Délmagyarország, 1986. december (76. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-13 / 293. szám

MAGAZ 2 Szombat, ,1986. december 13. Kósa Ferenc filmet forgat A ködös decemberi délelőttön filmet forgatnak Szalay Ferenc tanyáján. A neves festőművész mártélyi pihenőjét zsongás veszi körül. Cirkuszi lakókocsik, áramosztók, taxik palánkolják a bejárati oldalt. Beljebb, a csonka szárnyú szélmalom tövében lovaskocsi, rajta fehér kendő. Kicsivel odébb nyitott fekete koporsó. Tragikus történelmi pillanatok elevenednek. Lelőtt egyetemista fiút hoztak haza Pestről, a nagyapa tanyájába, illő végtiszteletre. Minden csupa komor Bojtár Bálintéknál. A gyász pillanatait éljük mindnyájan, a felvétel csendjében. Idő elteltével, a sápadt fényárból kilépő, kucsmás Bessenyei Ferenc nagyapát a televíziósok csapata lepi. A másik felvevő előtt is készséges a művészember. Varga Zoltán a szerencsétlenül járt fiú alakitója, a halotthozó lőcsös kocsi lovait abrakolja, míg Kósa Ferenc gondolataiba mélyedten áll az ajtó mögött. A segítők népes tábora új „szint" állit a malomban, liszttel teli zsákokat talicskáz, gyalupadot mozdít. Egyikük lila masniból köt díszt a megbékélt, bozontos házőrző nyakára. Buksi fejérc kerül a kolléga micisapkája, hogy a forgatási szomorúság valós vidámsággá váljék. Bentről otthoni meleget lebben a szél. A tanyakonyhában gémberedett kezek kenyeret szelnek, meleg bögrét szorongatnak, Konyorcsik János szobrász — ismert Kósa-figurák formálója — Fejszés Márton öltönyében vált néhány mondatot a házigazdával. Baráti öleléssel kezdődően, Szalay Ferenc, a szegcdi Tömörkény István gimnázium igazgatóhelyettese, festőművész végtelenül szerény ember, alig lelni, szinte elvész a forgatagban. A filmes csapat és a mártélyi pihenőtanya összekapcsolódásáról míves népi múltat örökítő tisztaszobában \állunk szót: — Kósa Feriék ismerősként járnak ide. Jó húsz éve voltak először megnézni a „birodalmat". Csoóri Sanyi mondta, hogy egyszer szeretnének a malomban forgatni. Akkor még az öreg szélmolnár is köztünk volt. A nyüzsgés lármája másra váltat. — Kisebb természeti katasztrófával fölér egy ilyen ötvenemberes filmezés, nemde?! — Bevallom, én ezt Kósa Feriért vállaltam. A filmezés ezzel jár. Mindenkit szívesen látok. Foszlós bélú fehér kenyér, göncéből késhegyeit zsír az asztalon. A sarokpadon Mónus Pista bácsi somolyog, kíváncsi, mire jutnak a városi lányok a hajában sült, forró krumplival? Vidámsággal, tréfálkozással telik meg a melegedő. Az ősz hajú öregember is fekete gyászban. Kiderül: a filmbeli nagyapa szerepére ajánlották a vásárhelyiek. Keresztül ment egy-két „virgán" a hosszú évtizedek alatt — ahogy mondani szokás: élete kész regény —, de igazi színészetre most kérték először. Kósa Ferinek volt olyan elgondolása — mondja bús bajszán igazítva —, hogy amatőröket szerepeltet. Petróczi Sanyi meg Benkő Zoltán — mindkettő ismert vásárhelyi — szólt, hogy menjek föl Pestre, csinálnak velem ott próbafölvételt. Meg is történt az úgy, ahogy elgondolták. Node, visszanézésem után irják a na- • gyon szép levélben, hogy mégiscsak a Bessenyei Ferenc játssza Bojtár Anti nagyapját. Hatalmas derültség után folytatódik az ízes mondandó: — De megmondom, nagyon jól választott, mert Bessenyei Teri nagyon rendes ember. De lett azért nekem is szerepem. Lehet, hogy kivágják majd, mert vagy tízszer megismételtük a fölvételt. A „tömérdek" szóval bajlódtam, nem akart a nyelvemre kapni. Mindig „rengeteg"-et mondtam helyette. A végén már Bessenyei is besegített, mutatós arcjátékkal súgta, amit kellett, mikor odaértem. Hát, nem könnyű mesterség, az biztos. Mónus István a valós életben volt honvéd kollégista, leventeoktató, csapatával védte Vásárhelyt, lovasrendőrként fogadta Titót, ezért a Rajk-per hullámában becsukták. Mérleggyári munkásként tanácsba vitte az 56-os események sodra. Ült érte, majd kőműves lett. A szegvári Puskin téesz lovasedzőjeként búcsúztatták a pénzkereső munkától. Az öregek bölcsességével csak most nevet igazán derűset — jóval a történtek után —, hogy a Magyar Népköztársaság nevében azért feddték meg másodszor, mert vitte a pirosfehér-zöld lobogót és énekelte a Szózatot. Mikor személyi igazolványának nejlonja alatt megmutatja a „kicsi bűnjelet", a darabka nemzeti színű csikót, megtudjuk: a hetvenkilenc éves ember neve előtt doktori titulus is szerénykedik. Bessenyei Ferenc, sok ismert szerep megformálója, nyugdíjas színészként szereplője a készülő Kósafilmnek. Vásárhelyre lényegében hazajött. Örömmel tudatja velünk: — Életem legfontosabb emlékei ehhez a városhoz fűződnek. Azért is őrültem a filmnek, mert el tudok szaladni a rokonaimhoz, barátaimhoz. Azonkívül, mi nagyon jó barátok vagyunk a Kósa Ferivel, csináltuk együtt a Dózsa című filmet. Régóta vagyunk eszmei pajtások. Ahhoz a társasághoz tartozom, akik körülbelül egyformán gondolkodnak. Bár nagyon el vagyok foglalva mással, de szívesen jöttem... Nem a technikához szoktam szerződni, hanem személyhez. — Milyen figura formálására vállalkozott? — Amit most forgatunk, fontos részlete egy hatalmas, kétrészes filmnek. Bojtár Bálintban nagyszerű magatartást kell képviselnem. Az értéket megőrző embert, az értékeket megőrző társadalmi, erkölcsi, szellemi, nemzeti embert kell képviselni, olyat, aki az elrothadás — amire ki van téve egy társadalom, az egyéneken keresztül — ellen tiltakozik. Élő tilalomfa arról, hogyan őrizzük meg a társadalmi, az emberi méltóságot. Őrizzük meg az egymáshoz való viszony tisztaságát. Nagyon szép jellemet kell megformálni ebben a szerepben. A kétrészes film első fele 1944ben, míg a második tizenkét év múlva játszódik. A Mafilm Objektív Stúdió megbízásából készíti Kósa Ferenc, ki a forgatókönyvnek is szerzője. Róla tudjuk, hogy a nyírségi tanyavilág szülötte. Filmrendezői diplomamunkáját itthon csak azután mutatták bc, mikor Cannesban megkapta rá a sportolók olimpiai aranyérmével azonos értékű nagydíjat. A Tízezer nap sikere után még harminc forgatókönyvet írt. Bemutatott hét filmje közül több — a Küldetés, A mérkőzés, például — kevert érzelmeket a mozinézőkben. A most készülő film A másik ember címet viseli. A tanyai forgatás csupán csak aprócska része a nagy vállalkozásnak, a tájékok hasonlósága miatt esett választása Mártélyra. Különben a film jó része más vidékeken játszódik. Tartalmát, mondandóját elárulni néző elleni vétek volna, ezért a halk szavú rendezőtől korábban vallott nézeteiről érdeklődünk, mivel jó pár éve nem állt felvevőgép mögé. Korábbi interjúból tudjuk, hogy nem enged a huszonegyből, amit elhatároz, elgondol, ahhoz tartani is szeretné magát. Ebből bizony nézeteltérései támadtak többször is, mások elképzeléseivel. Szavaiból kicsengett, hogy most sem adta alább. Vallotta, hogy akik ismerik, tudják, miért teszi. A film egyik eseményéről, az ötvenhatos nemzeti tragédiáról azért képes egyéni és a szokásostól eltérő véleményt formálni — mert már érző emberként élte át azt. Többedmagával, tizenkilenc évesen, felhívásra vitte az összegyűjtött nyíregyházi élelmet az éhező fővárosiaknak és — paraszti partikum okán — lelőtt földijeit vitte haza a teherautón a temetőbe. A filmet az egyszerű emberek gondolkodásának művészi megfogalmazása vezeti. A forgatókönyv Pestre visz bennünket a mártélyi malomtól, a szekerező anyai nagyapa és Bojtár Anti találkozásához: „Amikor Fejszés Márton leadta Antinak a kishordót, így szólt: — Ezt valahová félre kellene tenni... — Mi van benne? — Vér — mondta bizonytalanul az öreg. — Miféle vér? — Rendes vér... Néhányan megvágták az erüket, oszt beleeresztették... ntert a rádió állandóan mondogatja, hogy a kórházakban nincs vér... — Nodehát ez a hordó nem tiszta, meg aztán a vércsoportok... — Én is említettem nekijek, de azt mondták, vigyem csak, kikénezték a hordót becsületesen..." Mivel a filmes művészember teljesen más eszközökkel dolgozhat, mint például a festő avagy az író, kíváncsian várjuk: mit hoz a jövő? Olyan alkotás születik-e, amelyet joggal várunk? Nemsokára kiderül minden. A stáb túljutott az első ezer „csapócsapáson" — szerény ünneppel lepték meg magukat, mint ilyenkor szokás filmes berkekben. Háromnegyedén már túljutottak. MAJOROS TIBOR Terezin HENCZ IMRE EOTÓSOROZATA C

sönd van. Ül a testvére mellett, aki fél órája halott, és fogja a kezét. Olyan ez, mintha önmagát figyelné a halála után, mert ők együtt voltak Én. Amikor megszülettek, őt fogóval segítették a világra, mert féltek, hogy károsodhat a hosszú várakozás alatt. Ezen az áron vált számára könnyebbé az út, a testvérének keservesebbé az élet. Pontosabban az életük, amelynek minden percét együtt töltötték. Azonosak voltak a vágyaik és az emlékeik-. Ők sosem féltek. Egymás agyával gondolkodtak, és ő be tudta fejezni azt a mozdulatot, amit a testvére félbe hagyott. Néha, amikor átment a szobájukon, belebotlott a tekintetébe. Megállította a nedves, fájdalmas szemével, mintha szomorú kutya nézett volna rá. Egyébként az ő arca is ilyen. Gyakran érezte, amint az utcán vagy a villamoson kerestek rajta valami jelet, ami igazolhatja az első benyomásukat: ez egy testi hibás, Aztán nem találtak semmit. Nem sántit, púpja sincs. Látta rajtuk, nem értik. Honnét is tudhatták volna, hogy a testvére a nyomorék? Az öccsük születéséig a mama sokat foglalkozott velük, és mindenkinek panaszkodott: — Nem értem, miért ennyire magánakvaló ez a két gyerek. Elnézem, hogyan hancúroznak a többiek, és fáj a szívem. Mintha nem is én szültem volna őket. Persze a mama a maga kis örökmozgó, vizicickány-életével képtelen volt megérteni az ő nyuPszicho anal ízis galmas, szelíden hömpölygő életüket. Az idő békés áradása így is eléjük hozta mindazt, ami után a mama izgatottan futkosott. Mert mindig keresett valamit szegény, hol egy kis örömöt, hol apróbb bánatokat. A papa közben mindig lekésett a mamáról. Szolgálatkészen loholt ugyan utána, de mire beérte, hogy vele örüljön például az új kerítésnek, vagy segítsen sírni egy törött vázán, a mama már árkon-bokron túl lamentált egy vakondtúrás, esetleg egy autószerencsétlenség fölött. Aztán megszületett az öccsük, és a mama kissé lecsillapodott. A gyerek ugyanolyan örökmozgó lett, mint ő, és lekötötte a mama minden idejét, aki ezek után nem tudott velük foglalkozni. Ettől ő és a testvére megkönnyebbültek. A papa? Ó, az apjuk akkor úgy nekiiramodott, hogy túlfutott a mamán. Elmulasztották a pályamódosítás utolsó lehetőségét is, és kiszakadtak a végtelenbe, de ellenkező irányban. A mamának legalább ott volt kísérőnek a kisbolygója. Keringtek is izgatottan — a mama az öccsük körül, az öccsük a mama körül. A papa meg csak céltalanul lebegett a távolban, mint egy kiégett Nap. El kell ismerni, különös családot alkotnak. Illetve alkottak. A mama még nem tudja, hogy a testvére meghalt. Évekkel ezelőtt csak annyit közölt vele, hogy a gyereke menthetetlen. Jajveszékelve tudomásul vette, és kezdte még jobban félteni az öccsüket. Amikor hazajönnek, és meglátja majd az élettelen testvért, bizonyára sikoltozni fog, és szaladgál a lakásban. Ha belefárad, leül, és előre-hátra hajladozva, siratja tovább hangosan. A mamának ettől könnyebb lesz. így viselkedett a papa temetésén is. Az öccsük meg kötelességtudóan bömbölt vele együtt. Nyilván a mamától ijedt meg. Azt nem érthette, hogy az apjuk nincs többé, hiszen akkor még a tulajdon elmúlása sem tudatosodhatott benne. Langyos napsütés volt, a papa készülődött az átváltozásra, a mama csökönyösen sikongott. Talán a hulló göröngyök zaját akarta túlkiabálni. Ők összekapaszkodva álltak a gödör mellett. Most egyedül lesz majd a testvére koporsójánál, és egyedül gondol arra, amire akkor mindketten: csak annak az egyetlennek volna szabad jelen lenni, akihez a papa igazán tartozott. De vajon lett volna-e olyan lény? — Ez rosszabb a fehérvérűségnél — mondta a testvére, amikor kezükben volt a kivizsgálás összes lelete. Talán ez a hátránya annak, ha az ember orvosnak készül, pontosan tudták, mi vár rá. De legalább volt idejük búcsúzni. Harmóniájuk akkoi bomlott föl, amikor a testvére a betegség utolsó stádiumába lépett, fizikailag teljesen leépült, és már csak a szemük hasonlított. Testvérének hajdani éltető kíváncsisága beszűkült, aztán megszűnt. Bár ez sem érte váratlanul, kétségbeesett, mert életükben először nem tudta követni. Azt hitte, többé már nem bukkan elé az iszonyú örvényből, de az utolsó napokban megváltozott. Ő nem követhette oda, óriási erőfeszítéssel a testvére kapaszkodott hát vissza hozzá. A mama, aki látni sem bírja a szenvedést, elkerülte kórteremmé vált szobájukat. Az öccsük meg hideglelősen félt. Állandóan mosta magát, tőle is iszonyodott, és nem hitte el, hogy ez a délamerikai eredetű betegség, noha vírus okozza, nem fertőző. Fogták egymás kezét. — Mi lesz veled? — kérdezte a testvére még az előbb is. Azt mondta, nem tudja. Fogja a kezét, és még mindig nem tudja. Nem sír, akkor sem sírt, pedig már olyan volt a testvére arca, mint a frissen festett falak porcélánosan kéklő tisztasága. A szeme fehérjén lassan kitágultak a hajszálerek, és abban a vöröslő tóban lebegett bágyadtan az irisze, akár egy nyugtalanító vízinövény végtelenben gyökerező virága. Pedig azt remélték, ikerlétük garancia a közös halálra. Csönd van. Fogja a testvére kezét, és nézi őt, aki az ő része is volt. Ujjai lehullanak a halott kezéről, és még nem tudja, hogy talán most lett Én. DÓZSA ILDIKÓ