Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

10 Szombat, 1987. január 10. DM| magazin Hitek, tévhitek, balhitek Lapozgatom a decemberi Valóságot. Kopátsv Sándor vezető írását (Egy reformkoncepció világgazdasági hát­tere) olvasva, hogy úgy mondjam, megnyalom a szám szélét. Azonnal ajánlgatom is kollégáimnak, ismerő­seimnek. S kapom a visszajelzést: hű, ennek az embernek alighanem nagy igazsága van. A lelkesebbje meg azt teszi hozzá: kötelező olvas­mánnyá is tenném, sokfelé! És lapo­zom tovább, egy hozzászólásra, amit Rock Gyula irt egy korábbi, Gábor R. István cikkhez, s amelyben olyan adatokat találok, hogy sokat szokott újságírói vénám is artériává kezd válni, legalábbis ami a bennem lö­késszerűen indukált szellemi izgal­makat illeti. Mert például azt írja, hogy amíg az OECD külső gépim­portjában az európai KGST-tagor­szágok 1973-ban még 22,7 százalék­ban részesedtek, ez az arány 1984-re 5,5 százalékra esett vissza (s akkor csodálkozunk, hogy gyöngélkedik exportunk, s a recesszióra, a világ­gazdasági válságra hivatkozunk!), míg például Honkong gépipari szállí­tásai a számunkra oly fontos térség­be egymagukban meghaladják az összes KGST-ország exportjának kétszeresét, Tajvan exportja pedig eléri a 3,5-szörös szorzót. Jó, mond­hatjuk, ezek ismertebb országnevek a délkelet-ázsiai fellendülési övezet­ből. De 1984-ben például a szá­munkra szinte ismeretlen Malaysia is annyi gépipari exportot produkált a térség országaiba (OECD), mint az összes KGST-tagország együttesen. Hát, kérem, én a magam részéről legalábbis elgondolkodtatónak tar­tom ezeket az adatokat. Mert igaz, hogy a világon végigsöpör a gazdasá­gi korszakváltás Igaz, hogy a világ­gazdaság számos válságtünetet mu­tatott fel az utóbbi két évtizedben vagy mondjuk: másfélben. De mi­közben mi rendre e válságra hivat­koztunk, más, lényegében nagyon is elmaradott és szegény országok fel­jöttek, s lassanként egyedileg is na­gyobb hányadot szakítanak ki a fej­lett országokban a fejlett termékek piacából, mint mi, KGST-országok együttesen. Pedig ha jobban belegon­dolunk, Csehszlovákiában már akkor létezett a Skoda művek, Magyaror­szágon a Ganz, vagy a Tungsram, amikor Malaysiában — leszámítva a néhány angol üzletembert — még kunyhóban lakott az emberek többsé­ge, s jószerével csak kezdetleges föld­műves kultúrával dicsekedhettek, leg­alábbis ami a gazdaságot illeti. Apropó, kultúra! Rendben van, mi hajlamosak vagyunk körömsza­kadtáig menő vitákat folytatni a tömeg- és elitkultúra viszonyáról, de a gazdaság kultúrájáról biz' gyakor­ta egyszerűen elfeledkezünk. Márpe­dig Malaysia aligha azért körözi le egymagában például a KGST-orszá­gok exportját, mert sokkal nagyobb történeti tapasztalatokra támaszkod­hat az ipar, a műszaki fejlesztés, a gyártáskultúra s az üzleti menedzse­lés terén, mint mi. Mondjuk például, mint mi, magyarok. Hanem mert például arrafelé a későn és keserves szegénységben megszerzett tapaszta­latokat kiméletlcn-keserves módon naponta kamatoztatják. Naponta és folyamatosan. Mi pedig mintha a szocialista átalakulás révén létreho­zott, az övékéhez képest legalábbis egy