Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-18 / 41. szám

5 Szombat, 1987. február 21. Megszállott showmanek? Egyelőre nincs jobb helyette Népművelő ismerősöm panaszolja, nem érdemes szellemi szélcsendben erőlködni. Ha nem csinálnak semmit, a kapott támogatás jó része megmarad. Nem ütnek a fejükre, mert hiszen nem lépték túl a rájuk szánt összeget. Ez alapján még nyereségesek is lehetnek a művelődési központjaink?; Vigyázat, ez a szemlélet terjed, nemcsak a szakmán belül, de az ítéletet mondók között is. Fő szempont, hogy nyereséges-e az illető kulturális intézmény vagy sem. A minap felelős testület megvitatta Szegeden az idei tanácsi költségvetést. Többen felszisszentek, amikor az egyik kis kamaraegyüttesünk feltűnő deficitjét helytelenítette a hozzászóló. Kit azért érintett érzékenyen a felháborodás, mert tudta, mennyi áldozat árán tartják a zenészek a jó színvonalat, másokban pedig egyre hangosabban visszhangzott ^ negatív érzés. Mind több bevételre, nyereségre kell őket kényszeríteni — szorgalmazták többen. A külföldi utaztatásukra, ami természetesen pénzt is hozna, nincs keret. A komoly zene szegedi közönsége viszont nem tudja eltartani őket. Mi legyen tehát az együtessel? Némi türelmi idő után fel kell oszlatni? A nyereség ebben a szférában csupán pénzzel mérhető? A kérdés korántsem költői. Vajon a forintosítás mögött látjuk-e az erőfeszítéseket, az újításokat, netalán a kísérleteket. Vagy pedig a péna beszél, és a népművelőre rájár a rúd? Az ai igazság, hogy hajlamosak vagyunk karba tett kézzel várni a .megváltót. Majd, ha más szelek fújnak, majd ha a körülmények kedveznek a kultúrának, akár ötödik sebességre is kapcsolunk. Reménykedve abban, hogy ez mégsem általános, bebocsátást kértem egy úgynevezett szakszervezeti művelődési központba. Az igazgatóhelyettes, aki egyébként tizenöt éve népművelő, hatalmas dossziékkal felszerelkezve igyekezett bizonyítani, hogy ők jól dolgoznak. Kértem, ezektől most tekintsünk el. A hírük odafent és idelent is igen jó. Hogy csinálják? A oevételi, nyereségtermelő kényszert ők is komolyan veszik. Különben nem adták volna néhány hónapig bérbe az egyik irodájukat. Nyelvtanfolyamokat. kondicionáló tornát indítanak. De fogadják a szakemberek által vezetett összejöveteleken a fogyni vágyókat, és azt is felvállalták, leszoktatják a jelentkezőket a dohányzásról, az alkoholról. Nem kell magyarázni, a jó Ibevétel mellett milyen haszna van a fenti tanfolyamoknak. Igaz, több vállalattal állnak szoros kapcsolatban, melyek anyagilag is támogatják az intézményt. Cserébe tartalmas műsorokat, rendezvényeket várnak. Akad olyan cég is, mely évi 300; ezer forinttal lepi meg a házat. Talán az ilyesfajta együttműködések valamenynyi népművelést felvállaló intézménynek jót tennének. Mit szerveznek még a szakszervezetis „lámpások"? Megrendezik például a munkásfiatalok vers- es prózamondó versenyét. Nem lehet ez manapság könnyű! Munkáskórust, filmstúdiót tartanak fenn. A nyugdíjasokrak otthont adnak, ahol lehet olvasgatni, kézimunkázni. tévézni, mozizni, és természetesen melegedni is. Az országos apály ellenére itt cl az ifjúsági és a bizalmi klub. De szerveznek vándorkiállításokat is az üzemekben. A családi hétvégéken háromnapos nonstop műsorral várják az érdeklődőket. Megrendezik a Tiszta szívvel vetélkedő sorozatot. Te jó ég, hol élnek ezek az emberek?! Az egyik interjúkötet hályogkovácscVnak nevezi a népművelőket. Annyi stimmel, hogy közü,lük sokan kitűnően elvégzik a kultúrában, nem kis kockázattal járó munkát. Arról van ugyanis szó, hogy mégha mind kevesebben is igénylik a művelődést, az eitelmes időtöltést, ez a kisebbség mégse szenvedjen hátrányt. A közművelődés elsorvadásáról már nem is beszélünk. A fent idézett művelődési házban öt népművelő dolgozik. Ha kell portások, telefonosok, berendezők, pénzügyi szakemberek, forgatókönyv-készítők, szakkörvezetők, showman-ek. És mindezek fölött megszállottak. Persze ilyesmire senkit nem lehet kötelezni. A népművelő-diploma sem kényszerít hasonló esküre. Csak a hosszan tartó szélcsend után el ne felejtsük, mit jelent az, hogy népművelés, közösségi művelődés. Ama enervált népművelő ismerősöm azt állítjaj. ez ma már korszerűtlen. De ki fog helyette valami jobbat kitalálni? Bodzsár Erzsébet „Pipafüst,s egy durva demokrata 99 A tavalyi évről talán keveseknek jut éppen az az eszébe. hogy Berzsenyi-évvé (is) nyilváníttatott, pedig akkor emlékeztünk meg Berzsenyi Dániel születésének 210., halálának 150. évfordulójáról. Számos vita folyt már arról, hogy a kampányszerű megemléjtezések mennvit ártanak, illetve mennyit használnak egy költői életmű utóéletének, minél szélesebb körben való népszerűsítése „ügyének", egy azonban bizonyos: ilyenkor rendre új könyvek, tanulmányok születnek az adott témában — márpedig ennek hasznához nem férhet kétség. A tavalyi Berzsenyi-év két igen értékes kötettel gazdagította a könyvespolcokat; az egyik Németh László Berzsenyi-tanulmányainak új kiadása, a másik Csetri Lajosnak, a szegedi Bölcsészkar tanszékvezetőjének „Nem sokaság hanem lélek" című, a Szépirodalmi Kiadónál megjelent könyve. Ez Csetri Lajos könyvéről utóbbi két hosszabb terjedelmű tanulmányt tartalmaz. Az elsőben a szerző Berzsenyi 1808-ig írott költői műveinek úgynevezett „ősszövegeit" elemzi. Ezek a (Berzsenyi első kötetét képező) versek ugyanis már a költő életében az eredeti kéziratoktól erősen eltérő formában jelentek meg; részint Kazinczy Ferenc és íróbarátai által javasolt és Berzsenyi által elfogadott változtatásokkal, részint pedig ugyancsak általuk eszközölt önkényes „belejavításokkal", melyekről a versek szerzője csak a kötet megjelenése után „értesült". E hibák sajnos tovább öröklődtek, mivel az újabb kiadások során rendre egy-egy előző kiadás pontatlan szövegeit, s nem Berzsenyi eredeti írásait vetFerkó pöröl az apjával. Mindig pöröl, mert benne kétszer akkora a csökönyösség. Azért veszekszik most, mert leír valamit az apja, aztán áthúzza. Miért húzza át, ha már leírta? Miért írta le, ha úgyis áthúzza? Azt persze otthagyja, hogy Valaki. pedig a bolond is tudja, hogy W-vel kell írni. — Kisfiam, a valaki, mégha igen nagy valaki is, csak v-vel írható. A W nem jár neki. — És a televízió? — A televízió nem valaki, hanem valami. — Mindig w-vel írják. Igenis, én tudom jobban; hogy w-vel kell írni. Erőt vesz magán az apja, abbahagyja a körmölést, és leül vele a képernyő elé. Éppen jön az a flúgos-huzatos figura, amelyik szellemjárásos röpködéssel csukja be az ablakot. Ferkó üvölt a gyönyörűségtől. — Én nyertem, én nyertem! Ide a forintot! Magyarázni kezdi apja, hogy a watt a teljesítményre vonatkozó nemzetközi szavunk, ezt keresztezte talán valaki a Valakivel, így jött az elejére a w. Ferkó nem tudja, mi a teljesítmény, azt se, miért kell az egyik v-t a másikkal • keresztezni. Azt tudja, hogy apja a legokosabb, a legerősebb, a legszebb, és mindent tud, amit ezen a világon Valaki megtanulni lehet, de nem érti, hogyan kezdhet begyöpösödni már az ő feje is. Azt is jobban tudja, mint az apja, hogy a hó csak röviddel írható, tehát azt is át kéne húznia. A képújságban mindig hoviharok vannak, a hohelyzetben homunkások és homarok dolgoznak — leginkább a fővárosban, mert a vidéki gépeket is fölrendelték —, az utak hobordások, hoátfuvásosok, a nagy ho mérlege pedig katasztrofálisan rossz. És azt se mondja senki, legfőképpen pedig az apja ne, hogy a Rúzsát hosszú ú-val kell írni. Húzza csak át nyugodtan. — Azt is a tévében olvastad? — Azt nem, hanem a táblán, amikor átmentünk rajta. Apja megint előveszi legtürelmesebb türelmét, és magyarázni kezdi, hogy a Képújság betűit mi a svédektől vettük, mert ők kínálták hozzá a legolcsóbb és legtartósabb szerkezetet. A vásárok minálunk sokszor balkezesre sikerülnek, itthon derült ki, hogy ennek az ábécének a rámájára ráhúzni a magyar nyelvet csak úgy lehet, ha naponta, szavanként kerékbe törjük. Nem a gépet, mert az állami tulajdon már, hanem a nyelvet. A világpiacon mi meglapulni szeretünk, és még azt se szoktuk bevallani, hogy nekünk egészen más a betűrendszerünk, nehogy bunkónak gondoljanak bennünket. Igaz, jó- másfél éve ígérgeti már a televízió, hogy átszereli a méregdrágán vett gépet, de gazdaságilag is nehéz kiiktatnunk testünkből, ami egyszer belefészkelte magát. A Rúzsa pedig igazándiból Rózsa, csak itteni dialektusban. Ferkó megértést mutat, ezért azt mondja, nem érti. Miért kerülne milliókba, ha az o helyett ó-t írnánk? Egy vessző hány milliót ér? Tanárok hada. tudja, képernyő előtt nevelkedő nemzedékünk mindent szentírásnak vesz, amit ott lát. Lelke is hozzánégyszögesedik. A reklámok neki ártanak leginkább, hiszen naponta megnézi mindegyiket: ismétlés a tudás anyja. Olvasni nem olvas, mert unja; mert nem mozog; mert kitartóan nem is tud olvasni. Vegye már észre Valaki, hogy gyerekeink is vannak! És a képernyős nemzedék szívja magába a televíziót, mint azelőtt az anyatejet. A kettőshatalom, amit az Akadémia és a Képernyő testesít meg, csak káoszhoz vezethet. Horváth Dezső ték alapul. Csetri Lajos viszont ezeket az egyébként éppen Kazinczy hagyatékából előkerült kéziratokat tekinti autentikusnak, segítségükkel mutatva be költőnk igazi, „ősi" költői természetét, nyelvezetének erejét. A második tanulmány Berzsenyi (költészeténél kevésbé ismert) prózai munkásságát követi nyomon. Kölcsey Ferencnek a költőről 1917-ben megjelent, egyoldalú túlzásokba eső bírálata mintegy kettétörte Berzsenyi pályáját. Bár születtek eztán is jelentős versek tollából — pl. „Szilágyi 1456ban", „Gróf Mailáth Istvánhoz" —, munkássága egyre inkább irodalomelméleti és esztétikai irányba tolódott el. Teljesen autodidakta módon vértezte fel magát a kor színvonalának megfelelő ez irányú ismeretekkel, hogy méltóképpen megválaszolhasson Kölcsey kritikájára. A versformákról írt értekezése, vagy a „Poetai Harmonistika" című akadémiai székfoglalója mellett fennmaradt levelezése is bizonyítja, hogy korának egyik legjelentősebb esztétáját, irodalomtudósát is tisztelhetjük benne. (Irótársaihoz intézett levelei fölérnek egy-egy tanulmánnyal.) Csetri Lajos könyvéből mindezek mellett képet kaphatunk Berzsenyi társadalomszemléletéről, és alkotói munkamódszeréről, értékrendjéről is. Rendkívül érdekes a tanulmány azon része, amely a görög versformákban könnyed virtuozitással, nagyfokú arányérzékkel verselő Berzsenyi alkotói természetét elemzi, felvillantva nagyszerű, ám gyarlóságoktól sem mentes emberi tulajdonságait. Gróf Széchenyi Istvánnak, aki meg akarta látogatni a' Somogy megyei Niklán, s aki saját munkáiban szívesen és sokat idéz Berzsenyitől, a következőket írta: „Ne jöjjön Méltóságod Nikiára. Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lírai rendetlenség, pipafüst s egy durva demokrata." Ügy vélem, tanulságos példája ez a manapság mintha kihalófélben levő öniróniának. Csetri Lajos könyve alapos, lelkiismeretes munka. Mivel ő szerkeszti a Berzsenyi kritikai kiadássorozatot is, reméljük, hogy a Berzsenyi-irodalom a közeljövőben újabb kötettel gyarapodik. A kritikai kiadás már régebben elkészült második részének átalakítására és kiadásra való előkészítésére ugyanis szintén ő kapott megbízást. Sandi István Van-e az ifjúságnak külön kultúrája ? E

lfeslettek a babos kendők, „popperesre" vágattak a loncsos bozontok, új forradalmi hullám fodrozódik a valahová tartozás igényétől minden időben túltengő ifjúság kollektív elméjében. Akár szórópisztolylyal is fölírhatnánk a kelet-európai égre: „más, ami kéne". Más, új kreatúrák jelennek meg a videófilmeken, hogy őszinte odaadással fölajánlják: „kövess engem!" Mert ugye, van először az értelmiségi beállású, finom eleganciával öltözött, napszemüveges, kissé nyegle fajta. Másodszor a bő nadrágos, bő zakós, vékony nyakkendős, kalapos alak, ki leginkább amerikai filmsztárhoz, vagy gengsztervezérhez hasonlatos, úgy a negyvenes, ötvenes évek fordulójáról. Harmadjára a bőrdzsekis, szelídített rokker, szegecsek nélkül, fekete kesztyűben. Végül sikerteilenül elfojtott tudatalattink tárgyiasult perverziója, korunk újdonatúj hőse: a nemizavaros szépség. Ha azt veszem, hogy mindezek a szórakoztatóipari egyedfejlődés során a gombafejüekből (spórákból) kinőve jutottak idáig, kénytelen vagyok megemelni kalapom. De nem ezt teszem, mert az ifjúság kultúrájáról kell szólnom, s amiről mind ez idáig fecsegtem, az csak e réteg tömegszórakozásához kapcsolható. Igaz ugyan, hogy ezek a figurák öltözködést, magatartást, ízlést diktálnak, s mindezek a kultúra részei, de alábecsülném az olvasót, ha ilyen leegyszerűsítő kapcsolatok számba vételével adnék választ a címben föltett kérdésre. Az ifjúságnak a kultúrához való viszonyában kifejezésre jut e korosztálynak a világ legfontosabb kérdéseire adott válasza? Háború és béke, társadalmi fejlődés, igazságosság az elosztásban, törvényesség és így tovább. Gondoljuk meg: a babos kendősök egyszerre hirdettek lázadást és békét — a maguk eszközeivel. Szembenálltak azzal a társadalommal, amely számukra csak ostoros kezét mutatta meg: rendezetlen családot, követelőző iskolát, rendőrt, elérhetetlen, és ezért meggyűlölt álmokat. Ugyanakkor az összetartozást, egymás megbecsülésének tudatát is igyekeztek kialakítani — legalább maguk közt. Vehetnénk persze e réteg ¡másik rétegét is. Azt, melynek tagjai a mélyebb politikai .összefüggéseket fölfedezve cselekvőképességet árulnak el, vagy azt, melynek soraiban csupa kiábrándult, iróniába menekült egyén van. A napokban sok embert kérdeztem arról, mit ért ifjúsági kultúrán, van-e ilyen egyáltalán? Sokszor csak idáig jutottunk, s megegyeztünk abban: sok rétege kijelölhető e rétegnek. „Én ott húznám meg az ifjúság felső határát — mondta az egyik —, ahol az anyagiasság már több döntésnél szerepet kap, mint az őszinte azonosulásból következő választás. Az ifjúsági kultúra fogalmát is ehhez a szemponthoz igazítanám: a szabadon választott örömszerző forrást azonosnak érzem ezzel a kultúrával, legyen az munkavégzés, táncház, választékos öltözködés, vagy operahallgatás." „Az ifjúsági kultúra egyértelműen következik abból — így egy másik megkérdezett — hogy mi az ifjúság. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenki aggastyán, akiben több a félelem, mint az igazságérzet. Ez a két dolog megmutatkozik a kultúra minden területén, a párkapcsolattól a tévénézésig." Független lehet-e a „felnőtt kultúrától" az ifjúsági kultúra? Ezen rétegkultúra része csupán Zalán Tibor avantgárd költészete, Gazember Wa'szlavik László rocksámánsága, az egyetemi táncegyüttes művészete? A huszonhat esztendősen elpusztult Petőfi Sándor pusztán a magyar "ifjúságé? Tehát: van külön kultúrája az ifjúságnak? A válasz: nincs. Mert nem lehet. Az emberi -kultúrán belül a nemzeti, a nemzetin belül a rétegkultúra bizonytalan határokkal keríthető csak el. A leegyszerűsítő renyheség azt is mondathatja velem, hogy csak jó és rossz kultúra van. De ez már akkor semmitmondóvá válik, ha rákérdezne bárki: kinek jó, mihez képest rossz? Az ifjúság örök tulajdonsága, hogy elégedetlen, és a bizonytalan mást is többre becsüli a nyilvánvalóan hasznosnál, ha az unalmas. E gondolatmenet kerekét átforgatva a kultúra tartományába: ifjú az a kultúra, amely valamilyen új tartalom kifejezésre juttatása érdekében a valóság egy-egy szeletéről lényegit árul el. Az a kultúra pedig, amelyik csak tényeket, jelenségeket közvetít — elaggott, rossz kultúra. J

ól tudjuk, hogy az öregség egyik legbiztosabb jegye az enerváltság. Az elerötlenedő kultúra — érdeke szerint — igyekszik korlátozni az előretörőt. A régi és az új kölcsönhatása ez, amióta világ a világ — gazdaságban, társadalomban, politikában, tudományban. De ez nem jelenti azt, hogy életkor, vagy történelmi korszak ítéletet mondhat egy-egy törekvés fölött. A fiatal magyar kultúra része ma is Széchenyi. Bibó, Bajcsy-Zsilinszky, Ady. Ha név kell az ifjú kultúra zászlajára, az övékét javasolom. Dlusztus Imre Mai magyar zene hete A szegedi rendezvénysorozat ma, szerdán este fél 8kor kamarahangversennyel folytatódik — a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola termében. Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Ránki György, Vántus István, Kurtág György, Csemiczky Miklós, Sári József műveit szegedi előadók tolmácsolják. Csütörtökön este fél 8-kor ugyancsak a Lenin körúti teremben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola l-es gyakorlójának Bartók kórusa Erdős János és Fagler Erika vezényletével, hangszeres közreműködésükkel ad hangversenyt — mai szerzők műveiből. A