Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-24 / 20. szám

8 Szombat, 1987. január 24. DM1 magazin ® VALLATÓ GÉZA Hosszú utazás (Fodor Andrásnak) és elrobogott ez az év is és átszálltunk a transzparensekkel díszített szerelvényre január jólfütött fülkéiben átlapoztuk a prospektusokat maradék hitünkkel felékszereztük a manökeneket és egyre kopárabb tájakon robogott velünk a vonat néhányan kizuhantak mások megtalálták a büfét eleinte kerestük később kerültük egymás tekintetét mit is mondhattunk volna — Még ki sem virágzott de már láttuk búcsúzó lombját az elrohanó hársnak és a szivárvány színes meséit elmosta vörös sorompóit leengedte az ősz és már újra deres síneken csattogott velünk a vonat és az elhajigált prospektusokban a pucér manökenek bőröndjükért nyúltak Színek és helyek TESTVÉRISKOLÁK Ezer év: bencések Pannonhalmán DÉR ISTVÁN: APÁM Hogyha emlékezetembe idézem, a negyvenes évek második felében a szárnyait akkoriban — s néha még ma is — bontogató szocialista pedagógia miként is akart bennünket rávezetni a koedukáció előnyeire, még manapság is sajátos érzések kerítenek hatalmukba. A kedves olvasóknak — valamennyiőjüknek — ismerniük kellene a kort, hogy .jószerével megérthessenek. Annak idején a fiú- és lánytanulókat már-már áthidalhatatlan fal választotta el egymástól. Jelképesen szólva: a falban villanyáram, tetején — váltakozva — szögesdrót és lángnyelvek. Hasonló korú diáklányt és -fiút együtt látni a korzón, ez a legritkább esetek közé számított. Az idősebbek utánanézhetnének: tán a korabeli rendtartás is intézkedett e tekintetben, a legsúlyosabb büntetéseket helyezve kilátásba a vasszigorral szerkesztett szabályok megszegőivel szemben. Vélekszem, úgy negyvenhét-negyvennyolc táján hetekig izgalomban tartotta az egész várost a hír: egy gimnazista lány állapotos lett. A „tettest" egy hasonló korú diákfiú személyében találták meg. (Természetesen nagy erőkkel folytatott, széles körű „nyomozást" követőleg.) De felvillan egy másik kép is. Értékeléséhez legszívesebben Sigmund Freud professzor urat hívnám segítségül egy rég elsüllyedt világ tudatalattijából. Tanévzáró tornaünnepély a Szegedi Atlétikai Klub (SZAK) újszegedi, temesvári (ma: Odesszai) körúti sporttelepén. Ott szorongunk az állóhely füvesített sárgaföldtöltésén. Az árpádházi Szent Erzsébet (ma: Tömörkény) gimnázium felsős leányainak gerendagyakorlata. Aláfestő zene: Grieg PeerGynt szvitjéből a manók tánca. Memóriából kitörölhetetlen pillanatok. S azóta föltehetem a lemezt, beülhetek színházba, leemelhetem a polcról Ibsen összes drámáit, vagy mehetek moziba, ülhetek tévé előtt, ha a zene fölhangzik, én — bocsásson meg nekem, akinek ez lenti vagy fenti hivatalból hatásköre — nem Peer Gyntre gondolok, nem Óze (Áse) anyóra, de még csak nem is Grieg művészetének leheletfinom árnyalataira, hanem... Nap se érte fehér lánycombok, krétával fehérített tornacipők, igen illedelmes méretű selyemklott bugyogók, elöl domborzatokkal mintázott tornablúzok jutnak eszembe. A lépések ütemére a vádlik, térdek, combok összecsukódnak, szétnyílnak, akár a rák ollói. A vékony fehér blúzanyagot más nem látta, más még sose érintette lánykeblek hullámoztatják. Próbálom magamnak bebeszélni, hogy mindez már visszavonhatatlanul a múlté, nem több, mint egy őskori bogárka vagy páfránylevél lenyomata egy diluviális kőzetdarabkán. S lám, mégis elnehezedik a lélegzetem, hevesebben ver a szivem, s miközbenlassan kiszáradó torokkal próbálok magamhoz térni, mintha piciny lüktetést éreznék újra a halántékom körül. Az álom — vagy inkább látomás? — aztán fokozatosan felszívódik. Ám kisvártatva eszembe jutnak a testvériskolák, melyek elsősorban — az úttörő jellegtől eltekintve — annyiban különböztek a maiaktól, hogy fiú- és leányintézményeket párosítottak össze. (Ne tessék mindjárt pejoratlven gondolkodni!) Nekünk — a Horváth Mihály—Deák Ferenc utcai Baross Gábor gyakorlógimnáziumba jártam — a zárda jutott. Egészen pontosan a Szentháromság utca (ma: Hunyadi János sugárút) és a Szent Ferenc (ma: Hámán Kató) utca sarkán álló hatalmas, modern épülettömbben (ma: a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola részlege) működő, Boldog Gizelláról elnevezett intézmény. Az elnevezésért nem kezeskedem, bár majdnem egészen biztos vagyok benne, hogy így hivták, ellenben afelől nincsenek kételyeim, hogy afféle szakközépiskola volt ez. Méghozzá a javából. Természetesen apácák üzemeltették, s az ide beiratkozott kislányokat egyszerre tanították meg a műveltség általános elveire és a korszerű háztartásvezetésre. Ellentétben az akkor előkelőségbe burkolódzott gimnáziumokkal, melyek ez utóbbit bizony igen-igen elhanyagolták. (Hogy ma mi a helyzet, e tekintetben nem érzem magam illetékesnek a nyilatkozásra.) Meggyőződésem, hogy a kislányok, akik innét kikerültek, éppúgy megállták a helyüket a nagybetűs életben, mint otthon, a családban. (Még nem vagy-vagy alapon próbálták elképzelni az egészet...) De nem akarok — dehogy is akarok! — én itt most pedagógiai, pláne nem teoretikus magasságokba emelkedni. Maradjunk annyiban, hogy egyik napról a másikra seregnyi tizenöt—tizenhét éves kamasz tódult be az eddig féltve őrzött épületbe, melynek küszöbét eladdig fiúláb aligha léphette át. Ha más okból is, mint az egyébként megszokott, ám valamennyien akkor — hic et nunc, ahogy az a fránya latin mondja — „történelminek" éreztük a pillanatot. Ugyanakkor bámulatosan hamar bele is szoktunk a rendkívüli körülményekbe. Nap mint nap délutánjainkat ott töltöttük. Énekkari próba, szinjátszópróba, közös felvonulásra készülés. No és persze... klubdélutánok. Horribile dictu: zenével, tánccal. Irigykedve néztük Beretzk ornitológus főorvos úr fiát, aki egy nálánál két osztállyal feljebb járó gyönyörű lánynak csapta a szelet, „lépett be" neki tangókor. A lányt osztálytársnői Szonjának becézték. S valóban olyan is volt, mint amilyennek a múlt századi dekabristák a NŐT elképzelték a szibériai száműzetésben. „Társadalmi munka" is volt. Én egyszer egy tizenhat éves kislánnyal azt kaptam föladatul, hogy egyik osztályteremben elkészítsük a Mikulás csomagokat. Korán jött a december eleji alkony. A csomagok szorgalmasan készültek. Egyszer azon vettük magunkat észre, hogy sötétben állunk, egymáshoz szorosan közel. Mintha áramforrás lüktetett volna mellettem, s az impulzusok -T fokozatosan — mindegyre hőhullámokat termelnének. Az ablakon túl a fák lecsupaszodott, zúzmarás ágai is kéztávolságnyira. Ködön próbált áttörni a sarki lámpafény. Vissza akartam fojtani lélegzetem, hogy elnémítsam a torkomból feltörő lihegést. Nem sikerült. S akkor megszólaltak a Mátyás téri templom harangjai. PAPP ZOLTÁN Az első bencések 996 táján jelentek meg Géza fejedelem udvarában. Akkor kezdtek hozzá a mocsaras síkság fölé emelkedő dombtetőn kolostoruk és missziós kápolnájuk felépítéséhez, Pannonhalmán. A templomot 1001-ben, Síent István uralkodásának kezdetén szentelték fel. Innen indult István hadba Szent Márton zászlaja alatt a somogyi Koppány ellen. A hagyomány szerint csata előtt a király fogadalmat tett, hogy győzelme esetén a Szent Márton apátságnak adományokat tesz. A szerzetesek kérésére a király diszes oklevélben foglaltatta össze kancellárjával Pannonhalma kiváltságait és birtokait. Az az I00l-es keltezésű oklevél a pannonhalmi főapátság levéltárának legrégebbi irata. A főapátságban őrzik I. Endre királyunk által 1055-ben kiadott oklevelet. a tihanyi apátság alapitólevelét. E latin nyelvű oklevél a legrégibb magyar, s egyben finnugor nyelvemlék. 58 magyar szó, 9 rag és képző olvasható benne. 1078-ban I. (Szent) László király Pannonhalmán zsinatot tartott, ahol „módot kérésének, miként lehetne... nemzetük ügyének előmenetelt szerezniük." Ugyancsak László király összeíratta a kolostor birtokait, egyházi kincseit, könyveit. Az összeírás több mint 70 könyvet emleget, köztük klasszikus szerzőket (Cicero, l.ucanos, Cato) is. Könyves Kálmán 1096-ban Pannonhalmán fogadta Bouillon Gottfridet, a Jeruzsálem felszabaditására induló keresztes hadak vezérét, II. Géza pedig 1147-ben VII. Lajos francia királyt és III. Konrád német császárt. A bencés kolostor felvirágoztatásában jelentős érdemei vannak Oros apátnak (1207—1243). Oros többször járt Itáliában, a pápai udvarban, 1216-ban a IV. lutheri zsinat alkalmából csaknem egy egész esztendőt töltött olasz földön. Itt ismerte t'mcg a ciszterciták résén majd egész Európában elterjedt új építészeti törekvéseket. Az idős apát 1241-ben megvédte Pannonhalmát a tatár pusztítástól. A török hódítását követően (1526) az ország szívében fekvő kolostort is végvárrá alakították át. A bencések 1568-ban elhagyták Pannonhalmát. A magyar bencés rend újjászervezése 1639-ben történt meg, és ezután lassan visszatért a sok harcot látott falak közé a csendes kolostori élet. 1722—1768 között az energikus, szigorú főapát, Sajghó Benedek építtette a kolostor ma is álló barokk épületeit, Witwer Márton szerzetesépítész vezetésével. 1802-ben Ferenc császár gimnáziumi oktatással megbízott rendként visszaállítja a pannonhalmi bencés rendet, melyet korábban (1780— 1790) II. József császár föloszlatott több más szerzetesrenddel egyetemben. Az új életet Nóvák Krizosztom főapái szervezi meg, 1826-ban készül el az impozáns könyvtárépület. Az apátság épületének részlete A bencés rcqd életét az 534—547 között írt „Regula" szabályozta. A rendalapító szándéka szerint a szerzeteseknek naponta 3-4 órát kellett a szentírás és a szentatyák írásaival foglalkozni. A középkori értékes kéziratok, könyvek nagy része a török megszállás alatt elpusztult, számuk mégis 1786-ig 4200 fölé emelkedett. Amikor 11. József császár feloszlatta a rendet, a könyvek zöme a budapesti egyetemi könyvtárba került, de sokat el is kótyavetyéltek közülük. Jelenleg 300000 kötetet őriznek a pannonhalmi főapátság könyvtárában, köztük ritkaságokat is: 13. századi szentírást, 14. századból egy német evangéliumos könyvet, 15. századi imakönyvet, régi orvosi könyveket. 230 ősnyomtatványuk is van. A monostor képtárában 250 festményt, olasz, osztrák és német mestérek alkotásait őrzik. A kolostor épületei a hegyek és a Kisalföld találkozásánál, a hármas tagoltságú dombon messziről a szemébe tűnnek az utazónak. A kolostor középkori építészeti emlékei közül a kerengő és a bazilika a legfigyelemreméltóbb. A kerengőfolyosó a 13. században épült, Mátyás király uralkodása idején, 1486-ban teljesen átépítették. A visegrádi Mátyás-palota udvarára cm!ckr."-ő Vcrcngő boltozatai a késő gótikus építészet szép hazai emlékei. (Az 1960—61 -es feltárás ezt az. állapotot rögzítette.) A kerengő hajdanán a kolostor központjának számított, egy kis udvart fogott közre, melyben'a szerzetesek gyógynövényeket termesztették, ez volt a középkori kolostor „gyógyszertára". Értékesek a kerengő konzolsz.obrai. A porta speciosa (szép kapu) a kerengőből nyílik. A templom alapjait — miként a monostorét — Géza fejedelem rakta le. Erről az 1001-ben felszentelt templomról csak feltevéseink vannak, helyén 1134-ben újabb templom épült, egyes részei ma is megtalálhatók. Ez a,templom leégett, 1225-ben már az átmeneti csúcsíves stílusban építették újjá. A gótikus részletek 1421 és 1501 között jelentek meg, majd a reneszánsz hagyta bélyegét az épületen. 1868—1886 között a soproni Storno Ferenc restaurálta a bazilikát, sok átalakítást végzett, nem is mindig a műemlék előnyére. A templom 55 méter magas tornyát Pach János (az esztergomi bazilika építője) emelte 1828—1832 között. A klasszicista stílusú torony homlokzatán a nagyméretű mozaikkép Róth Miksa alkotása. B. J. A