendenciáit, részint Szabados alkotási folyamatait szükséges áttekinteni. Az az általános fogalmazás, hogy a hetvenes évek még tisztán kitapintható képzőművészeti tendenciái a nyolcvanas évekre majdhogynem áttekinthetetlenül bonyolult, sokrétű és alkotónként is elkülönülő, szuverén fogalmazásra, egyedi nyelvre törekvő dzsungel lett, nem sokat mond. Mindenesetre a hetvenes évek nagy váltása, a Kondor- utáni, az ő művészetének nyomvonalán kialakult erőteljes, főként figurális és érzelmi-gondolati grafika elvesztette egyeduralmát, megjelentek sokféle irányzatok; az újtárgyiasság, a koncept, a posztkoncept, a pszeudó, az újszenzibilitás. Belépett a fotó, a dokumentum, az akció, a terv, s mindezek fejlődésvonalán oldalhajtások, kezdemények, árnyalatok is al&kültak. A hetvenes évek újat kereső és akaró grafikusai teli voltak hittel, lelkesedéssel, s munkáikon pontosan nyomon lehetett követni szándékaikat, mondanivalóikat. E hittel teli buzgalmat a nyolcvanas évekre — természetesen nem függetlenül a társadalmi és művészéti értékváltástól — felváltotta a mérlegelés, a regisztrálás, a szemlélődés. A művész kísérletet tesz önmaga és munkája helyének, szerepének kijelölésére. Ez azt eredményezte, hogy a művészek jelentős része, ha nem is olyan látványosan, oly intenzitással, de saját meggyőződéséből, tehát tudatosan élte meg a valóság hatásait, mélyebben, és éppen ezért tartósabban vállalt azonosulást bizonyos jelenségek mellett vagy azokkal szemben. Mindez feltételezte egy új vizuális nyelv kialakításának próbáját. Nagyjából — a variációk és áthatások nélkül — két fő vonulatot figyelhetünk meg e korszak grafikai térképéri. Az egyik csoportba sorolhatók az úgynevezett neoavantgárdok, akik objektívnek tűnő üzeneteket, ötleteket, hírszerű közlendőket igyekeznek továbbítani. A fő hangsúlyt az alkotói folyamatra és a „médiumra", a közvetítőre'helyezik. A másik csoport tagjai meghatározó szerephez juttatják a tartalmi tényezőt, lényegesnek vélik a sajátosan egyéni művészi magatartásformát. Szabados Árpád a hatvanas évek második felében lépett a magyar képzőművészet porondjára. Közel két évtizede pályáján sokféle áramlathoz csatlakozott, a grafika számos technikai lehetőségével kísérletezett, új kifejezésformákat épített be alkotói folyamataiba. Sajátos laboratóriumként is ' fölfogható művészete, hiszen szuverén, gondolkodó emberként, tevékeny pedagógusként és közéleti alkotóként vezéregyénisége a mostani negyvenesek nemzedékének, mely a hetvenes években vette át a meghatározó csapat stafétabotját, s melyet még ma is kezében tart. Már kezdetben jellemző volt analitikus vénája, igyekezett a dolgok mélyére hatolni, kereste a jelenségek mozgatórugóit, az elemi részek öszszefüggéseit, az újraalkotás lehetséges módozatait. Sohasem esett hanyatt a formáktól, a mögöttes tartalom fontosabb volt számára a felszíni jelenségeknél. A tudatos analízis párhuzamok setetéseivel, elemző szándékkal, viszonylatrendszerek fölmutatásával, képzettársításokkal párosult. A lehetséges verziók sokaságából nem egyet emelt az általánosság szintjére, hanem ahogy egyik kritikusa megfogalmazta: „Az egyes-általános dialektikája nála fordított: az általános formát rögzíti elsősorban, s ebből bontja ki az egyedi megjelenések sorát." Olyan útkereső művész, aki nem azért variálja eszközeit, műformáit, megnyilatkozási változatait, stílusfordulatait, mert kohéziótlan és szertelen. Éppen ellenkezőleg. Mindig önmagát kutatja, helyét, szerepét a folyton változó világban, a felmerülő kérdésekre mindig a legtermészetesebb és legadekvátabb választ keresi. Ez a „mindent megkérdőjelező" magatartás talán korunk egyik művészeti alapállása. Hiszen a változó világ értékborulásaiban bizAmikor legutóbb Szegeden járt a közlekedési miniszter, épp a vasútról szólva hangsúlyozta: ha nincs is ez idő szerint fedezete a látványos korszerűsítésnek, azért az apró dolgokban még lehet valamit keresni. Az utasok érdekében, természetesen. Sorolt persze példákat is: a szerelvények tisztaságáról, a fel- és leszállást könnyítő peronokról, az állomások parkosításáról beszélt egyebek között. Gondolom, ide sorolhatjuk a tájékoztatási és információs rendszer „karbantartását" is, nem csupán a vasúti pályákét. Nos, e két utóbbiba kedden este valami hiba csúszott. Az egyik: Cegléd és Nyársapát között 18 óra Pontosság 20 perckor egy pályaépítő munkagép kisiklott, s elzárta a szabad utat egyebek közt a Napfény és a Szeged expressz előtt. Ilyen rendkívüli helyzetekben különösen fontos, hogy rendkívül rugalmasan és gyorsan szervezzék meg az utasok továbbvitelét. S ha már az nem sikerül a tűréshatáron belül, legalább pontos felvilágosítást kapjon minden érintett utas és utasra váró arról, hogy mi történt, mire számíthat. Valószínűleg itt a nagyobbik hiba: az expresszvonatok utasai joggal kevesellték azt a szűkszavú információt, hogy műszaki ok miatt fog késni vonatuk. S még akkor sem tájékoztatták az állomáson várakozókat az érkezés várható idejéről, amikor pedig — a nem túl gyors autóbuszos átszállás után — a vonatok már továbbindultak Ceglédről, illetve Nyársapátról. Ennyire rossz volna a vasút belső hírközlési rendszere? Aligha. A MÁV-nál adnak a pontosságra. Remélhetőleg nemcsak az olykor 230 percet késő expresszvonatokéra, hanem a tájékoztatási és információs rendszerére is. Majd. Ezután. P. K. tos pontokat kell keresni, új értékeket kell teremteni vagy régieket visszaállítani kimozdulás előtti presztízsükbe. Egykori kalickaelemzései, a gyermekrajzok iránti fogékonysága logikusan vezette a falfirkák világához, ehhez a spontán megnyilatkozási és üzenetközvetítési mód egyedi ikonográfiájához. Hogy az elemek közötti kapcsolatok lehetséges variációit könnyebben megértsük, érdemes egy példa erejéig magát Szabados Árpádot idézni, amikor is gyermekfoglalkozásainak módszeréről szól: „Milyen lehetőségeink vannak, ha például három különböző karakterű térforma között kell kapcsolatot teremteni? öszszekötöm őket egy szállal, esetleg azonos színűre festem őket, egyszóval nyilvánvalóvá válik összetartozásuk ... Idegenségükben tartoznak össze vagy funkcionálnak. Ezekre és a továbbiakra is mindig találnak analógiákat az emberek közötti viszonyokban is (három egymást nem ismerő magyar találkozik Párizsban). Változtathatok a három forma egymáshoz viszonyított helyzetén. (így optikailag kapcsolódnak egymáshoz, lesz például egy közös síkjuk vagy olyan pozitív-negatív formák kapnak hangsúlyt, amelyek megteremtik a kapcsolatot.) Tartalmilag, tematikailag kapcsolhatók ... Alakíthatom a formákat úgy, hogy összehangolódjanak... és alakíthatom őket úgy, hogy ellentétek legyenek, ezzel teremtve meg a feszültséget — igy egymást feltételezve ..." Ha ezek után szembetalálkozunk a gyökereitől elszakított új ceruza-, szén-, ecset- és pasztell-lapokkal a szegedi tárlaton, talán könynyebben rálelhetünk a pisztoly, a hópelyhek, a sárkány és az elnagyolt női alak kapcsolatára az I. rajza című képen, vagy a fölidézett /elemtöredékekből összeáll bennünk a Csaknem táj valóságos tájjá, az avart fölszító Tavaszi öngyújtó netán figyelmeztet felelőtlenségeinkre, s a Ravasz Salome-tánca a puskacsövön több asszociációt kelt, mint a fegyver hangsúlyos ravasza. Nem mondom, hogy szavakban egyszerűen megfogalmazhatók Szabados iróniát és szarkazmust sem nélkülöző alkotásai, de a Körtés egy szálon belógó villanykörtéje vagy a Virágos vörös rácsháló mögötti szanzavériája többrétegű mű, mást, többet is mond, talán sorsokról is beszél. S a falfirkákról kölcsönzött általános sémákká lett nemi jelek sem öncélú játékok, egy társadalmi réteg vizuális jelbeszédének alig artikulált elemei. S ki ne fedezné fel a szellemes öniróniát az Építkezés Nálunk lapjain vagy az önmagán túlmutató jelképteremtés erejét a K. Zs. Makón című rajzon. Szabados Árpád nyilván tisztában van azzal, hogy rajzai nehezen appercipiálhatok, ám ilyen következetesen szuverén világot teremteni csak tudatosan és hittel lehet. Kinek a bűne, hogy élvonalbeli, újító alkotóink és a közönség befogadási ingerküszöbe között ekkora szakadék tátong? 0 maga szerényen azt igényelné, hogy „a közlekedőedények törvényének érvényesítésével a vizuális nyelv és a beszéd között ökonomikusabb gazdálkodást segítene elá birtokolt szellemi javaink kifejezésére". Ehhez azonban meg kellene szüntetni a természetes és mesterséges dugulásokat. Tsindi Lajos