Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-31 / 26. szám

Szombat, 1987. január 24. 11 DM1 maff"in Munkás hét vége a lakótelepen Ha felmerül a kérdés, miből, mennyiből és hogyan élünk, állatában ai a vá­lasz. hogy löhh munkával szerzell löbb pcnzhől, kevésbé jól, mini az elmúlt években. Meri: ma hazánkban háromezer és liáromczeröls/áz forint körül számítódik a létminimum havi összege, tehát a négytagú családnak löbb mint tizenötezer forintot kell havonta megkeresnie, hogy — nagyobb beruházások nélkül! — megéljen. Az átlagkereset pedig ma Magyarországon ötezernyolc-' száz—hatezer forint. A főmunkaidőben szerzell keresetből nemigen tudna megélni a család, az akliv dolgozóknak löbh mint kétharmada vállal túlmun­kái. mert életszínvonala tartásához szüksége van a többletjövedelemre. A ke­reső lakosság többsége mintegy 12—14 órát dolgozik naponta. A gazdasági kényszer diktálta több munkavállalás, a főmunkaidőn túli es a hét végi dolgozás vajon hogyan hat legnépesebb társadalmi réte­günk. a munkások életvitelére, ho­vá. merre kerülünk korábban meg­hirdetett életmódelveinktói, s a jövő­nek milyen tendenciái látszanak? Er­ről beszélgettünk Kissné Nóvák Évá­val. a József Attila Tudományegye­tem Filozófiai Tanszékének adjunk­tusával, aki évek óta intenzíven ku­tatja a lakótelepi munkáscsaládok életmódját. — Miért éppen ezzel foglalkozik ? — Több eredőből. A legjelentő­sebb társadalmi rétegünk a munkás­ság, az ő szokásaik képviselik a tár­sadalmi többség szokásait, melyeket talán a lakótelepen élő munkáscsalá­dok körében lehet legmarkánsabban kitapintani. A lakótelepen élők zö­mükben fiatalok, életmódjuk alakí­tásával az elkövetkezendő évtizedek társadalomformáló tényezői. S nem­csak saját életvitelükkel szólnak bele a társadalmi igények struktúraválto­zásaiba. hanem közvetve, gyermeke­ik egy új generáció révén is részesei az élet módprognózisnak! És érdekel a téma azért is, mert háromgyerme­kes családommal magam is lakótele­pen élek tizenöt éve. — Az életvitelre vonatkozó rend­kívül szerteágazó, sok összetevőre vonatkozó vizsgálataiból közelit­sünk most csak egy részterületre. Mit tapasztal a kutató, a több jövedele­mért vállalt többletmunka hogyan hat az életmódra ? — Összetett módon, de ha rövi­den kell jellemezni, akkor az állitha­tó, .hogv a munkáscsaládokra kereső apák többsége hétköznap is, hét vé­gén is, ha csak teheti, pénzért dolgo­zik. a feleségekre és a gyerekekre marad a háztartási munka, s ez elég­gé meghatározza az életvitelt. — Mi jellemzi azt a hétköznapo­kon? — Az a benyomásom, hogy a la­kótelepeken élő munkásemberek éle­lét egyfajta monotónia jellemzi, az azonos jellegű cselekvések egyhangú ismétlődése. Hétköznapokon a napi­rendjükben négy időblokk különít­hető cl. Az első hajnali fél öttől fél hatig tart és erre a munkába készülő­dés nyomja rá bélyegét. Ezután kö­vetkezik körülbelül délután három­négy óráig a főmunkaidő, majd a fél négy—négy órától este fél nyolcig— nyolcig terjedő szakasz, amelyre a család mindennapi létszükségleteivel összefüggő tevékenységek — jórészt házimunkák — jellemzőek. Illetve újabban ebben a szakaszban végzik a munkahelyen vagy máshol vállalt jövedelemkiegészítő pluszmunkát gmk-ban, maszekban, fusiban, kis­kertben a család férfiemberei. — A negyedik időblokk este nyolctól a le­fekvésig terjed, s a televízió uralja. Amin viszont „uralkodik" a nézők fáradtsága, a munkásokra nem jel­lemző a késő éjszakába nyúló tévé­zés, a förnűsor után, 10 óra körül le­fekszenek. Mert ha a munkahelyi gondjaikat nem is viszik haza, a fizi­kai fáradtságot igen. Amit csak még fokoz a pluszként vállalt munka il­letve a házi munka, ami elsősorban az asszonyoké és legnagyobb terhe a mindennapos főzés. Még azók is na­ponta csinálnak meleg ételt, akik a gyárban megeszik az üzemi kosztot, illetve a gyerekek a napközis menüt. Egyébként a munkáscsaládok iskolá­sainak 80 százaléka napközis és dél­után ötig ott van. A szülők délutáni elfoglaltságaik közben nem egyfor­mán tudnak, akarnak a gyerekekkel foglalkozni, s ez számos problémát vet fel, amelyek külön elemzést igé­nyelnek. A gyerekek sok családban — főleg télen — már este hattól a te­levízió előtt ülnek, az a kikapcsoló­dás. a szórakozás. Persze a szülők többségének is. Ami szervesen kö­vetkezik a takarékosságra törekvés­ből. az otthonülő életmódból, a ké­nyelem kereséséből A művelődés látszatát keltő televíziózás mellett a kikapcsolódást, művelődést legin­kább az olvasás (többnyire a helyi la­pot, képes hetilapokat, könnyű mű­fajú könyveket, memoárokat), a ke­resztrejtvényfejtés, nőknél a kézi­munkázás jelenti. Elgondolkodtató az a tapasztalat, hogy munka mellett egyre kevesebben tanulnak, csök­kent a továbbképzés iránti igény, mert a társadalom nem preferálja a plusztudást, a nagyobb műveltséget. Ez, valamint szórakozási, művelődé­si igényeink és szokásaink külön ala­pos egyéni és közösségi elemzést igé­nyelnek. — Jelenlegi körülményeink kény­szeritik viszont a pluszmunkát, a második gazdaságot. Miként befo­lyásolja ez a munkásoknál a hét vé­geket ? — Az emberek nagy tömegei a legtöbb szabadidővel a hét végén rendelkeznek. Véltük, hogy a szabad szombat bevezetésével több idő jut pihenésre, regenerálódásra, művelő­désre. Ami persze — számos más té­nyező mellett — függ a család anyagi lehetőségeitől; attól, hogy a család milyen életfázisban van; milyenek a külső kapcsolatai, az őket körülvevő közösség; milyen az évszak. Ezekkel összefüggésben általános jellemző­ként az rajzolódott ki, hogy a kitöl­tött időintervallumot tekintve az első helyet a házi munkák foglalták el, utána a televíziózás — jobb esetben szelektálva, de leggyakrabban min­den válogatás nélkül nézve — követ­kezett, majd a család anyagi javai­nak gyarapításáért vállalt munka. A jövedelemkiegészítő hét végi munka­végzés viszont mostanában előtérbe kerül, és erősen hat az életmódra. A férfiak ugyanis — munkát vállalván pénzért — egyre inkább kiesnek a hét végi családi munkákból, progra­mokból. A hagyományos szombat délelőtti nagytakarítás, mosás, bevá­sárlás a nőkre és a gyerekekre ma­rad, s a vasárnap délelőtti ünnepi ebédfőzés is az asszonyok feladata, akiktől a hét végi, úgynevezett sza­badidőnek manapság több mint felét veszi már el a háztartási munka. S kevesebb idő marad — a család fel­nőit tagjai számára — a pihenésre, szórakozásra. Amin belül viszont a hétvégeken is