Délmagyarország, 1987. január (77. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
S ziráky Ede, akkor már két éve élt állandó szerződés nélkül. Alkalmi feladatokból, amolyan „szabadúszó" módjára tengett a színészi pályán. Kis szerepeket játszott a filmnél, a tévében, rádióban és egy brigádmüsorral járta az országot. Közben több színháznál ajánlkozott sikertelenül. Utoljára a Nagy Színház igazgatójának írt, ezért hót nagyon kapóra jött a találkozás Perc Adorjánnal. A híres Perc Adorjánnal, a Nagy Színház vezető színészével, akivel jó néhány évvel ezelőtt osztálytársak voltak a főiskolán. Nemcsak osztálytársak, de barátok is. Sok emlék derengett át közös múltjuk egyre halványabbra kopó díszletei mögül. Egy presszóban találkoztak. Sziráky már fizetett, és éppen menni készült, amikor feltűnt az ajtóban Perc Adorján. Fehér teddibundát viselt, talán a februári latyak ellensúlyozására, és inkognitóját védve a kandi rajongóktól — napszemüveget. Ahogy észrevette Szirákyt, úgy robogott felé kitárt karral, mintha csak tegnap váltak volna el. Sőt úgy, mintha egy rangos külföldi filmfesztiválról hazaérkezett Szirákyt üdvözölne, aki elnyerte a legjobb színészi alakítás díját, és most elsőnek sietne hozzá gratulálni. — öregem — döngette a hátát —, de drága, ősz, öreg bölény! Te vén ordas, te csavargó! így kellett összetalálkoznunk, ilyen véletlenül, ilyen esetlegesen?!... Hát már elfelejtetted, a sírig hú Perc Adorjánt?!... Soha egy telefon, soha egy bekukkantás a Nagy Színházba? Szégyeld magad! Sziráky csak dünnyögni tudott valamit a szózuhatagra, azt is csak azért, hogy meghatottságát leplezze, mert ilyen találkozásra álmában sem számított. Ez a Perc Adorján megmaradt a régi, jó fiúnak. Semmi nagyképűség, semmi lekezelés, csak a megszokott harsányság. És mégis hányan fúrják! Na persze, az irigyei. Perc Adorján ekkor már letelepedett Sziráky mellé. Kigombolta a bundáját, meglazította a sálját, és a napszemüveget letette az üres kávés csésze mellé. — Csak egy pillanatra ülök le — nézte elérzékenyülve a másikat —, mert sajnos várnak a filmgyárban. De mit bánom én! Dűljön össze az egész rohadt kóceráj, ha én veled találkozhatom. Úristen, mikor is találkoztunk mi utoljára? — Nagyon régen — mondta Sziráky, és gyorsan két konyakot rendelt. Ingre dugta el ugyan az ötszáz forintot a levéltárcájába, a zálogcédulák mögé, dc mit számít ilyenkor egy ing! A rajta lévő inget is eladná azért, hogy tisztességesen megvendégelje ezt a kedves régi barátot. — Csak a kedvedért — emelte a poharat Perc Adorján, amikor eléjük tették a konyakot —, mert sajnos vezetek. Dehát bánom is én most, ha elkapnak a zsaruk, ha nekimegyek egy hirdetőoszlopnak, ha a világ összedúl... Semmit se bánok!... Az a fontos, hogy látlak végre, te hűtlen bitang, te... Most pedig beszélj magadról! Régi barátság És Sziráky beszélt. Boldog önfeledtséggel, szinte gyónva mondott el mindent Perc Adorjánnak, azzal a régi főiskolás őszinteséggel, ahogy valamikor a Bástya étteremben két pohár sör és egy feltét nélküli babfőzelék mellett tárgyalták meg pillanatnyi helyzetüket. Természetesen kitért arra is, hogy irt a Nagy Színház igazgatójának. — Ha esetleg — nyögte —, szólnál néhány szót az érdekemben... hiszen ismersz... tisztában vagy a képességeimmel... Perc Adorján szigorúan leintette. — Elég? Ne többet! Ezt kérned is felesleges! Neked már régen Pesten lenne a helyed. Olyan tehetséggel, amilyen neked adatott, megdöbbentő, hogy ilyen szemét módon gazdálkodtak. De te vagy a hibás, már régen szólhattál volna!... Úristen, belezöldülök, hogy te szerződés nélkül, amig körülöttem, az a temérdek marhahólyag...! De sajnos, öregem, az élet más, mint az iskola. Itt el is kell tudni adni az árut, és te sosem volták vigéc. Erről természetesen nem tehetsz, nem azért mondom, csak nagyon elkeserítő... Várj, hadd térjek magamhoz! Még egy konyakot?... kockáztatta meg Sziráky, mire Perc elkeseredve legyintett. — Nem bánom. Annyira megdöbbentett az állapotod, hogy most egyszerűen muszáj inni. Igen, muszáj! Ezt másképpen nem lehet elviselni. Szegény öregem, hát ez... ez valami rettenetes... De most már vége! A hónod alá nyúlok, és a megérdemelt helyre teszlek. Vedd úgy, hogy már a zsebedben a szerződés! Szirákyval aznap fel lehetett volna súroltatni az egész várost, és összesepertetni az eldobált borítékos sorsjegyeket. Áldotta a percet, melyben összetalálkozott Perc Adorjánnal. Szégyellte, hogy sokszor karrieristának tartotta, és hajlott azok véleményére, akik nagy patkánynak jellemezték. Most legalább saját maga győződhetett meg minden rágalom valótlanságáról. És Perc Adorján csakugyan szavának állt. Más másnap beszélt az igazgatóval. — Dirikém, kezdte —, tudod, hogy nem szeretek személyes problémákkal előhozakodni, de most kénytelen vagyok. Múltkor ugyanis elkapott egy Sziráky nevű kollégám, és azóta nincs nyugtom ettől a fickótól. Állandóan rágja a fülem, hogy beszéljek az érdekében. — Ki az a Sziráky? — Színész. Amolyan jámbor mesterember a pályán. És most azt vette a fejébe, hogy ide szerződik... Állítólag irt is neked... Sziráky!... Várj csak... igen, igen Ede... Sziráky Ede... — Ja, most már tudom — bólintott az igazgató —, rémlik, hogy Irt egy ilyen nevű színész. — Gondolhatod — ráncolta a homlokát Perc —, nekem milyen kellemetlen. Valamikor évfolyamtársak voltunk a főiskolán, és persze ez elég jogcím, sajnos, Hogy belecsimpaszkodjanak az emberbe... De mit tehetek?... Miképpen magyarázzam meg egy fellegekben járó szerencsétlen kis flótásnak, hogy a Nagy Színház végül is nem szeretetotthon, de nem lehet csak úgy bekéredzkedni?!... Még azt találná hinni, hogy féltékeny vagyok...! — Mit akarsz ebből kihozni? — nézett rá az igazgató. — Idevenni úgysem tudnám, hiszen arra a két helyre, ami az átszerződtetések miatt felszabadul, sejtheted, hogy nem ö jön számitásba... — Idevenni? Ugyan! — tiltakozott megrökönyödve Perc Adorján. — Eszembe se jutott, hogy erre kérjelek... De szeretném, ha valahogy finoman... emberségesen... igen, ez a jó szó... emberségesen utasítanád el... Esetleg írd meg neki, hogy tisztában vagy a képességeivel, és nagyon sajnálod, amiért státusnehézségek miatt... stb... stb... mert kérlek, mégis csak az osztálytársam volt! És alapjában véve nagyon rendes gyerek, akit csak sajnálni tudok, hogy ennyire nincs tisztában a realitásokkal. Az igazgató megigérte, hogy emberségesen utasítja el, és Perc Adorján megnyugodva harsoghatott a telefonba, amikor megállapodásuk szerint, néhány nap múlva felhívta Sziráky; — Megnyomtam a dolgot, öregem! A fickó lelkére csomóztam, hogy nekünk úgy kell egy Sziráky, akár a levegővétel. Kifejtettem a buggyantagyúnak, hogy ordító gazság tehetséges embereket kallódni hagyni akkor, amikor egy csomó kontár, mint a szú rágja, perccgteti a színfalakat! Szóval én mindent elkövettem, öregem, most már csak azon a bazaltfejún múlik... De agyoncsapom, ha nem szerződtetnek! Esküszöm, hogy agyoncsapom! — Kösz, öregem — hebegte Sziráky a könyveivel küszködve —, és én még azt hittem... Nagyon köszönöm, és nem is tudom, mivel... mivel hálálhatom meg ezt a... — őrült vagy! — dörrent Perc Adorján. — Gazember lennék, ha nem tennék meg érted mindent! De most már ne haragudj, rohannom kell a rádióba! És fel a fejjel! Jövőre már ott leszel te is nálunk. Szó van róla, hogy újra kihozzuk a Bánkot. Megpróbálom elintézni, hogy te légy Petur! Nem, nem, inkább Tiborc. Sokkal hálásabb szerep! Sziráky sokáig bámulta a visszaakasztott telefonkagylót, és úgy támolygott ki a fülkéből, hogy még a visszapottyantott pénzt sem tette zsebre. Ennyi jóság teljesen levette a lábáról. És szívében újra hit és remény ébredt az emberek iránt. TÓTH MÁTÉ MIKLÓS DM1 [magazin Udvarok NAGY LÁSZLÓ FOTÓI
