Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-14 / 11. szám

Szerda, 1987. január 14. Kötollal is repülve Herbszt Zoltán posztomusz verseskötete öt év igazából nem nagy idő. Másod perc töredékek a történelemben, az még az irodalomtörténeti históriában is. Fél évtized ugyanakkor — íme, a relativitás kíméletlensége — szédítően hosszú életperiódus is lehet: hiszen mi minden történt irodalmi (és) sajtóberkekben csupán csak azóta, hogy Szegeden A hazatérés lehetőségei címmel antológia jelent meg. Fiatal költők verseit gyűjtötte egybe, tárta elénk. Az ilyesmi, tudjuk, jól ismert vállalkozás, fontos, jó szokás, elfogadott irodalmi közlésforma. Csakhogy annak az antológiának, emlékezzünk csak vissza, volt egy hátborzongató külön jelentősége. A benne szereplő fiatalok közül az egyik a szó fizikai értelmében már fiatalnak sem volt nevezhető többé: a mindössze 22 évet élt Herbszt Zoltánnak a fehérvérűség nevű gyilkos nem engedett több időt és lehetőséget. Még annyit sem, hogy azt a bizonyos kötetet kezébe vehesse. A napokban csomagot hozott a posta — Sopronból. Karcsú, vékonyka kötet van benne: a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Közművelődési Titkársága, Sopon Város Tanácsa — és a JATE közreműködéséveltámogatásával, az Eötvöskönyvek sorozatban látott napvilágot Herbszt Zoltán Kötollú madár című posztumusz, önálló verseskötete. És mily fatális számegybeesés: öt esztendő — 1977, 78, 79, 80, 81 —, egy iszonyúan korán lezárult életmű gyakorlatilag teljes, fél évtizednyi termését tartalmazza. Az utószót író, Herbszt Zoltánról szép verssel külön is megemlékező Jánosy István mondatai között olvasom: ez az ifjú költő „mindent egy kártyára tett fel és ez a költészet. Azért volt egész életében, barátságaiban, szerelmeiben oly lángolóan nyugtalan, szinte kapkodó, mert lelke legbelső zugába bele volt programozva: 22 évig élsz". Hogy ez az elképzelhetetlenül, szívet-torkot elszorítóan rövid életkeidő mennyi mindenre volt elég, most is eldöntetik az egyetlen igazán biztos szemű-kezű ítész: ama bizonyos utókor jóvoltából. Hosszan lehetne most eme öt év termését lapozgatva, elemezni azt a meglepően érett, koherens világszemléletet, tiszta, őszinte emberséget, romlatlan, születetten művészi kamaszbájt, komoly formai biztonságot, amelyeknek különféle változataival versről versre találkozhatunk. Csakhogy e kötet érzésem szerint ennél kicsit többet érdemel. Ez a fiú Szindbádot idézte meg és „Szerb Antalnak ismeretlenül" ajánlott verset, s antológia-címadó költeményét a legfelső méltató, a Tiszatájfőszerkesztö Vörös László emelte az egész torzóéletművel együtt a magasba. Nyomában, úttörő és immáron igazolt szakvéleménye után, a Délmagyarországban én is leírhattam s most nyugodtan újra leírhatom azt a mondatot, amit valóban igazolni látszik az idő: Herbszt Zoltánnak életműve erőteljesen maradandó helyet biztosít az 1956 utáni magyar líra történetében. „Megérkeztem hozzád MAGYARORSZÁG" — írta ,e kötetet megcímző versében. (A hazatérés lehetőségei.) Igaza lett. A Kötollú madár című versét pedig most, önálló könyvének címéül választva, a költők égi távíróján akár üzenni is lehet: íme, ilyen kötollal is repülve. Merthogy ezt (is) illusztrálja az a vékony kis könyvecske. És vele külön még valamit. Egyik, eszerint közös nagy példaképünkre, Szerb Antalra utalva ezt: „amíg az ember él, mindig történhetik valami" — olvasható az Utas és holdvilág utolsó oldalán. Ezek szerint viszont olykor — még azután is. (Eötvös-könyvek, Budapest, 1986.) Domonkos László A Magvető Kiadó jubileumi kőtele A kortárs magyar irodalmi müvek kiadásának műhelye, a Magvető Kiadó ötezredik kötetét — Temesi Ferenc Por A—K-ig című lexikonregényét — kedden mutatták be Budapesten az Illyés Gyula Könyvesboltban. A jubileumi kiadványt Jovánovics Miklós, a Magvető Kiadó igazgatója ismertette, s röviden szólt az 1955-ben alakult kiadó munkájáról, kiemelve, hogy a több mint 3 évtized alatt a gondozásukban kiadott könyvek 86 millió példányban jelentek meg. Az ötezredik kötet szerzője Szegeden született, s enciklopédikus jellegű művét évekkel ezelőtt kezdte publikálni folyóiratokban. A szótárszerű könyv egy vidéki városban, „Porlódon" játszódik, ahol a „por" ellen nemcsak küzdeni kell, hanem együtt élni vele, sőt szeretni is. A regény lapjain egy család sorsa bontakozik ki, a történet főhőse az ötvenes évek gyermeke. A lexikális szerkesztésben egymás mellett jelennek meg a múlt és a jelen alakjai, így adva képet hat nemzedék sorsáról. A regény második kötete várhatóan az ünnepi könyvhétre jelenik meg. (MTI) Operaházi bemutatók, felújítások A színházi évad hátralevő öt hónapja eseményekben gazdag lesz a Magyar Állami Operaházban: számos operát, daljátékot, balettet újítanak fel, illetve mutatnak be új betanulásban; több neves külföldi művész lép fel az egyes előadásokon, s az Operaház társulatára és balettegyüttesére két külföldi vendégjáték vár. Ezekről a programokról tájékoztatták kedden az újságírókat a Népköztársaság útjai dalszínházban a társulat művészeti vezetői. Az évad hátralevő részében az Operaházban egy premiert tartanak még: június első heteiben viszik színre Donizetti Anna Bolena című operáját. Az olasz nyelvű előadást Békés András rendezi, Erdélyi Miklós és Kovács János vezényli, a díszleteket vendégként Székely László, a jelmezeket Makai Péter tervezi. A főbb szerepeket — párhuzamos szereposztásban — Kováts Kolos, illetve Begányi Ferenc, Szűcs Márta, illetve Pitti Katalin, és Komlósi Ildikó, illetve Pánczél Éva énekli. Az Erkel Színházban újítják fel februárban Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát, amelyet hosszú szünet után láthat ismét a közönség az operaszínpadon. A rendező vendégként Kerényi Imre, a díszlet- és jelmeztervező ugyancsak vendégként Götz Béla, illetve Vágó Nelly, karmester Dénes István és Déri András. Kiállítási napló Gépszív a kozmoszban Fujkin István fenti tematikájú festménye úgy érzem, némiképp jelképe is lehetne a szabadkai képzőművészek kollektív kiállításának, melynek anyaga most Szegeden, a Bartók Béla Művelődési Központban vendégeskedik. A Találkozások '86 című seregszemle évente megrendezésre kerülő programsorozat része, a jugoszláviai testvérváros képzőművészeinek éves mérlegét is hivatott megvonni. Az a tény, hogy néhány száz méterrel odébb a Horváth Mihály utcai Képtárban Szeged képzőművészetének keresztmetszete látható, tanulságos összehasonlításra, egybevetésekre ad alkalmat. A több mint negyven alkotó mintegy száz műve nem biztos, hogy pontos és hű képet ad a Szabadkán élők vállalkozásairól, szándékairól, lévén, hogy ez horizontális, egy időpontot reprezentáló keresztmetszet. Annyit azonban már az elején érdemes megjegyezni, hogy bizony túlságosan szélesre nyílott az olló, a sokféleség, a nyitottságra való törekvés parttalansághoz vezetett, aminek a müvek minősége látja kárát. Bizony, jó néhány gyengécske kép, kerámia, grafika is látható a Bartókban. Ha egy-egy város képzőművészete sorakozik föl, óhatatlanul fölmerül az azonos alapállás, a művészeket szervező erő, a sajátos arculat, a karakter kérdése. Természetes, hogy egy-egy kisebb település, erőteljes hagyományokkal rendelkező kisváros, jól szervezett művésztelep, spontán rokonszenv alapján működő alkotócsoport karakteresebb képet rajzolhat, mint egy nagyváros véletlenszerűen szerveződő művészeti élete. A szegedi tárlat kapcsán mondta Fontos Sándor, hogy szükség van valamiféle ismérvre, karakterre, de ezt nem lehet iskolajellegű skatulyákba szorítani, tartalma csakis a természeti közegből, a hagyományokból táplálkozó nyitott szellemiség lehet. Hogy aztán ez mennyire kovásza az illető városban dolgozó képzőművészeknek, az függ az alkotói attitűdöktől, a tájékozódási irányoktól és a becserkészendő horizontoktól is. A szegedi művészetre gyakran használják jellemzésül a sokféleséget és nyitottságot. A szabadkaiak munkái mellett mindkét jelző fakóbbnak tűnik. A jugoszláviai testvérvárosban élők ugyanis valóban szertelenül, minden hatásra azonnal reagálva dolgoznak, gyakran kísérleteiket, próbálkozásaikat is bemutatókra küldik. Ez a parttalanná váló nyitottság zavar engem elsősorban a berregő „gépszív" alatt. Ami felhőtlenül tetszik, az mindenekelőtt Torok Sándor belső fényektől sugárzó, a tassiszta festésmódot mély gondolatokkal ötvöző két képe „lelke bokrairól". Szajkó István úgy festette meg lányportréját, hogy az arc reneszánsz festőket, a test érzékeny, vibráló rajzosságot tükröz, s élni hagyja a nagyméretű farostlemez finom erezetét. Gyönyörűek Sava Halugin márványjelei, elgondolkodtatóak Fujkin Istvánnak az elgépiesedés veszélyeire figyelmeztető festményei, Gyurkovics Hunor környezetvédő-triptichonja, rutinosak Szilágyi Gábor expresszív tájmotívumai. A megvalósítást nem követi a belső indíttatás, Bálind István többtételes popos képsorán, Dorde Benjac minden karaktert összemosó, világosságtól rettegő figuráin, Radomir Brkusanin átlyuggatott vásznain, Bútor László szerkesztett napkorongjain. Klara Bencik Matic szociografikus megközelítésének ellentmond választott technikája, szellemes, de egyszeri játék Josip Kenderovic firkahálója, szépmazúak Togyerás József edényei. Vékony Lajos kerámiatájakat készít, Lévai György újfajta téri helyzeteket keres. Slavko Matkovic riadt expreszszivitása éles sikoly. De hogy jön össze az ..ismételt" emberi sikoly és a gépszívkattogás? Ez a nagy kérdés! Itt, belül! Tandi Lajos A főbb szerepeket párhuzamos szereposztásban Berkes János és Laczó András, Pászthy Júlia és Verebics Ibolya, Sólyom-Nagy Sándor és Csurja Tamás, Pitti Katalin és Csonka Zsuzsanna, Melis György és Karizs Béla, Komlóssy Erzsébet és Szabó Anita alakítja. Ugyancsak az Erkel Színházban újítják fel Mozart Szöktetés a szerájból című müvét, Gazdag Gyula vendégrendezésében . Uj betanulásban láthatja a közönség az Operaházban Csajkovszkij Anyeginjét, Bartók A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásosát, Puccini Bohémélet című operáját; az Erkel Színházban pedig Éuccini Turandotját és Tosca című operáját, Verdi Otteló, Rigoletto, Don Carlos és Traviata című operáját, Kodály A székelyfonó című alkotását. Az Operaházban márciusban új szereposztásban állítják színpadra Harangozó Gyula koreográfiájával és Hamala Irén betanításában Bartók A csodálatos mandarin című táncjátékát. A mandarint Keveházi Gábor, illetve Szakály György táncolja. Egy évezredes per vége Egy minisztertanácsi rendelettel kezdődött, és nem egészen két évvel később egy törvénnyel, a földreform végrehajtását szentesítő 1947. V. törvénycikkel fejeződött be. A két jogi aktus között a gyakorlatban zárult le egy ezeréves per: azé lett a föld, aki megműveli. Kétségtelen, nemzeti történelmünknek valóban az egyik legjelentősebb napja volt 1945. március 17., amikor megszületett a földreformról szóló híres 600/ 1945. számú minisztertanácsi rendelet, ám ez csak jogi keretet adott egy olyan akaratnak, amelynek a puszta érvényesítéséért is még hosszú harcot kellett megvívni. Egy antifasiszta, demokratikus eszmei alapon álló kormány szavazta meg akkor a maga polgári demokratikus erőviszonyainak megfelelő földreformot: teljes egészében elkobzandó a háborús bűnösök, a nyilas és más nemzetiszocialista vezetők, és a VoLksbund-tagok földbirtoka ; megváltás ellenében igénybe kell venni a 100 holdon felüli úri, és a 200 hold feletti paraszti birtokokat; az 1000 holdnál nagyobb birtokok teljes egészükben kisajátítandók; a gazdasági cselédek és a mezőgazdasági munkások mellett birtokuk kiegészítésére a szegényparasztok is földhöz juttatandók. Az események véletlen, ám jelképes egybeesése, hogy a rendelet végrehajtásának ünnepélyes megkezdésére, az első karók leütésére a Csongrád megyei Pusztaszeren éppen azon a két napon került sor, amikor a „nemzetvezető" Szálasi Ferenc és több mint kétszáz pribékje Kőszegnél eltakarodott az országból. Ma már talán kevesebben tudjuk, hogy az akaratból milyen kemény politikai küzdelmek eredményeképpen lett valóság. A reakciós erőknek a földreform eredményei elleni nyílt offenzívájára a jelt Mindszenty József hercegprímás 1945. októberi pásztorlevele adta meg. „Nem a földbirtokreformot tesszük itt bírálat tárgyává — írta Mindszenty bíboros —, hanem a benne megnyilvánuló bosszúálló szellemet, mely ígéri ugyan a vagyonukból kiforgatott tulajdonosoknak a jóvátételt. de az ígéretekből aligha lehet valami. Magára a reformra is kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy végrehajtásában nélkülözte a megfontoltságot, és méltányosságot, s ennek az elsietett, szenvedélytől fűtött munkának gazdasági következményeit sínyli, es ki tudja, mily hosszú ideig sinyleni fogja az egész lakosság, főleg a városi dolgozók." A volt úribirtokosok, és sok olyan gazdagparaszt, aki a földreform miatt kénytelen volt megválni földje egy részétől, most pert indított. A Függetlenségi Kisgazdapárt jobboldali vezetői, továbbá az államigazgatásban meghúzódó reakciós erők pedig támogatták ezt az akciót. A földhözjuttatottak ellenálltak. Küldöttségeket menesztettek Budapestre. Tiltakozó gyűlések ezreit tartották. Járták a bíróságokat, fellebbeztek a reakciós döntések ellen, „Földet vissza nem adunk!" — volt a jelszavuk. A Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt a leghatározottabban támogatta a földhöz juttatottakat. Helyileg éppúgy, mint a Nemzetgyűlésben és a kormányszervekben. A földreform kezdetétől az 1947. január 14-i nemzetgyűlési ülésig „csupán" a következő változások mentek végbe. A végrehajtott földosztás felszámolta a nagybirtokrendszert. és megszüntette a nagy- és középbirtokosok gazdasági hatalmát Magyarországon. A földosztás előtt az ország egész földterületének közel 30 százaléka ezer holdon felüli birtokosok kezén volt. Többek között csupán a római katolikus egyház 825 ezer, Esterházy Pál herceg 223 ezer, Festetich György herceg 69 ezer, és Pallavicini őrgróf 51 ezer hold földdel rendelkezett. Mivel a nagybirtokon tőkés termelés folyt — és a földosztás során kisajátították a bankok és más tőkés vállalatok földbirtokait — ez egyúttal korlátozta a tőkés kizsákmányolás lehetőségeit is falun. A földreform során felosztottak 3 258 738 hold földet 642 342 földigénylő között, akiknek 90 százaléka cseléd, mezőgazdasági munkás vagy törpebirtokos volt; egy igényjogosult átlagban 5,1 holdat kapott. A változások summázatát így is meg lehet fogalmazni: az alig két esztendő alatt egy történelmi korszak zajlott le. Papp Gábor Fiúk énekelnek Nem kell már Bécsig, Montserratig utazni, ha igazi fiúkórust áhítunk hallgatni. Sokáig hiányzott ez a szín a szegedi kóruspalettáról. Egészen tavaly szeptemberig, amikoris a Bartók Béla Művelődési Központban gondoltak egyet: amúgy is nehéz utánpótlást találni a férfikarokba, három kórus működik a házban . .. Újságban tették közzé, jó torkú énekes gyerekeket keresnek, általános iskolás korú fiúkat. Jelentkeztek is sokan, szülők, énektanárok tanácsára. Úgy harmincan kezdték a próbákat, Nemes Éva karnagy vezetésével. Októberben már színpadra is léptek a Vérnászban, a tarjáni III. számú és a kisteleki iskola tanulóival együtt. Az igazi nagy produkcióval a karácsonyi koncerten rukkoltak ki: régi gyűjteményből származó, XI. századi, tizenöt perces müvet, csillagjátékot adtak elő, ősbemutatóként, latin nyelven. Új kórus Sz«geden Nemes Éva a kezdetekről mesél: — Az első cél egyszerűen az volt, hogy együttesként megszólalhassunk. Jóformán mindenki más iskolából jött, különbözőképpen énekelt. Ezért is választottunk gregorián dallamot, egyszólamút. Valójában öt-hat év, míg összeérik egy kórus, — ám hol lesznek ők már akkor ... Ha más nem, a mutálás szól közbe, úgy nyolcat dikos koruk táján. Addig1 azonban csodaszépen, tisztán, csengőn dalolnak, olyan magasságokban, amilyet magam sem bírnék ... Ettől egészen különleges a hangzás, hogy minden szólamot, a szopránt is, fiúk énekelnek. Régen egyébként eleve így írták a kórusmüveket. Távlati tervünk, hogy a művelődési központ énekkaraiból olyan férfiegyüttest hozzunk létre, mely eredetiben szólaltatja meg ezeket Kutas László hetedikes a Rókus II. iskolában. Legnagyobb élménye a Vérnász. — Azt hittem, csak kiállunk, és elénekeljük a részünket ... A valóságban ez egészen más; hússzor is el kell próbálni egy-egy részletet. Barát János a Zrínyi általános iskola hetedikese: — Sok jó hangú gyerek: van nálunk az osztályban, irigyelnek is, hogy idejárok. Szívesen legyen az embei* közösségben, alkalmazkodljon — azt hiszem, ez a kóruséneklés titka. Holnap, csütörtökön is szerepelnek a Bartók Béla Művelődési Központ Veres Péter-emlékestjén, az író legkedvesebb népdalaival. V.E. (