dominál a tévénézés, s jellemzőek a lakáson belüli tevé­kenységek (olvasás, barkácsolás, be­szélgetés, játék, kézimunka). A csa­ládok többsége, kivéve a telekkel. kiskerttel, vikendliázzal rendelkező­kei, otthon tölti a hét végét. A vizs­gálatok alapján öt csoportba tudom sorolni a lakótelepi munkáscsaládo­kat. Az ott hon ülőknél a hét végi prograrr : házi munka, evés, tévéné­zés, a gyerekek egyedül játszanak, unatkoznak. Az úgynevezett kom­munikatív csoportba sorolhatóknál a fenti tevékenységek közepette a családok figyelnek egymásra, beszél­getnek rendszeresen. Az ideálishoz közelitőknél a házi munkák mellett jut,idő kisebb-nagyobb programok­ra (kirándulásra, mozira, játékra), s tevékenységükben fontos helye van a beszélgetésnek. A negyedik csoport­ba tartoznak az eljárók, akik rend­szeresen mennek moziba, uszodába, kirándulni, meccsre és máshová. Az ötödik csoportot a munkacentriku­sok alkotják, akiknél különböző munkák uralják a hét végét. — És egyre többen lesznek a mun­kacentrikusak. A társadalmi szerke­zetünk alakulását kutató szakember milyen következtetéseket von le, mi­lyen megoldandó feladatokat lát a vizsgálattal feliárt tendenciák alap­ján? — Leghangsúlyosabban talán azt, hogy ha az életmódban olyan válto­zást szeretnénk elérni, ami az elve­inknek megfelelő szocialista életmó­dot közelíti, akkor ennek meg kell tereinteni a gazdasági alapját, isme­retbeli és értékrendi feltételeit. Jelen­tősen nőtt és még növekszik az anya­gi értékek fogyasztása, nem tart vi­szont lépést ezzel a szellemi értékek elsajátítása és becsülése. A hét végi szabadidőből aránytalanul nagy részt foglalnak el a házi munkák. A munkáscsaládok kétharmadánál a legfőbb szórakozási forma a televí­zió, aminek éppen ezért igen nagy a hatása, a műsorpolitikáján úgy kel­lene változtatni, hogy megfeleljen ér­tékrendet, életmódmintái alakító funkciójának. Annál is inkább, mert a lakótelepiek igen kévéssé veszik igénybe a szervezett szórakozási, művelődési lehetőségeket, nemigen bírják pénztárcával sem, idővel sem, igényük is kevés rá. Figyelmeztető tény, hogy tapasztalataink szerint-a családtagoknak a kívánatosnál keve­sebb idejük, figyelmük van egymás­ra és magukra is. A testi kondíció megőrzésére nagyobb gondot fordí­tanak, mint a lelki szükségletekre; hiányoznak a családi, közösségi él­mények, hét végi programok, ame­lyekből a hétköznapokra tölteKezni lehet. Pedig egyéni és társadalmi ér­tékrendünk, emberi kapcsolataink deformálódásához vezet, ha a hét­köznapok monoton egymásutánját a hét utolsó két napján is a munka­centrikusság jellemzi és nem a fizikai és szellemi-érzelmi megújulást segíti elő a hét vége. SZABÓ MAGDOLNA MOGYORÓSI ERIKA xxxxx írógép fölött magasodhatsz míg az ablakon a rácsok csíkokra szabdalják az égitestekel Szeretnél a csillagokhoz hasonlítani, ők sértetlenül hatolnak át a réseken Tatán ezért szereted az éjszakát Lebben a függöny — Rilke lép eló s te szégyenkezel hogy élősködik rajtad a fájdalom ő meglocsolja virágaidat letörli a port odaköszön József Attilának majd távozik Szobádat elsötétíted már gyanakszol a hóhullásra is Most először kulcsra zárod az ajtót Darabokra törsz egy hanglemezt Mezítelenül költözöl az ágyba S holnap újból levelet vársz telefonhívást táviratot Színek és helyek VISSZAJELZÉS Igencsak megszaporodott a postám, mióta e rovat cikkecskéi hetenként nap­világot látnak a Délmagyarban. S mintha többen állítanának nieg az utcán is, „csak egy szóra!" felkiáltással, mint annak előtte. Dőreség lenne pusztán a kis karcolatoknak tulajdonítani ezt. Minden bizonnyal közelebb járok az igazsághoz, ha feltételezem, hogy a — többnyire nosztalgikus — múltidézés másokban is felébresztette az egykori, az enyéimével közös — vagy netán at­tól eltérő — emlékeket. A megjegyzéseket hallgatva, a leveleket forgatva mindegyre azon tűnődöm: lám, egy városban élünk, hosszú évtizedeket töl­tünk el, olykor kéztávolságnyira a körtöltésen belül, sokszor ugyanazt, ugyanúgy éljük át, ám mégsem kerülünk közvetlen kapcsolaiba egymással. Ismeretlenek maradunk a másik számára, noha van egy — már-már elszakít­hatatlan — köldökzsinór, amely, ha akarjuk, ha nem, összeköt bennünket: szegediségünk. S mindaz, amit e szó tartalmaz, jelképez. Balogh István — Babér ulca 18 — két ízben is megkeresett soraival. Első megjegyzése ugyan nem engem illetett, ám amit írt, az kétségkívül igaz volt. Kifogásolta, hogy a Dóm téri árkádsoros egyetemi épületek „életkorát" száz évesre saccolta a lap akkor én legalább 105 éves kellene, hogy legyek" ' irta. „A belvárosi elemi fiúiskola tanulója voltam, és oda jártunk ki játszani a mai Dóm térre. A régi templom kórusába énekelni pedig a Csonkatorony­ból jártunk fel. Mais jól emlékszem a templom téri házak némelyikére, ame­lyek az intézetek helyén álltak". (Az elírást időközben korrigálta a DM.) Kö­vetkező levele ellenben már a Színek és helyekhez kapcsolódik. Mint annyian mások, ő is az egykori Subapincével kezdi. Korábban ugyanis céloztam rá: valami okból az én emlékezetemben a Kossuth Lajos sugárút—Vadász utca sarkára helyeződött az egykori Subapince. S miután feltételezésemet — pa­pírra vetése előtt — többekkel közötem, még időben kiigazítottak: e vendég­látó hely a Széchenyi tér egyik ma is álló épületében működött. Ebben utóbb sokan — köztük Balogh István is — megerősítettek. „... a Subapince a Szé­chenyi téren, a Rengei-Wirth írógépüzlet mellett volt. Én is voltam ott egy­szer legénykoromban. Hogyne emlékeznék rá?... A Raffay-vendéglő törté­nete pedig úgy kezdődött, hogy a jelenlegi Birkacsárda helyén volt Schön Ottó bor-, sör-, pálinka-nagykereskedő üzlete, ő építtette azt az éttermet, amelyet ön Raffay-vendéglő néven ismer. Apostolok étterem volt akkor a neve. Télen alakították ki. Édesapám, mint kőműves dolgozott rajta, és koksztüzeléssel szárították a falakat... A Kárász cs a Kölcsey utca sarkán a Tóth órás volt, aki egyébként a Szent György utcában lakott. Csúry órás pe­dig abban a házban működött — a Dugonics tér és a Kárász utca sarkán —, ahol most a kiállítási terem van. Fiával egy osztályba jártam az Árpád téri is­kolába. A Dréher söröző pedig a Kárász utca cs a Dugonics tér sarkán műkö­dött, ott, ahol most az a nagy könyvesbolt van. A Kölcsey utca felől, Tóth órás üzlete mellett a Próféta étterem volt található... Csillag Gazsi a Petőfi sugárút végéről (most is vendéglő van ott) költözött a Móra