időben hatalmas gazdasági po­tenciál lehetőségeit is elpazaroltuk volna jórészt, amikor a szocialista gazdasági formációban potenciáli­san meglévő hatalmas tartalékokat hagyjuk elsorvadni. Elsorvadni? Lehet, hogy túlságo­san erősen fogalmazok, de aligha­nem erről van szó. S itt hadd térjek vissza a mottóhoz, vagyis az elején emlegetett riportalanyhoz, aki úgy fogalmazott: ha már nincsen pia, hát kínjában, unalmában most éppen bemegy dolgozni! És alighanem ép­pen itt (is) van a kutya elásva. Hát kérem, én messzemenően ké­telkedem abban, hogy Malaysiában ilyen embert bárhol is alkalmazná­nak. Egyszerűen és keményen: nem! Mert minek! Éljen, ahogy tud, s amiből tud. Valahogyan majdcsak fönntartja önmagát... Jó, elisme­rem, így emberrel bánni nem lehet. Legyen akármilyen is, tiltakozik elle­ne európai jóérzésünk, hogy valakit teljesen magára hagyjunk. Hát ak­kor nézzük az NSZK-beli modellt! Valamikor Szilveszter napja Iá­ján láttam a tévében a — szá­momra legalábbis reveláció erejé­vel haló — riportot egv fővárosi hűiéről, ahol a reggeli órákban rendszeresen kávéban mérték az alkoholt. Mit ád isten, a kamera megjelentével a kávéfőzőgép azonnali javításra szorult. \i egvik megkérdezett ügyfél pedig, amikor azl tudakolta tőle a ripor­ter, hogy: most pedig mit is fog csinálni, pia híján? — azt felelte: hát, ha minden kőtél szakad, leg­följebb bemegy dolgozni. Mosl és éppen. Mondjuk, valaki igy áll a munkájá­hoz. Semmi gond, azonnal elbocsát­ják, s kap egy (ott nem túlságosan emberszabású, bár átszámítva, ná­lunk még mindig tekintélyesre érté­kelt) munkanélküli segélyt. (Erre szokták mifelénk, némi cinizmussal, azt mondani: ott még a munkanél­küli is jobban él. Igaz, de mihez ké­pest?) Igen ám, csakhogy a munka­nélküli segély összege évről évre csökken, s öt év múltán átmegy szo­ciális segéllyé, ami nagyjából megfe­lel az ottani létminimumnak. (Azaz már nincs nyaralás, autó, föl kell ad­ni a viszonylag tűrhető lakást, s csak a legszerényebb körülményekre, sze­gényes lakásra, szűkös táplálkozásra telik.) Igaz, ez jár életfogytiglan. Mondhatnák: amit irok, tele van álsággal! Mert mifelénk hány diplo­más, dolgozó ember keres alig a lét­minimum fölött? Hány, „ha bejö­vök bejövök, igen, ha nem, hát nem"-féle képzetlen embert foglal­koztatunk messze egy kezdő és rend­szeresen és rendesen dolgozó diplo­más bére fölötti összegért? Hát, ké­rem, a kérdéseik alighanem jogosak lennének, ha visszakérdezve föl is te­hetnék őket e cikk írása közben. És mivel olybá veszem, hogy Önök vissza is kérdeznek, hát megpróbálok elmeditálni a lehetséges válaszokon. Szóval, a magam részéről úgy ér­zem, hogy igaz az, amire harminc esztendeje büszkék vagyunk: sike­rült társadalmi közmegegyezést, konszenzust kialakítanunk politi­kánkban, életformánkban, életvite­lünkben, gazdálkodásunkban. Mert mindig is úgy használtuk fel a saját magunk teremtette szocialista gazda­sági modell belső tartalékait, hogy mindenkinek juttatva a szükségeset, a többet vállalónak a többletet, ne feszüljenek túlzott ellentmondások rétegek, csoportok közé a társada­lomban. S ennek fejében fölvállal­tuk biz* a ballasztot is jócskán, ami az­tán mintát is nyújthatott: én minek te­gyek többet, mint amaz? Ráadásul a ballaszt viselése olyan szférákból szívta el a tőkét és az energiát, amelyek most éppenhogy éltetnének minket. Tudom, ennyi meditáció után ille­ne javaslatokat is leírni. Nos, e ja­vaslatok jó részét megtették nálam hivatottabbak, sőt, egy részük im­már politikai döntés rangjára is emelkedett. Mert különböző becslé­sek immár száz-kétszáz ezerre, sőt, többre is teszik azok számát, akik az idén kénytelenek lesznek munkahe­lyet, netán munkakört és foglalko­zást is váltani. Akár ugy, hogy köz­ben például átképzési segélyen élnek, ami — mifelénk is csökkenő mérté­kűre szabályozva — nagyjából meg­felel a gazdaságilag fejlettebb euró­pai országok — európai normáinak. (Mert azért Malaysia vagy Tajvan gazdasági sikereiben az is benne van, hogy a fölösleges embert azonnal magára is hagyják!) Szóval, magam is affelé hajlok, hogy a legkevésbé hasznos — mert képzetlen és valamiért emberileg tönkrement és éppen ezért gazdaságo­san használhatatlan — magyar állam­polgárról is kötelességünk gondos­kodni, ha végképp képtelen hasznos keresőképes foglalkozást találni ma­gának. Kötelességünk, mert itt szüle­tett, mert ő is tagja e nemzetnek, s esetleg nem is igazán tehet helyzeté­ről. (A magam részéről ezt nem is igen mérlegelném.) Szóval, az abszo­lút lemaradóknak is mindenképpen biztosítanám állampolgári jogon a — létminimumot. Annak viszont, aki nyomatékosan részes a nemzet jöve­delmének előállításában, nyomatéko­sabban többet juttatnék, mint a lét­minimumhoz közeli összeget. Talán azért is gondolkodom el most mindezen, mert a napokban egyik kollégám azt mondogatta: mi­lyen boldog is lehet az új pénzügymi­niszter. Mert hisz az idén szinte min­den fizetett ünnep hétvégére esik, né­hány nappal hát többet fogunk dol­gozni 1987-ben. S ez bizonyosan jót tesz majd az államháztartásnak. Nos, a magam részéről ehhez nem fűzök nagy reményeket. Mert a hazai válla­latok nagy része mondjuk 80 százalék körüli kapacitáskihasználással dolgo­zik. Ennyire van ugyanis gazdaságo­san teljesíthető rendelésállománya. (A Délép Szegeden évente akár ezer lakással többet is fel tudna építeni, ha lenne rá fizetőképes kereslet. Mert mondjuk olyan minőséget tudna nyújtani olyan áron, olyan feltételek­kel, amit meg is vehetnének a lakásra hiába várók.) Szóval, végül is alighanem arra a megállapításra kell jutnom maszek meditációmban, hogy tán az lehetne az utunk a kibontakozáshoz, ha a termelő, értékteremtő alanyokat (egyéneket, vállalatokat, szövetkeze­teket) kitennénk a kemény piaci (vi­lágpiaci) feltételeknek, s akár hátrá­nyos a számukra, akár hasznos, a következményektől jórészt eltekint­ve fokozatosan megvonnánk tőlük az állami „gyámkodást". (És ne fe­lejtsük el: a gyám nemcsak adni, el­vonni is jogosult!) Ugyanakkor vi­szont valóban gyámkodni kellene a kemény, egyértelmű viszonyok át­meneti vagy végleges „áldozatai", a kívülrekedtek fölött. S ez, hogy em­berszabásúan történjék, igazán a szocialista államhoz illő feladat len­ne, aminek fedezetét mindenkor a szükséges munkákat rendszeresen és tisztességgel ellátók állítanák elő amúgyis. Csak legföljebb az elosztá­si arányok módosulhatnának las­sacskán a szükséges, értelmes, ke­mény és folyamatos munka javára; a tartalékolás, a kivárás, a „majd csak lesz valahogy" szemlélet, a „legyen segédmunkás, akármilyen" okosko­dás kárára. S7.ÁVAY ISTVÁN MOLNÁR IMRE Pályatársak Mennyi talentum, mennyi elme, mennyi hűlt máglya, mennyi pernye, mennyi nagy eszme krumpli-verme — s egy sincs ki merne. Mennyi giliszta, mennyi féreg, mennyi szakadt szív, mennyi kéreg, mennyi szelíd szó: mennyi méreg — alját nem éred. Mennyi titán, és mennyi dúvad, mennyi mosoiytói-olvadó fagy, s mennyi mosoly, mely föl nem olvad nem tudni, hol vagy. FÜZ VERONIKA: VELENCE Színek és helyek RÉGI HÓKRISTÁLYOK Azon veszem észre magam, hogy mind többet hagyatkozom a múltra. Most is, lám, azzal akarom kezdeni: valamikor nem ilyen telek voltak ám, mint manapság! A Petőfi sugárúti ház ablakából nem láttunk át a túloldalra — akkora volt a járdáról letúrt hókupac. S mindjárt hozzá is akarom fűzni: a rendőrposztok naphosszat rótták a várost, s ahol nem volt tisztára söpörve a járda, már írták is a feljelentést. A büntetést meg a háziúr jószerével áthárí­totta a házmesterre. (Már persze, ha volt házmestere.) így aztán a „meste­rek" igencsak szorgoskodtak, amikor nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, hogy puha szőnyeget borítson a szegedi utcákra. Mikor sűrű, nehéz fellegek kezdtek gyülekezni a Tisza fölött, az időseb­bek már sajgó vállukat, derekukat tapogatták. — Na, Erzsébet vagy Katalin biztos mögrázza a pöndölit — mondogatták. S többnyire meg is rázta. Még­hozzá alaposan. A fellegek lassacskán mintha rá akartak volna ereszkedni a víz (akarom mondani, a jég) tükörre. Elébb a Bertalan-emlékmű (akkor még megvolt) tűnt el az innenső parton sétálók szeme elől, aztán az újszegedi templomtorony, a vakok intézete, sőt a kísérleti intézet vörösesbarna tömbje is. Utóbb már az ártéri fák is ködbe, párába burkolództak. A Híd utca—Ke­lemen utca—Széchenyi tér kereszteződésében, a főpostasarkon halinacsizmá­ban, vastag, báránybéléses bundában ácsorgott az ügyeletes poszt. Intett a lassacskán csordogáló járműveknek, időnként megkémlelte az eget, folytató­dik-e még a fönti áldás, aztán állt tovább. Lassan belepte a hó, akárha szobor lenne — egy Atlantiszként elsüllyedt világ panoptikumából. így még azt is el­felejti az ember, ha baj volt, oda lehetett hozzá futni, segítségért esendőn... Jaj, biztos úr, jöjjön már, a Széchenyi téri tanácsoséknál lúgkövet ivott a kis­cseléd... A nagykereskedő felesége késsel támadt az urára, majd le akarta magát vetni az emeletről... Bácsi, kérem, két nagyfiú odajött hozzánk és el­vette a pénztárcánkat, aztán elszaladtak... Hogy hullott a hó szakadatlan, a körtöltéses városban teljesen leállt a különben sem túl lüktető forgalom. Eltűntek a pöfögő Topolinók, Opel Ka­dettek, el a stráfkocsik, de még a parasztszekerek is. Helyükbe toppant rög­vest a nagycsizmás csönd, hogy szempillantásnyi idő alatt szétterüljön a ház­tetők fölött és ráereszkedjék a városra. így aztán a csengő úgy csilingelt, mintha üvegharangban szólna. Szélsebesen siklottak a szánkók. Bakjukon kackiás hajtók markolták a gyeplőt. Hátul lengyelbundás urak, plédekbe burkolódzott kucsmás-muffos hölgyek. Ha megjött a fagy, az eljegesedett hó szinte karcolta a szántalpakat. Olyan hangot adtak, akárha késhegyet húzná­nak végig a házfalakon. Rettenetesen vártuk a karácsonyt. Hetekkel elébb odapréselődtünk a korzói kirakatüvegekhez. Ott ácsorogtunk a Párizsi áruház előtt (néha be is merészkedtünk). Az üveg mögött ezernyi csoda kínálta magát. Még a levegő is más volt ilyenkor. A hideg üde, izgalomtól terhes. Mindenki kipirult arccal járt-kelt. (Ki az örömtől, ki mert fázott.) A bundás, illatfelhőt árasztó höl­gyek mögött csomagokkal megrakott cselédek loholtak. S istenem, micsoda csomagok! Borításuk csupa arany, csupa ezüst. S azok a masnik! Már-már elröppentette őket a ragyogás. Áz EST délutánján persze kizavartak bennünket az utcára. „Jön a Jé­zuska" — mondták. Ilyenkor a jó gyereknek nem illik otthon lenni. Még megzavarná. (A rosszak nyugodtan otthon maradhattak. Hozzájuk úgyse kopogtatott — tartotta a szóbeszéd.) Minő délutánok! Rohangászunk az ut­cán. A Nemestakács utca már a leszálló alkony ködében. A pincelakások ab­lakai rongydarabokkal elfüggönyözve. A föntiekében tövig eresztve a re­dőny. A várakozás pillanatai. Fogalmam sincs, honnét tudtuk a hazamenés pontos idejét. Hiszen egyikünknek sem volt órája. A megadott pillanatban mégis megragadtuk az otthoni kilincset. Reszkető kézzel természetesen. A szobakonyhásban, ahol laktunk, a konyha volt a fő tartózkodási hely. A szobában állt ugyan egy magasranőtt vaskályha, amit anyám minden év­ben gondosan bemázolt „ezüstfestékkel", úgyhogy főúri csillogás övezte. De tűz sohasem gyulladt benne. Részint mert nem szelelt jól a kémény, részint mert fatüzelésű kályha volt. S ugyan ki bírta volna pénzzel e tűztáplálást? A dermesztő hidegben hatalmas dunnákkal takaróztunk. Estére szabóvasat me­legítettünk a konyhai tűzhelyen, majd vastag vásznakba burkoltuk. Úgy si­multak lábunkhoz, derekunkhoz, mint hűséges kutyák. A hideg levegőben szinte megkristályosodott a fenyőillat. Ha elbaktatott valaki ablakunk előtt, ropogott talpa alatt a hó. Ilyenkor még a villamos is puhábban siklott. Csen­getése néha akárha a mennyországból érkeznék. A mennyország azonban nem odafönt volt — mint hirdették, s mint sej­tettük, hanem a nagyszobás, stukkódíszitéses mennyezetű úriszobákban, ahol több méteres fenyők verdesték a plafont. Átellenben Arnold úréknál is hatalmas fenyőfa nőtt ki a szobában minden karácsonykor. S telistele csillo­gó díszekkel. A nagy hidegben meghomályosodott kissé az ablak. Ilyenkor a diszek földöntúli fényben ragyogtak. Amikor apámék álomországban jártak már, néha fölkeltem, odalopódzkodtam az ablakhoz, s kimeredt szemmel bá­multam át a túloldalra. A lovaglóút szűzhavát mintha gyémánttal szórták volna teli, úgy villogtak a hókristályok. Arnold úréknál pedig... Mezítláb áll­tam, kis hálóingben. Néha észre se vettem, hogy egészen elgémberedett a lábam. PAPP ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom