Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

71 Csütörtök, 1987. március 26. magazin | DM A SZOCIALIZMUS FEJLŐDÉSÉNEK IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI HAZÁNKBAN Kulcsár Kálmán: Társadalomkép és társadalmi folyamatok a nyolcvanas években H asonlítsunk össze két számsort. Az első 1949-re vonatkozik, a második a nyolcvanas évekre. Az aktív keresők megoszlása népgazdasági ágak szerint 1949 1984 mezőgazdaság 53,8 18,6 ipar 21,6 40,1 egyéb 25.2 41.3 Az aktív népesség megoszlása a fő foglalkozási csoportok szerint munkás meZSfSágÍ szellemi 1949 1980—83 29,0 55,0 56,3 14,5 8,6 30,5 A 7 éven felüli népesség megoszlása iskolai végzettség szerint 8 ált. iskolát középiskolát egyetemet fö. vagy keveseb- végzett érettsé- ¡£olát vé' tt u" - gizett 1949 1980-83 bet végzett 81,7 29,7 5,4 14,5 1,3 5,1 Az aktív népesség megoszlása nemek szerint települések szerint férfiak nők falu város 1949 71,0 29,0 61,6 38,4 1983 56,6 43,4 44,0 56,0 Az idézett adatok általánosan ismertek, s valóban imponáló mértékű társadalmi változásokat jeleznek. Ha a változásokat így, az adatok tükrözte társadalmi méretekben elemezzük, joggal következtethetünk arra, hogy a magyar társadalomban az Í949 óta eltelt csaknem négy évtizedben a szocialista társadalom kereteként a társadalom modernizációja is kibontakozott. Ezek az adatok egy, a modernizáció folyamatában előrehaladott társadalom képét rajzolták fel. Társadalmi változások Azok a társadalmi folyamatok, amelyek az elmúlt négy évtized helyzetéből, az akkori és a későbbi politikai döntések következményeiként kibontakoztak, sok szempontból valóban a szándékolt módon változtatták meg társadalmunk s gazdaságunk szerkezetét, általános összefüggésekben sok tekintetben a szocialista társadalomfejlődésként elgondolt eredményeket hozták létre. Akkor is így van ez, ha az elmúlt négy évtized folyamán többször is módosult a politika és a gazdaságpolitika, ha — természetszerűleg, s a változó politikai viszonyoknak megfelelően — többször korrigálni is kell — igaz a szükséges mértéket nem mindig elérve a korábbi döntésekből adódó társadalompolitikát, éspedig nem ritkán éppen e döntések diszfunkcionális következményei miatt. Ha azonban a fent jelzett adatokat kissé felbontjuk, olyan problémákhoz jutunk, amelyek nem kérdőjelezik meg ugyan ezt az általános képet, de jónéhány elemében átalakítják. Ezek a problémák ugyan szintén általánosan ismertek, összefoglalásuk azonban — a további következtetések érdekében — mégis szükséges. Az iparnak a nemzeti jövedelem termelésében jelentősen növekvő részesedési arányával együtt járt, hogy az iparosítás, amely lényegében importpótló jellegűként indult és évtizedekig így is fejlődött, éspedig társadalmunk adottságainak ellenére, végül is olyan ipari szerkezetben öltött testet, amely gyakorlatilag már a születésekor korszerűtlen volt. E szerkezetnek és technológiai szintjének megváltoztatása, a világgazdaságba való beintegrálódás feltételeihez való adaptálása már jónéhány éve szinte alig megoldható problémát jelent. Az ipar technikai szintje rendkívül vegyes, egészében elmaradott, szervezetrendszere — bizonyos kivételekkel — korszerűtlen, túlbürokratizált, s jóllehet az utóbbi években egyes összetevőiben rugalmasabbá kezd válni, a változó követelményekhez nehezen alkalmazkodik. A mezőgazdaság a nagyüzem és kisüzem jó kombinációjával sok tekintetben világszínvonalú eredményeket ért el, de technológiai fejlődése lassú, napjainkban megállni tűnik, az élőmunka aránya nagy és a technológiai megtorpanás ezt még tovább növelheti. Az agrárolló nagyfokú nyitottsága folytán a mezőgazdaság drágán termel, s a világpiaci feltételek rosszabbodásával (nemkülönben az élelmiszeripar fejlesztésének nem kielégítő üteme és szintje következményeként) a mezőgazdaság egyre nehezebben adaptálódhat a világpiac feltételeihez. A harmadik szektor — s ez már az ismertetett adatokból is következik — egészében véve nem felel meg a többi adat által jelzett szintnek. Nem felel meg ennek az ország infrastrukturális ellátottsága sem, kezdve az úthálózattól és végezve a telefonhálózattal vagy a lakáshelyzettel. Ez a tény pedig a társadalom egészében jelentősen visszafogja a fejlődési folyamatokat. Részletek a szocializmus kérdéseivel foglalkozó országos elméleti tanácskozáson Szegeden, 1987. február 19-én elhangzott előadásból. A munkásosztály összetételében a szakmai képzettség fejlődése „globálisan" kedvező, hiszen a szakképzett munkások aránya kb. 44 százalék. A szakképzettség azonban túlspecializált, nehezen konvertálható, s a segédmunkások nagy aránya tükrözi az ipar technikai szintjében mutatkozó ellentmondásokat. A munkásság egészében átalakult, jelentős része származásilag, lakhely szerint és a háztáji vagy kisegítő gazdaságban, azaz a kisüzemi termelésben való részvételével kötődik a mezőgazdasághoz, ebből is fakadóan kevésbé mozgékony. Egészében véve is heterogén összetételű, erőteljes belső rétegződése alakult ki, jelentős érdekdifferenciákkal. A mezőgazdasági fizikai dolgozók aránya nem csupán csökkent, hanem maga a végzett munka, legalábbis sok tekintetben, jellegében is átalakult. Jóllehet, a kisüzemi termelés, a falu viszonyai stb. hatására vegyes vonásai még élnek, mégis a tradicionális értelemben vett parasztság egészében véve eltűnik. A mezőgazdaság mint rétegképző sajátosság inkább a hozzá kapcsolódó érdekekkel hat, egyre kevésbé az üzemi szervezettségben vagy a munka jellegzetességeiben mutatkozó különbségekkel, A hagyományosabb értelmű mezőgazdasági munka inkább a háztáji és a kisegítő gazdaságot jellemzi, s minthogy ilyen tevékenységet a népesség több mint 41 százaléka folytat, úgy tűnik, a differenciáló tényező itt már nem a mezőgazdasági főfoglalkozás, hanem a falun, a mezőgazdasági környezetben való lakás, és ezzel a mezőgazdasági kisüzemi termelésben életszerűen való részvétel lehetősége. A szellemi dolgozók arányában tapasztalt emelkedés első pillantásra tükrözi a modernizáció folyamatában mindenképpen felértékelődő szakszerűség növekedését. A valóságban azonban — összetevőit vizsgálva — az ország gazdasági szintjéhez képest egyrészt túlzott méretű, másrészt kedvezőtlen vonásokkal áthatott. A túlzott arány jelzi a gazdasági, az állami és nem állami politikai szervezetek gyakori párhuzamait, túlbürokratizáltságát, a tulajdonképpen hasznos társadalmi funkció nélküli intézményeket, az ezzel járó további problémákkal (túlhierarchizáltság, túlszabályozottság stb.) együtt. Ezzel a körülménnyel függ össze az is, hogy a szellemi dolgozók tömegének alacsony az iskolai végzettsége, hiányos a szakképzettsége, és csak 26 százalékuknak van egyetemi vagy főiskolai diplomája. Hogy ennek a rétegnek belső differenciáiról, az egyes értelmiségi foglalkozások egymáshoz viszonyítva egyenlőtlen helyzetéről és lehetőségeiről, már ne is szóljak. A szellemi dolgozók, különösképpen az értelmiség társadalmi-politikai megbecsültsége még az így elfoglalt helyéhez képest is alacsony, egyes összetevőiben pedig mint az abszolút alulfizetettsége, rossz kihasználtsága, utánpótlásának — éppen e körülménnyel is összefüggő — szűkülése, ma már felismerten a fejlődést nehezítő problémát jelent. Társadalmi modernizáció A népesség egyes iskolatípusok szerinti végzettségének megoszlása — különösen ami az alsó és középfokú oktatást illeti — első pillantásra kevesebb problematikus jelenséget mutat. Problémák jelentkeznek azonban, ha az adatokat az iskolarendszer társadalmi funkcióival vetjük össze. Csak egyet-kettőt említek: az iskolarendszer keveset tud tenni a hátrányos helyzetű tanulók társadalmi hátrányainak leküzdésében, ugyanakkor, midőn egészében véve — az oktatási színvonalat tekintve — mégis „lefelé" igazodik. Ez a körülmény, ha nem is egyedüli tényezőként, az összes iskolatípusban negatívan érinti a színvonalat. Sokáig túlspecializált oktatás alakult ki a közép- és a felső szinten, máig hatóan nehezítve a tudásnak társadalmilag szükséges konvertálhatóságát. Különösen a felsőoktatásban ma is túlságosan tagolt a struktúra, amellett az egyes diplomatípusok (esti, levelező, nappali) távolról sem nyújtanak azonos mértékű tudást stb. A nők gazdasági aktivitásának magas aránya, — amelyben kétségtelenül kifejeződik a tradicionális kötelékek bomlása vagy átalakulása, az új társadalom által nyújtott lehetőségek kihasználása, jelentős pozitív következményekkel is — együtt jár a családon belüli feszültségekkel, nem jelentéktelen tényező a válási számok emelkedésében, a születések számának csökkenésében. Bizonyos fokig összefüggenek ezzel az öregkori ellátás problémái, sőt egészében véve, a népesség minőségi romlása is. Egyes — főleg értelmiségi — munkaterületek elnőiesedése nemcsak e területek alacsony bérszintjének mutatója, hanem jelentős társadalmi problémákkal is jár. Az urbanizáció folyamatának előrehaladását mutató adatok is differenciált képet adnak a közelebbi vizsgálat során. Bár az egyes városok urbanizációs mutatói különbözőek, a meggondolatlanul államosított, majd elhanyagolt lakóépületek, egyes kialakult építési formák, a városi ipartelepítés, közlekedés stb. következményei pedig esetenként ma már el nem hanyagolható egészségkárosodást és társadalmi nyugtalanságot is eredményeztek, mégis ez a „különbség" még nagyobb a falvakban. A korábbi településpolitika tévedései ugyanis nem csupán megzavarták a spontán urbanizációs folyamatot, hanem egyes falutípusokat katasztrofális helyzetbe hoztak. S hozzá éppen akkor, amidőn a városi környezeti ártalmak ugrásszerű növekedésével a falunak, mint lakóhelynek a társadalmi értéke megnövekedett, E helyzet ésszerű kihasználásával, a településfejlesztés más koncepciójával a lakáshelyzet éppen úgy kedvezőbben alakulhatott volna, mint az úthálózat, s ilyen módon is csökkenthető lett volna a városi környezet egészségkárosító hatása. Csak a bevezetőben idézett és a fejlődést mutató adatok mögöttes területeiről kísértek meg néhány jelenséget felvázolni. Nem szóltam, s most is csak megemlítem azokat a problémákat, amelyek — mint a népesség fogyása és minőségének romlása, a megnövekedett halandóság, az öregkori gondozás és ellátás, a lakáshelyzet, a deviancia stb. — valamennyiünk számára ismertek. A fejlődést mutató adatok és az adatok mögötti jelenségek egymásra vetítéséből alapvető következtetések vonhatók le. Mindenekelőtt az a szinte közhelyszámba menő megállapítás, miszerint mai társadalmunk, éppen a tudatos társadalomépítés következményeként, minden makrojellegű mutatójában különbözik a négy évtizeddel ezelőtti állapotától. S ebből következik, hogy más társadalom lévén,.másfajta megközelítést, másfajta kezelést, irányítást stb. igényel. Napjaink problémái a korábban kialakult szervezetrendszerben, a régi politikai-irányítási és igazgatási módszerekkel nem oldhatók meg. A korábbi állapot másfajta „hatékonyságot" igényelt és tett lehetővé, mint amire ma van szükség ahhoz, hogy az ország a saját fejlődéséből és globális folyamatokból egyaránt érkező kihívásnak eleget tehessen. Másodszor: az idézett adatok röviden felvázolt mögöttes problémái két jelenséget sejtetnek. Mindenekelőtt azt, hogy a korábbi társadalomépítés nem hatolt be eléggé átalakító módon a „mikrovilágba". Pontosabban, bizonyos értékeket, kötelékeket eltüntetett, ám a kétségtelen változások ellenére sem teremtett a makrováltozásoknak megfelelő mértékben újat, másokat viszont amelyek összeférhetetlenek a makroméretű mutató által jelzett modernizációval létrehozott. Továbbá, e társadalomépités, a már sokszor hangoztatott eredmények mellett nemkülönben a sok tekintetben sikeres gazdaság- és társadalompolitika jelentős diszfunkcionális következményekkel is járt. Ezeket a következményeket — a kialakulásukban közreható jelenségeket, mint például doktrinér kialakulás, a hibás helyzetfelmérés, a régi tradíciók megerősödése (akár új formában) vagy éppen újak keletkezése stb. — nem valamiféle visszamutató kritika, vagy önostorozás miatt, hanem éppen fejlődésük érdekében — fel kell tárni, meg kell ismerni, mert mai cselekvésünket formáló, illetőleg kondicionáló tényezők. E két következtetés alapoz meg egy harmadikat: a tudatos társadalomalakítás tudatossága, racionalitása csorbát szenved, mi több, irracionálissá válik, ha nem ismerjük, vagy elhanyagoljuk a társadalom spontán folyamatait. Ha nem történik meg az egyes döntések — bármennyire is csak egyes ágazatokra elgondoltak is legyenek — következményeinek más területen való lehetséges beszámítása. A magyar társadalom utóbbi négy évtizedére jellemző folyamatok történetileg összetettek. Jelentős összefüggéseik a korábbi helyzethez kötődő szocializmuskép alapján született döntések szándékolt és diszfunkcionális következményéhez visznek. Reális szocializmuskép A régi szocializmuskép, amely meghatározott történeti időszak szülötte és meghatározott történelmi szituációk igényeinek megfelelően alakult ki, egyaránt magában foglalja az emberiség évezredes vágyait jelentő eszméket és a mozgalom változó történeti helyzeteiből fakadó következményeket. Mi több, ez a két „csoport" néha kifejezetten ellentétes elemeket hordozhat. A szocialista társadalmak az elmaradottság, a szegénység történelmi körülményei között jöttek létre, a születésük vagy építésük politikai körülményeiből, e körülmények értékeléséből fakadó tényezőkből, de esetenként a hibás értékelés negatív következményeitől is terhelten. A szocializmuskép egyes elemeinek a „megvalósítása" a szegénység körülményei között azután máig érezhető, gazdaságilag és politikailag egyaránt nehezen kezelhető ellentmondásokat eredményezett. Az absztrakt szocializmuskép távlati értéke és a jelen viszonyai között óriási ellentmondást — és erre már a publicisztika is rámutatott — a hit hidalhatta át. A vallásoktól eltérően azonban, amelyek az új világot a túlvilágra ígérték, a szocialista mozgalom ezen a földön akart és akar új társadalmat építeni. Ehhez pedig a hit — jóllehet, a forradalmi időszakban funkcionális lehetett — később már kevés. Sőt, a hit — különösen ha khiliasztikussá változik, márpedig az adott körülmények között csak azzá változhatott — ellensége az innovációnak, akadályozza a racionális gondolkodást. Akadályozza a gyakorlatban is, akadályozza a tudományban is, hiszen ez a khiliasztikus hit többnyire leegyszerűsített, de tudománynak tekintett tételekből táplálkozik. A modern fejlődés egyik elengedhetetlen összetevője a tudomány felhasználása. A tudomány pedig nem tűri a hitet és szükségszerűen szemben áll mindenfajta leegyszerűsítéssel. A karizmatikus egyén, vagy karizmát hordozó vagy hordozónak tartott szervezet a maga csalhatatlanságát hirdetve lehet mozgósító erő, segítheti a modernizálódás nekilendüléséhez szükséges energiaösszpontosítást, mint ahogyan a felszabadulás utáni fejlődésünkben segítette is, de éppen ebből adódóan sajátos ellentmondásra vezet. A folyamatos fejlődésben, a változásokhoz autonóm módon és automatikusan alkalmazkodó mechanizmusok működését régi, akár hajdan mozgósító erejű eszmékből táplálkozó hit már akadályozó tényezővé válik. Régen ismert tény, hogy az ember nemcsak a környezetére, mint „olyanra" válaszol, hanem a környezetéről alkotott képre is. Ha ezt a képet a múltat „ábrázoló" ideológiai elemek befolyásolják, lehetetlenítik a racionális választ. Az ideológia mint a társadalom reális célkitűzéseit megfogalmazó erő előrevivő tényező, a múlthoz tapadó elemeiben csak visszafoghat. Esetünkben az ideológia kialakuló új elemei, amelyek megfogalmazzák a változásokat és az új célokat, felbecsülhetetlen segítséget jelenthetnek; az idejemúlt elemek azonban visszafoghatják a gazdasági fejlődést; a nem objektív érdekében háttérbe szorítva a tudományos elemet. Reális szocializmuskép csak úgy formálható, ha alaposan elemezzük a régit. Meg kell állapítani, hogy milyen összetevője milyen történelmi időszakhoz, milyen feltételekhez kötődik, milyen társadalmi és politikai folyamatok hozták létre, és természetesen azt is, hogy a rá alapított döntések milyen folyamatokat indítottak el, ennek folytán milyen jelenségek, viszonyok alakultak, ki, melyek voltak a kívánt, látens, illetőleg a diszfunkcionális következményei. Így vázolható fel azután a létező szocialista társadalomból kiinduló olyan perspektivikus kép, amely a jelenlegi viszonyokra és a belátható jövőre épülve célokat tűzhet ki, és — eseileg már formálódó — értékeket határozhat meg. L