utcai Szarosfa­zékba. Azt mesélték{ hogy az alkalmazottai macskahúggyal öntözött töltött káposztát (szármát) etettek meg vele, de ő ezt soha nem tudta meg." Gondo­lom, nem csupán e sorok írója, hanem sok-sok Délmagyar-olvasó is köszöni ezeket az érdekes kiegészítéseket. És még mindig a Subapince: „Egy szegedi olvasójuk" aláírással a kora­beli Subapincét ábrázoló fényképet kaptam, mely küldője szerint „a harmin­cas évek végén készült". P. J. a „Régire új" című részletre reagált. Abban említem, milyen sokáig is tűnődtem rajta: miféle szerzet lehet ama híres-nevezetes miskolci kocsonya? Miben tér el a hagyományostól? „Hát abban, hogy a miskolci kocsonyába be­leugott a béka és belefagyott, mivel az ételt kitették az udvarra hűlni. Innen a mondás: Pislog, mint miskolci kocsonyában a béka" — közli velem P. J. Szászvári Jenőné — Alföldi utca 22. — arra figyelmeztet, amire mások is: Nagy Csilla (állításommal ellentétben) nem a református elemi iskola Árokszállási nevezetű kántorának, hanem K.Nagy János iskolaigazgatónak a lánya volt. „Van is nekem egy osztályévvégi képem, amelyen Csilla az apja ölében ül". Köszönöm a korrekciót. Annak külön örültem, hogy nem csupán az egykori színésznő-primadonna, hanem édesanyja is itt él a városban, és hogy valahai református iskolai tanítónőm, Halász Borbála is közöttünk van még. Mindjárt kiderül, miért nem közlöm a következő levél Írójának nevét és címét — bár mindkettőt pontosan megírta. Részlet a levélből, a Bánomkert sori nyilvánosházról írott karcolathoz kapcsolódva: „Hetedikes gimnazista lányok voltunk, amikor a barátnőmék lakást cseréltek és szükségük volt egy szép csillárra. Az akkori napilapok egyikében megjelent egy apróhirdetés, miszerint 7 ágú velencei csillár eladó. Cím: Bánomkert sor 7. (Úgy emlék­szem.) így a legközelebbi vasárnap délután sötétkék matrózruhában, ahogy akkor a diáklányok jártak, megkerestük ezt az utcát és házat. Gyanútlanul beléptünk a kapun, ahol is egy portásfülke volt, és érdeklődtünk, hol lehet megnézni a csillárt? A portás eléggé csodálkozva nézett ránk, mondta, hogy itt nincs csillár eladó, de megmutattuk a hirdetést és akkor azt mondta, men­jünk föl az emeletre. Mi felmentünk, s akkor úgy láttuk, hogy ez egy szálloda lehet, mert piros szőnyeg a lépcsőkön, növények pihenőknél és az emeleten hosszú folyosó, egymás melletti ajtók sorával. Tanácstalanul álltunk, hogy melyik ajtón is kopogtassunk? Végül kopogtattunk az egyiken, s mivel vá­laszt nem kaptunk, benyitottunk a szobába. Ekkor az ágyból rögtön két .sze­mély' ránk ordított, leírhatatlan szavak kíséretében. Snitt. Ekkor döbben­tünk rá, hogy ez egy ilyén hely lehet, s mint az őrültek, nyitva hagyva az aj­tót, rohantunk le a lépcsőn, ki az utcára... Megtudtuk aztán, hol jártunk, s információnk révén még azt is, hogy ha történetesen nem hiszik el nekünk a tévedést vagy viccnek veszik, még valaki be is ránthatott volna bennünket az egyik szobába, és matrózruha ide, matrózruha oda, elvették volna a szüzessé­günket, ami abban az időben. Maga nagyon jól tudja, diáklányoknál nem volt szokásban". Hogy is szokták mondani? Erről — ennyit. PAPP ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom