Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-20 / 299. szám

Szombat, 1986. december 20. MAGAZIN Felhős ég alatt REFLEXIÓK A SZEGEDI KÉPZŐMŰVÉSZEK TÁRLATÁRÓL Vajon hol áll manapság Szeged kép­zőművészetének árfolyama az eszté­tikai tőzsdén? Kötelességszerűen fel kell tenni a kérdést a napokban meg­nyílt nagyszabású kiállítás kapcsán. Merthogy — utalva ismét a szegedi képzőművészet problémáival foglal­kozó, immár tízegynéhány éves D. Fehér Zsuzsa-cikkre — igencsak erős hullámverés járt errefelé az elmúlt évtizedekben. Két biztos fogódzót azonban találhatunk a múltban. Az első Szeged képzőművészetének 1967-es seregszemléje, mely nemcsak mérföldkő, de starthely is volt, a má­sik a Művészei 1973-as szegedi szá­ma hasonlóan határvonal, mégpedig a felfutás, a valódi figyelem és a to­vábblépés esélyével. Jó lehetőség te­hát a mostani kiállítás kapcsán is vissza-visszautalni, szembesíteni helyzeteket, megítéléseket, lehetősé­geket. A Képtárban látható kiállítás cime — Szeged képzőművészete 1960—1985 — kissé megtévesztő. Megtévesztő, mert ez negyedszázad e városhoz kötődő képzőművészeti keresztmetszetét ígéri filológiai hite­lességgel, művészettörténeti precizi­tással. Erről viszont szó sincs! A meg­határozás éppoly tisztázatlan, mint a tárlat koncepciója. Mert milyen le­hetőségek között választhattak a szervezők?! Adódott a már említett, 25 évet átfogó két dátum. Ezt a szemléletet erősíthette volna, hogy kapcsolódik a társadalmi fejlődés bi­zonyos szakaszaihoz, s így egyes fon­tos események, közéleti jelenségek, képzőművészeti szembesítései tanul­ságos képet adhattak volna. A másik választási lehetőség az 1967 óta eltelt közeI két évtized tendenciáinak fel­vázolására adódott. Arra tudniillik, hogy az a bizonyos budapesti kollek­tív tárlat miképp adott lendületet a szegedi képzőművészet fejlődésének, a 70-es évek közepén, mikor látszott esély az országos figyelemre és egy sajátos karakterű műhely szervező­désére, s a 70-es évek végén, 80-as évek elején hogyan hullott szét en­nek reménye, miként atomizálódott, bomlott fel a még meg sem születeti közösség. Újabb koncepcionális megközelítést képviselt volna az egyes művészpályák vázlatos bemu­tatása annak reményében, hogy az egymás mellett, egy városban élő al­kotók a két évtized folyamán ho­gyan reagáltak a környezet változá­saira, miként alakult kifejezésmód­juk, hogyan erősítették, netán gyön­gítették egymás hatását, voltak-e correspondenciák? S végül születhe­tett volna egy mai keresztmetszet, • reprezentálva, hogy a ma itt, ebben a városban élő képzőművészek mit ké­pesek letenni a közös asztalra. En­nek a metszetnek is lehettek volna tanulságai, visszautalásai és előrejel­zéséi, de valószínű, nem kaptunk volna hiteles képet Szeged művészeti életének lényegéről. Csak sajnálhat­juk, hogy ezek küzül a megközelítési lehetőségek közű! egyik sem valósult meg, köztes megoldás született, mely bizonyos szempontból utal a művé­szeti élet történetiségére, egyes pá­lyák állomásaira, de néha összeza­varja az értékeket, hamis következ­tetéseket szuggerál a nézőben. Bebi­zonyosodik, hogy minden kis enged­mény a koncepció megvámolásához, egy korrekt és végiggondolt elképze­lés feladásához vezet. Talán ha egy szakember fölvállal egy koncepciót, s ahhoz következetesen ragaszkodik, eredményesebb és hitelesebb összkép született volna. Sokféle érdek ütközik, keres ma­gának teret — gyakorta egészen sajá­tos módszerekkel — egy ilyen nagy­szabású tárlat szervezése folyamán. Ezek az érdekellentétek a mostani tárlat legfontosabb vitapontjai. Itt van mindjárt a földszinti terem, az „elődökkel". A névsor: Dinnyés Fe­renc, Dorogi Imre, Erdélyi Mihály, Lehel István, Tápai Antal, Vinkler László. Valóban e város képzőművé­szetének legjelentősebb alkotói, sőt, a tárlat anyagának ismeretében meg­győződéssel kijelenthetem, az egész szegedi képzőművészet máig legje­lentősebb alakja Vinkler László, az értékfelismerő és értékmeghatározó Mester, akinek hatalmas műveltsége, nyitott egyénisége, vonzása és kisu­gárzó ereje, sokszínű művészi meg­nyilatkozása máig nem kellően mél­tányolt. Munkásságának elemzése és monografikus feldolgozása egyre el­odázhatatlanabb adósságunk. Véle­ményem szerint ebbe a körbe joggal került a 67-es budapesti kiállításon nem szerepelt Lehel István, akinek eredeti alkotásai szintén feldolgozat­lanok. Én jó szívvel sorolnám e cso­portba Fischer Ernőt, aki épp a 60-as évek elejétől a 70-es évek közepéig a tanárképző főiskola tanára, majd tanszékvezetőjeként generációkat — az itt élők és dolgozók közül is soka­kat! — bocsátott útjára. Kötődése éppoly természetes lehetne, piint ahogy Vásárhelyhez tartozónak tart­juk Patay Lászlót, Vecsési Sándort vagy Szurcsik Jánost. Kiderül, hogy a 70-es években igencsak erőre kapott az itteni művé­szet. Kibontakozik egy fiatal raj munkássága: az 1970-es datálású Zoltánfy-kép, a Kocsma korszakot meghatározó mű. Olyan reneszánsz hagyományokat és korszerű szocio­grafikus. alapáll^.t ökygző, alkotás, amely adekvát módon fejezi ki a kor problémáit, nevezetesen az emberi kapcsolatok újraszerveződésének igényét, egy fiatal, pályája elején ál­ló értelmiségi réteg öntudatra ébre­dését, helyzettudatának identitásá­nak értékelését. De ekkor vált a ke­mény kubisztikus fogalmazásból ol­dottabb és humánusabb festőiségbe Dér István, Zomborl László, ekkor jelentkezik szertelen csapongásaival, de kétségtelen tehetséggel Pataki Fe­renc, nagy reményekre jogosító, a korszak legprogresszívebb áramla­taihoz kapcsolódva Nóvák András, s holdudvarukban meghatározó erő­vel és rendkívüli egyéni hangon meg­szólaló Veres Mihály, Kováts Mar­git, Szűcs Árpád, Hemmert János. (Névsoruk újabb vitakérdés, az „amatőrök" szerepeltetése ezen a tárlaton. Azt hiszem vitathatatlan, hogy munkásságuk — különösen a 70-es évek első felében — jelentős ér­tékekkel gazdagította a város művé­szeti életét. Nem rajtuk múlott, hogy mostanra vagy az elhallgatást vagy az önkéntes száműzetést választot­ták. Szerintem egy város művészeti életének erejét bizonyíthatja, ha mind több tehetséges amatőr mű­vészt segít a pályára, egyengeti érvé­nyesülésüket. Szegeden sajnos, ez éppen fordítva történik, s csak egé­szen különleges esetekben, amikor már szinte kikerülhetetlen, léphet be a „művészet fölkent csarnokába" mondjuk Kovács Lajos kristálytisz­tán csengő konstruktív képeivel. Az szintén csak zárójeles megjegyzés, hogy az előbbiekből következően Szűcs Árpádnak 70-es évekbeli képe­it kellett volna bemutatni, hiszen ak­kor erősítette és népszerűsítette iga­zán nemcsak önmagát, de ezt a kö­zösséget is.) Nem valósulhatott meg következetesen ez a históriai áttekin­tés, hiszen néhány művész elzárkó­zott attól, hogy régebbi munkái ke­rüljenek a paravánokra. Megfoszt­ván ezzel a szervezőket attól, hogy kiküszöböljék a fehér foltokat, egy­értelművé tegyék a folyamatot. Mint ahogy az is hiányérzetünket fokoz­za, hogy hiába keressük Lapis And­rás műveit, vagy Tóth Sándor jelen­tős szobrait (az egy portré kivételé­vel). A 70-es évek végén, 80-as évek ele­jén jelentkező alapvető fordulat nem csupán a művészeti élet atomizálódá­sa, de átstrukturálódása is. Az addig nyomasztóan festménycentrikus mű­vészeti élet átrétegződött, s átvette a primszerepet a szobrászat. Ez részint összefüggött néhány alkotó Szegedre településével — Kotsis Nagy Margit, Kligl Sándor, Tóth Valéria, Beliczai Mária —, valamint a már itt dolgozó alkotók — Kalmár Márton, Fritz Mihály, Szathmáry Gyöngyi, Fűz Vera, Lapis András — új lendületé­vel, s egyfajta társadalmi igénnyel, amely részint a köztéri szobrászat, részint a kisplasztika és éremművé­szet iránt megnyilvánult. Ez az az időszak, amely társadalmi bizonyta­lanságok és értékeltolódások hatásá­ra is negatív jelenségeket szült a mű­vészeti közéletben. Egyik oldalon so­ha nem tapasztalt módon erősitette a művészetek üzleti, piaci oldalát, má­sikon — talán éppen ennek követ­kezményeként — mételyezte az egy­máshoz fűződő kapcsolatokat, zilál­ta a közösségi munkát, melegágya lett az irigységnek, a féltékenység­nek, az értékzavarnak. Érdekes szembesíteni az 1967-es ki­állítók névsorát a mostaniakkal. Hu­szonhárom művész közül hatan már nincsenek az élők sorában, jó néhá­nyan lezárt, befejezett pályát mond­hatnak magukénak, páran visszavo­nultak. Akik a folyamatosságot biz­tosítják: Dér István, Fontos Sándor, Papp György, Cs. Pataj Mihály, Pin­tér József, Szabó Miklós, Szathmáry Gyöngyi, Szűcs Árpád, Tóth Sándor, Zombori László és Zoltánfy István. A tárlaton szereplő mintegy félszáz mű­vész közel fele azóta vert gyökeret eb­ben a városban, azóta fejti ki itt mű­vészi tevékenységét. De pusztán ez a tipográfiai megjelölés összekapcsol­hat-e alkotó embereket? Csupán az a tény, hogy itt születtek vagy ezt a vá­rost választották, kialakíthat-e szelle­mi kapcsolatokat? S egyáltalán szük­ségesek-e egy ekkora városban mes­terségesen vagy erőszakoltan létreho­zott közösséget? Ebből következően fontos-e azon munkálkodni, hogy le­gyen „szegedi műhely", „szegedi ko­lónia", „szegedi iskola"? A nyitott­nak és sokszínűnek nevezett, s ezek­kel a jelzőkkel karakterizált szegedi képzőművészet sohasem volt eléggé nyitott és bizony, ha valaki nem fért rá a palettára, nem is színezhette azt. Eltűntek azok a mesterek, akik mér­cét jelentettek, akikhez kötődni egy­szerre volt méltóság és szakmai becsü­let, akik valóban meghatározó alko­tói voltak nemcsak a lokális értékte­remtésnek, de a hazai képzőművé­szetnek is. Még akkor is, ha ezt csak utólag derítjük ki róluk! Hullámhegyek és hullámvölgyek között vergődik ma a város képző­művészete. Már a szervezömunka buktatói, az „igazolatlan hiányzók", az „elnézések", a tévedések és pon­tatlanságok, az el nem készült kata­lógus, a sjrtődött megjegyzések je­lezték, hogy legyenek bár a paravá­nokon és a posztamenseken bármi­lyen kvalitásos művek — mert a té­vedések elkerülése végett nagyszerű alkotások is sorakoznak ezen a tárla­ton — a város képzőművészeti élete fölött igencsak felhős az ég. TANDI LAJOS „... A szegedi kolónia tagjainak egymáshoz való viszonyáról, törekvéséről az eddiginél tisztább képet kaptunk. A részt vevő művészek körének kijelölése, később a művek kiválasztása — amely nem ment könnyen, s amely esetleg néhány művésznek keserűséget okozott — a helyzet kínálta koncepció jegyében történt. A szegedi művészet körvonalának megrajzolása volt a cél. Annak a magnak a kijegecesedését reméltük a gyűjtemény alapján, amely a következő évtized fejlődését, irányát megha­tározza. Ez nagyjában-egészében sikerült. A szegedi művészei mai állapotából következik, hogy ezen a kiállításon külön egységként kezeltük az egyéni teljesítményt — nagyszabású szegedi freskó felfestésére nem vállalkozhattunk. (D. Fehér Zsuzsa: A szegedi képzőművészel a budapesti kiállítás tükré­ben — Tiszatáj, 1967. december.) * „... A szegedi művészet történelmileg egyrészről a katasztró­fák nyomában támadt különböző hatások, másrészről ... sze­rényebb, de belső életfeltételekből táplálkozó organikus mű­vészeti fejlődés formájában jön létre. Az első generáció a vá­rosból a parasztság felé, a középosztály felől a proletáriátus felé tájékozódott, a másik generáció a világválság kultürális visszatükröződésének síkján viv többfrontos küzdelmet, a harmadik generáció az elsővel ellenkező irányban, a falu felől érkezik a városba, illetve a városi kultúra eszközeit és módsze­reit a második generációtól örökölve keresi sajátos történelmi helyzetének, valóságos léttartalmának kifejezését. A szegcdi művészet története éppen azér.t egységes, mert ellentmondá­sos, a generációk kölcsönhatásának folyamata törvényszerű történelmi folyamat. A vázolt ellentmondások korántsem el­lenséges ellentétek ebben a folyamatban, éppen ellenkezőleg: a generációk összműködésének cppen történelmi szerepük tu­data képezi egyik fontos feltételét. így is meg lehetnek fogal­mazni: az egyik mint saját alkotásának egy magasabb egység­ben szükségszerű ellenpontját igenli a másikét. Ezért is hatott az egész együttes úgy, mint egy három tételes zenekari mű, amelyet egy láthatatlan karmester dirigál." (Vinkler László: Szegedi festészet — Művészet, 1968. január.) * „... Ami Szeged új képzőművészetének felvázolását illeti, en­nek arculatát még csak nagyoltan megrajzolni is eléggé kocká­zatos feladat. A nehézségnek több oka van. Legfőbb talán az, hogy az a legutóbbi három évtized, melynek helyi művészeti életéről, eredményeiről szólni akarunk, túlságosan közel van a mához. ... Aki Szeged képzőművészetével foglalkozik, a ki­sebb-nagyobb művész-oeuvre-k megismerésén kívül képet nyerhet azokról az áramlásokról, melyek hol apályt, hol da­gályt jelezve, e terület fellendülését vagy megtorpanását mu­tatják." (Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete — A Móra Ferenc Múzeum évkönyve — 1972/73—2) * „... Szeged képzőművészetének árfolyama az esztétikai tőzs­dén meglehetősen hullámzó... Szegednek tehetséges művészei vannak, hagyományai gazdagok, a képzőművészeti múlt öröksége úgy szivárgott ál a ma talajába a XX. század stílus­és hajszálerecskéin át, hogy már érkezésekor felismerhetetlen­né vált eredete, csak formát termékenyítő ereje korszakunk jelenségeinek, a mai szocialista élményeknek megjelenítését segítette. Szelíd naturalizmus, napfényes impresszionizmus, vergődő expresszionizmus, idill és forradalmi hevület, szer­kesztő konstruktivizmus, európai kisugárzású új esszenciális stilus születési helye volt és lett Szeged. S amilyen ellentétek feszülnek a nagyváros és a tanyavilág, a gyümölcstermő ker­tek és a gyárak — a Tisza-parti látomások és az olajmezők fé­nyei között, olyan ellentétes művészeinek sorsa, életútja is. Akik idetelepültek, sokszor előbb találtak rá a szegedi stílus nyelvére, mint akik itt születtek, a világba szerteröppenve nemzetközi iskolák formabontó törekvéseinek hullámaiban emelkedtek magasra, vagy szenvedtek szűkös lehetőségeik kö­zött... S ha e sokhangú zenekarban, amely ma Szeged képző­művészetét jelenti, némi disszonancia vegyül, az csak a társa­dalmi erőviszonyok eltolódásából származhat, amely egy ko­rábbi rangsorolás helyezéseit akarja erőszakoltan fenntartani... A szegedi műhely most van születőben. De ez a műhely nem beltenyészet útján alakul ki. Stilárisan éppen annyira összetett, mint a szegedi valóság, az ellentmondások­kal teli társadalmi fejlődés. E fejlődés fókusza pedig a fiata­lok csoportja, aki befelé és kifelé úgy tudnak egyszerre figyel­ni, hogy környezetük, egyéniségük a heves kifejezés őszintesé­gében ütközik egymással." (I). Fehér Zsuzsa: \an-e szegedi műhely? — Művészet, 1973. augusztus.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom