Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
20 Csütörtök, 1987. április 23. DM1 mqSFin © « m m m Ember által épített emlék a prilis tizennyolcadika — áthelyezés ide, át/I helyezés oda — a civilizáció számára immár évek óta a műemlékek nemzetközi napja. Sokan vitatkoznak ma azon, vajon mit nevezhetünk, mit nevezünk műemléknek, hiszen e fogalom is alakul, változik, gazdagszik az idő múlásával, a szemlélet változásaival, a társadalom tudati állapotának módosulásával. Mégis megegyezhetünk abban, hogy a műemlék „értékes régi műalkotás, főképp építmény, szobor", de abban sem kételkedhetünk, hogy „ember által épített emlék". Épített környezetünket tehát a ma készült épületek, a félmúltban létrehozott objektumok és műemlékek alkotják. Mielőtt számba vennénk a műemlékek hazai helyzetét és a szűkebb pátria gondjait, az értékmentés és új kihívások sorát, érdemes elgondolkodni szélesebb körben is a Magyar Építőművészet egyik műemlékvédelmi számának két idézetén. „Akár tetszik, akár nem, együtt kell élnünk művi környezetünkkel. Választhatunk azonban: — politikai célkitűzéseink, gazdasági és technikai fejlettségünk függvényében — sértetlenül meghagyjuk, ápoljuk vagy lassan átalakítjuk, esetleg radikálisan újat építünk helyette. A történelem során sokféleképpen értékeltük a ránk maradt művi környezetet. Voltak időszakok, amikor szándékosan leromboltuk, voltak, amikor m?gtűrtük és voltak olyanok is, amikor féltve őriztük — asz?rint, milyenek voltak éppen társadalmi, vallási adottságaink és politikai célkitűzéseink. A múltba visszatekintve kiderül tehát: közel sem egyértelmű, hogy az örökölt művi környezet értékes és mindenképpen megtartandó." (Kleincisel János). Balázs Mihály kérdéseit, kételyeit fogalmazza meg: „Műemlékvédelem — értékvédelem. Mi értékes számunkra? Ertéktudat zavarban szenvedő társadalom hogyan ítéli meg, mi értékes, mi nem? Ki, mi elten védjük értékeinket? Nem maga ellensége-c az ember? Mennyire értékes számunkra egész környezetünk? A védelemben miért kiváltságosak a régi, emberi alkotások? Természetes-e az ,intézményes, hatósági' megóvás? Helyes gyakorlat-e az, hogy a múemlékes szakemberek régi házainkból gyakorta .tudományos kutatások eredményeire épülő', soha nem volt formájú ,mű emlékeket' varázsolnak? Reményteljes vállalkozás-e alapfalak konzerválása? Szeretjük-e a konzerveket? Hiszem, hogy szebb volna, ha a műemlékvédelem nem jelentene többet, mint szélsőségektől mentes, körültekintő viselkedésmódot." Szemléletváltozás közepette Magyarországon körülbelül kilencezer műemléket, műemlék jellegű épületet és városképi jelentőségű együttest tartanak nyilván. Európai mércével mérve ez igen csekély szám. A Dél-Alföldön, s ezen belül Csongrád megyében még ehhez viszonyítva is csekély számuk. Harmincnál alig több műemlék, száz műemlék jellegű épület és hatvan városképi jelentőségű együttes található, számuk együttesen sem éri el a kettőszázat. Csoda-e, ha éppen a műemlékek gyér száma miatt nagyobb becsben tartjuk, fokozottan figyeljük, érzékenyebben szemléljük sorsuk alakulását. Helyzetükről, társadalmi és szakmai megítélésükről, a műemlékkel kapcsolatos társadalmi szemléletváltásról, az eredményekről és feladatokról beszélgettem Mendele Ferenccel, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójával és Takács János megyei főépítésszel, a műemléki albizottság titkárával. — Ügy tűnik — s ennek szellemi rezdülései és látható jelei egyszerre igazolhatók — hogy a műemlékek széles körű védelme, óvása, visszakapcsolása mindennapjaink vérkeringésébe az utóbbi tiz év eredményi. Szemlélet és gyakorlat szerencsés találkozása, vagy a kettő természetes szümbiózisa és együtthatása? M. F.: Ezelőtt tíz évvel legtöbben azért keresték meg az Országos Műemléki Felügyelőséget, hogy miért van ilyen sok műemlék, miért védi ennyi tábla a meglehetősen romos, lepusztult épületeket, melyek gátolják, fékezik az új városkép kialakítását, akadályozzák a fejlődést. Ma főként azért keresnek bennünket, hogy miért nem védünk több értékes épületet, ipari, helytörténeti emléket, régi objektumot. Megváltozott a társadalom szemlélete, viszonya épített környezetéhez, talán egész történelméhez. Ez a jelentós társadalmi szemléletváltozás és közösségi erő befolyásolta a döntéshozókat, az Irányítás képviselőit is, elsősorban ennek eredményeként születhettek újjá azok a műemlékek, melyekre napjainkban méltán vagyunk büszkék. Természetesen azt is látni kell. hogy a lépéshátrány társadalmi igények és folyamatos, ütemes műemlékvédelem között megvan, ha nem is akkora, mint évekkel ezelőtt. Ennek a szemléletváltozásnak más aspektusára is érdemes felhívni a figyelmet. Egyesek még ma is úgy vélik, hogy a műemlék kizárólag régi időhöz kapcsolódik, események, jeles személyiségek kötődései jelölik ki. Tehát számukra a műemlék fogalma úgy száz évvel ezelőtti időkben befejeződik. Mások kizárólag nagy stílusokban, stíluskategóriákban gondolkodnak, s amelyik épületet nem lehet ezekbe belegyömöszölni, az már nem méltó a védelemre. Véleményem szerint a műemlékvédelem építészeti kultúrához kapcsolódó értékmentés, s ebben a felfogásban nem csupán koruk, de szellemük okán is kerülhetnek épületek a védettségi körbe. T. J.: Ez a már említett megítélés-módosulás a mindennapi gyakorlati munkában is érezteti hatását. Azt is tapasztaljuk, hogy a lakossági és szakmai tudatváltozást éppen a települések tanácsi apparátusa nem követi elég rugalmasan, sok helyen még ma is nyűgnek tartják a műemlékkel, építészeti értékkel való bajlódást. Ennek ellenére az utóbbi esztendőkben szép eredményeket értünk el. példamutató helyreállítások, funkcióváltások történtek. — Az elmúlt évben több fórumon is szóba került a megye műemléki helyzete. T. J.: Valóban többször került szóba felelős fórumokon a megye műemléki helyzete, s a közös gondolkodás és érdekegyeztetés eredményeképpen megfogalmazhattuk annak a hosszútávú műemléki koncepciónak tartalmi vázlalát, mely munkánk iránymutatója lehet. Az elmúlt évek eredményeiként tartjuk számon a kiszombori rotunda helyreállítását és azt a pályázatot, melyet a kiszombori műemlékegyüttes teljes helyreállítására irtunk ki. Megtörtént a hódmezővásárhelyi ö-templom magtárának felújítása és funkcióváltása, megnyílt a volt ó-gimnázium épületében az Alföldi Galéria. Tanácsi tulajdonba korúit a szentesi és hódmezővásárhelyi zsinagóga, új funkcióikról folynak a tárgyalások. Folyamatban van az alsóvárosi templom és kolostoregyüttes helyreállítása, a Nyíl utcai napsugárdíszes házak mentése és rendbehozatala, az Oroszlán és Nádor utca sarkán álló házban a felújítást követően az OMF dél-magyarországi építésvezetősége valamint a városszépítő egyesület és a Magyar Építőművészek Szövetségének helyi csoportja kap majd helyet. Folyamatos a csongrádi régi belváros, a halászfalu épületeinek mentése, felújítása, elkészült a szegvári volt megyeháza rehabilitációs programja. Persze, vannak még megoldatlan feladatok, így Szegeden többek között a hajósgazda házak, a Tímár-ház, a régi Hungária stb. Talán furcsa, hogy eddig egyes épületekről szóltam, pedig az új műemléki szemlélet és koncepció lényege éppen abban rejlik, hogy ne csupán az egyes épületekre kerüljön a védettséget igazoló tábla, hanem városrészeket, együtteseket, egész településeket védjünk, az épített környezet komplex egészében gondolkodva Ítéljünk értékeinkről. — Gazdasági gondiaink közepette, erkölcsi vívódásaink mellett és értékzavarainkban jóleső dolog hallani, hogy jó irányba moccan a társadalmi tudat, hogy spontán szerveződő kis és nagyabb közösségek vállalják a múlt értékeinek mentését, őrzését, hogy konkrét munkákkal is hajlandóak hozzájárulni a felújítás, rehabilitáció nem éppen olcsó munkálataihoz. Az sem megvetendő, hogy a szakma és hivatal is felismerte szerepét. M. F.: Amikor a műemlékvérielemhez kerültem, megfogalmaztam azt a távlati célt, ami ha az én koromban nem, de a következő generációk életében nyilván megvalósul. Azt ugyanis. hogy más célunk nem lehet, mint felszámolni a műemlékvédelmi apparátust. Eljutni arra a fokra, amikor nem azért védjük értékeinket, mert a hivatal lajstromozta, táblákkal megjelölte, önmaga értékeiért kellene becsülnünk az eleink által létrehozott munkákat éppúgy, mint a napjainkban készülő alkotásokat. TANI)! LAJOS Napsugaras oromdíszek A napsugaras házoromdiszitéses Szeged és környéke népi építészetének régen számontartott jellegzetessége. Más hazai tájakon és más népek építészetében is fölbukkan, de legváltozatosabb formában városunkban és kisugárzó körzetében lelhető föl. Ma már pontosabb így fogalmaznom — volt föllelhető. Hogyan alakult a napsugaras házormok sorsa az utóbbi évtizedekben? 1936-ban Napsugaras házvégek pusztulása című cikkében Bálint Sándor így írt: „E barátságos, fehérre meszelt napsugaras parasztházak a mi időnkben már egyre fogynak. Irtja őket a rosszul értelmezett modernség..." Nem ő az első, aki az oromdiszek pusztulására figyelmeztetett. Cs. Sebestyén Károly már századunk elején úgy találta: „Belátható időn belül teljesen el fog tűnni ez az érdekes házdíszítés." Három adatfölvétel nyomán a pusztulás folyamata eléggé pontosan megrajzolható. Az 1940-es évek elején Bálint Sándor tanítóképzős tanítványaival Alsóvároson és Móravároson 311 napsugárdíszes házat számlált össze. Sajnos, Fölsövároson készült följegyzéseik töredékesek maradtak. Korábbi számbavételt nem ismerek, de visszaemlékezések nyomán és Kovács János népéleti monográfiájából tudjuk, hogy e városrészekben a századelőn utcahosszan napsugaras oromzatú házak sorjáztak. 1973-ban, a néprajzi gyűjtőpályázatra Korkes Zsuzsa készített teljes leltárt: Alsóvároson 152, Fölsővároson 50, Móravároson 43, így összesen 245 napsugaras házormot talált. Valószínű, a várost ismerő és hagyományait menteni igyekvő lokálpatriótákat is meglepi, hogy a közeli múltban a városban még két és félszáz ház utcai homlokzatán volt napsugárdíszes deszkaoromzat. Legutóbb, 1978-ban a Ságvári Gyakorló Általános Iskola tanulói, Alsóváros utcáit végigjárva, 103 oromdíszes házat derítettek föl. A szegedi napsugaras házoromok két nemzedéke észlelt pusztulása tehát az utóbbi egy-két évtizedben gyorsult föl. Alsóvároson — ahol a legtöbb oromdiszes ház épült — öt év alatt egyharmadával fogyott a számuk. Ebből úgy tűnhet, Cs. Sebestyén Károly jóslata — ha később is, mint vélte — napjainkban beteljesülőben van. Az okok ismertek: a zömmel 1880—90-es években épült lakóházak nagy része részint korszerűtlenné vált, részint elhasználódott, s emiatt már nem felel meg mai lakóinak. Jogos igényük és törekvésük, hogy új házat építsenek. Am az útépítkezéssel, bontással elpusztul a fűrészelt házorom is, melynek legszebb változatai föltétlen megőrzésre érdemesek. A Szegedi Városi Tanács műemlékvédelmi albizottsága javaslatára az ötvenes évek végén az Országos Műemléki Felügyelőség négy Alsóvárosi, Pásztor utcai napsugárdiszes házat védetté nyilvánított. Az egyik ház átépítése miatt azonban a védett utcakép hamarosan megbomlott, ezért az albizottság újabb házegyüttest jelölt ki a Nyíl utcában. Ezek a Nyíl utcai házak és a Pásztor u. 39. számú lakóház ma is városképi jelentőségű, védett épületek és a Délterv mérnöki kollektívája Alsóváros rendezési tervét készítve számolt a fenntartásukkal. A kisajátítás és a műemléki helyreállítás után alkotóházat, paprikamúzeumot, fiókkönyvtárat lehet bennük berendezni. Erősödő meggyőződésem, hogy néhány népi műemlékké nyilvánított, díszes deszkaöromzatú parasztpulgár Itflíó'há'k feftnlártása és konzerválása ma már nem elugenfiő. A műemlékek megőrzésére és gondozására hivatott intézmények eszközeiből jó, ha ennyire telik. De-többet is .kqllené tenni! Talán kevesen tudják, hogy a korunkig fennmaradt szegedi napsugárdíszes házak szinte kivétel nélkül az: 1879: évi árvíz után, az újjáépítést irányító királyi biztosság műszaki osztályának „mintatervei" szerint épültek. Leehner Lajos és munkatársai húszféle mintttervet készítettek és közülük három, a nagykörúton kívül építhető lakóház terve a homlokzaton napsugaras oromzatot tüntet föl. Igen, a ma látható szegedi napsugaras házormok típustervek nyomán épültek! Am ezeket a típusterveket nem a királyi biztosság mérnökei találták ki. A városi Szépítő Bizottmány iratai között, az 1860-as évekből több olyan tervrajz került elö a levéltárban, amely a házon napsugaras oromzatot ábrázol. Az újjáépítés tervezői tehát a korábbi helyi építőhagyományból merítettek, így típusterveik a korai hagyományfelújitás szép példái. Azt se gondoljuk, hogy az oromzatot készítő ácsok mindig a típusterveken megrajzolt díszítéshez ragaszkodtak. A napsugár alatti zsalugáteres sáv tagolásában és a mintafaragvanyokban szabadon érvényesült leleményük és ügyességük. Sok-sok változatát találtam és fényképeztem a napsugaras oromzatok díszítő elemeinek: stilizált növényi ornamenseket, madár-alakokat, a 19. századi eklektikus építészetre jellemző oszlop- és timpanon-utánzatokat. A változatosság abból is adódott, hogy a tehetősebb építtetők versengtek, megkérték az ácsot, szebb házormot készítsen' nekik, mint a szomszédéké. Miért ne lehetne magánház-építkezésen ma is szorgalmazni a napsugaras díszítést? Példa már akad. Néhány évvel ezelőtt Szöregen Péter László irodalomtörténész, tavaly Alsóvároson Kalmár Márton szobrászművész tervezett és készíttetett háza homlokzatára napsugárdiszt. Bárki megnézheti, a nyeregtetős, homlokzatával utcára néző házra illik az ilyen deszkaoromzat. Jó lenne, ha az építészmérnökök, magántervezők is népszerűsítenék, ajánlanák ennek a helyi hagyománynak a felújítását. Régen a deszkaoromzatot festették is — rendszerint sárgásbarnára vagy zöldre —, ami meghosszabbította az oróm élettartamát. A megőrzésnek erre a módjára az utóbbi időben több szeged-alsóvárosi család példát nyújt, ami szintén követésre érdemes. JUHÁSZ ANTAL «£í lllBÉltlÉi I V-: r rí"! Wmémítmm