Délmagyarország, 1986. november (76. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

Szombat, 1986. november 1. u w 7 MAGAZIN Milyen volt Szeged a török után? „Vihart aratva..." ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS A FEKETE-HÁZBAN „1551-től 1686-ig a törökök kezében maradt Szeged, és mivel egyszer a kirohanó törökök, máskor meg az ostromló keresztények folytonos küzdelmei okoztak neki kárt, lehetetlen elmondani, mennyi bajt kellett elviselnie, — írta Bél Mátyás közel kettőszázötven évvel ezelőtt, majd így folytatta: Ugyanis nemcsak a törökök, hanem a keresztények miatt is sokat kellett tűrniük, akik hol Fülekről, hol Szécsényből, hol máshonnét ide nyargalva kevés különbséget tettek török és keresztény nép között." Mintegy háromhetes ostrom után végre éppen 300 éve, 1686 október 23-án felszabadult Szeged. Hatszáz török, családjával együtt kétszáz szekéren elhagyta a várost, s ezzel Szegeden megszűnt a félhold kereken száznegyvenhárom és fél esztendőn át tartott uralma. Milyen is volt a törökök által hátrahagyott város? Erről egykorú leírás nem maradt fenn. A Bécsből küldött kamarai tisztviselők elég szépnek találták Szegedet, mint ahol „rövid idő múlva bizonnyal sokan fognak letelepülni." Arra gondolhatunk tehát, hogy a város részben elnéptelenedett. Bél Mátyás ugyan arról ír, hogy Szeged megőrizte terjedelmét, de ez leginkább csak a város határaira vonatkozhatott. Mert a népesség száma a XVI. századi keresztény korból és a török idők elejéről származó összeírásokhoz képest a török idők végére lényegesen csökkent. A császári felszabadító sereg kitűnően képzett francia és olasz tisztjei készítették a török utáni első térképet és rajzokat Szegedről. A Buda ostromában is részt vett Marsigli gróf látképéről tudjuk, hogy a vár, amelynek tiszai rondellája 1692-ben aztán a tiszai fallal együtt a folyóba dőlt, az ostromkor csak egy-két helyen sérült meg jelentősebben. A város azonban siralmasabb helyzetben volt. Marsigli látképén romosán, fedetlenül állnak a középkorból fennmaradt templomok, ekkor már csak egyedül az alsóvárosi templomnak, amelyet a török alatt közösen használtak a katolikusok és protestánsok, volt tetőzete. A régi városrészek a harcok és az azt követő tűzveszély, árvizek következtében igen rossz állapotban voltak. Iskolaépületek ebben az időben egyáltalán nem voltak, a kincstár által a lakosságnak újjáépítésre ajánlott faanyag a károkhoz képest bizony kevés volt. A visszafoglalás után a helyzet csak lassan javulhatott. A város jeles krónikása, Reizner János irja, hogy Szegedet évenként újabb és újabb csapás nyomorította. A Tisza és a tüzek pusztításait tetézték a sáskák, súlyos járványok s újabb háború — a Rákóczi-szabadságharc — pusztításai. A város bizonytalan helyeken bujdosó polgárai végül visszatértek övéikhez, s lassanként helyrehozták házaikat. A török utáni első térképek főképpen a várossal és más katonai objektumokkal foglalkoztak. Az első, egész várost ábrázoló térképre — amely mai ismereteink szerint egyben Szeged legrégibb fennmaradt teljes térképe — Savoyai Jenő hercegnek 1714-ben a császárhoz küldött jelentésében bukkanunk. De La Groix Paitis mérnök alezredes 1713ban készítette a jelentés térképmellékletét. Míg a város 1522-ben összeírt házainak száma 1579. A császári mérnöktiszt térképe azt mutatja, hogy a város középkori fénykoránál kisebb területre zsugorodott össze, mintegy 1000 házhelynyi területre. A térkép a XVIII. századi katonai céloknak megfelelt, de a mai várossal való egyeztetése nem egyszerű feladat. A nagyárvízi felmérések azonban megőrizték a régi Szeged domborzatát, ennek felhasználásával jól azonosíthatjuk a térkép mocsárból kiemelkedő szigeteit, a török utáni város lakott helyeit. A mai eszközökkel ellenőrizve szembeszökő, hogy milyen pontosan dolgoztak a 250 évvel ezelőtti mérnökök. Az utak által bezárt szögek között ugyan van némi eltérés, de az utakon mért távolságok mérethelyesek. Csak a felsővárosi szigeteknél van nagyobb pontatlanság, itt a mérés bizonyára csónakból folyt. 1712ben ugyanis szörnyű árvíz pusztított. A térkép a felsővároson végeláthatatlan mocsár- és víztengert mutat. A Tápéra vezető útnak is csak egy kis része maradt szárazon. A város a felsővárosi Molnár utcától az alsóvárosi Szabadság térig húzódott. A József Attila sugárút és a Tisza között fekvő terület azonban csak a két szegélyén és a felsővárosi templom környékén volt beépített. Üres volt az Aradi vértanúk terétől Alsóváros felé a Bécsi körútig húzódó terület. A vártól észak-nyugatra körülbelül a Bajcsy-Zsilinszky utcáig nyúló térség, amelyet a XVI. században a törökök Középváros névvel illettek, ekkor már elnéptelenedett, vizes területként szerepel. A Palánk területén 156 telek van, Felsővároson 327, Alsóvároson 450. Az első összeírás óta eltűnt a Középváros 520 házhelye, s a Felsővárosró! 176 telek. Alsóvároson és a Palánkban nem volt lényeges változás. A nagy vérveszteség azonban nem pecsételte meg a város sorsát. A XVIII. század óriási fellendülést hozott. Száz évvel a török kiűzése után Szeged már minden korábbi kiterjedését túlnőtte, 1776-ben összeírt mintegy 3000 házhelye háromszorosan haladta meg a török időket követő város nagyságát. MÁTÉ ZSOLT íhm*T*m v fnatm» A hajdani szegedi kenyérpiac a Klauzál téren , A Móra Ferenc Múzeum új- és legújabbkori történeti osztálya a gyönyörűen felújított Fekete-ház birtokbavétele óta már számos érdekes időszaki kiállításon mutatta be a múzeumi gyűjtemény értékes részleteit. Most, november 6-án megnyílik állandó kiállításuk, amely átfogó képet hivatott adni Csongrád megye munkásságának életéről és harcairól — 1867 és 1945 között. Juhász Gyula verséből (Magyar nyár 1918.) vett idézet a kiállítás címe: „ Vihart aratva..." A látogató ismereteket és élményeket kíván szerezni, érthetően kevéssé érdekli, mekkora munka árán jön létre valamely tárlat. Minthogy ilyen jellegű állandó kiállítás most először születik Szegeden, talán nem haszontalan bepillantani a rendezők műhelyébe, a megnyitó előtt néhány nappal bemutatni szándékaikat, s fölvillantani a leendő látogatóknak a látnivalók néhány érdemes részletét. Összkép és részletek Szeged és a megye új- és legújabbkori történetére vonatkozó dokumentumokat, fényképeket, tárgyi emlékeket 1978 óta rendszeresen gyűjtik és dolgozzák fel a történeti osztály munkatársai. Egyetlen, jellemző adat: a múzeum korábbi, munkásmozgalmi gyűjteményében körülbelül ezer fotonegatív volt, jelenleg 17 ezer van... Rendszerezett és feldolgozott anyaguknak körülbelül a 70 százaléka szegedi vonatkozású. Az állandó kiállításra készülve a megye városi múzeumaiból, Budapestről a munkásmozgalmi múzeumból, a Csongrád megyei Levéltárból, a Somogyi Könyvtárból és több magángyűjteményből kértek és kaptak értékes anyagot. Az állandó kiállítás úgynevezett rendezőkönyvét hárman írták: Marjanucz László főiskolai adjunktus, Tóth István és Sípos József muzeológusok. Előzetes gyűjtőmunkájuk eredményességének közvetlen következményeként alighanem a bőség zavarával is meg kellett küzdeniük, hiszen mindösszesen 120 négyzetméter a kiállítási terület. A múzeumi bemutalók korszerű alapelveinek megfelelően az volt a törekvésük, hogy az adott kor lehetőleg teljes társadalomképét megrajzolják, a nép korabeli életének és munkájának jellemzőit is fölvillantsák. A szűkös tér ellenére, ahol csuk lehetett, tárgyi emlékekel helyeztek el, enteriőröket rendeztek be. Nyilvánvaló és helyes a szándék: valamely kiállítás akkor eleven és hatásos, ha a látogatót sokféle benyomás éri, ha minden érzékét működtetheti. A félkész tárlaton (Hámory László irányításával dolgoztak a kivitelezők, a Központi Múzeumi Igazgatóság kollektívája) is meggyőződhettünk róla: az új állandó kiállítás megfelelő, nagyvonalú áttekintést nyújt a korszakról, népéletéről és mozgalmi harcairól — mindenkinek, viszont alapos ismereteket szolgáltatni is képes — a mélyebben érdeklődőknek. A céhektől a forradalmakig A kiállítóterembe belépve vázlatos képet nyerhet a látogató az alföldi táj sajátosságairól; az itt élő lakosság mindennapjainak meghatározója volt a vizek sokasága, a halászat jelentősége. Jellegzetes tárgyak és dokumentumok fölhasználásával a céhekről és ipartestületekről kapunk információkat, majd egy következő „fejezet", A föld népe című, a jómódú parasztoktól a zsellérekig rajzol keresztmetszetet a paraszti társadalomról. Szeged történetében a nagy árvíz a fordulópont: iparosodása azután kezdődik, a város elveszti rusztikus jellegét. A munkásság szervezetei a kezdeti szakaszban „asztaltársaságokból" fejlődnek, művelődési (színjátszás, antialkoholista kampányok, dalárdák) törekvéseik melletti politikai küzdelmeik elsősorban a választójog kivivására irányulnak. A LengyeI Mária gyűjteményéből való, most először látható fotók — csoportképek, sztrájkok — már a munkásöntudat kifejezői. Rendkívül érdekesek a paraszti öntudatosodásban nagy szerepet játszó népkörök, olvasókörök, 48-as körök tevékenységét megörökítő felvételek (Plohn Illés — a szélesebb körben ismert Plohn József fotográfus apja — készített képeket például a szentesi általános népkörről, amely valójában a Független Szocialista Párt ottani csoportja volt). A szerencsés utókor ilyenkor dicsérheti az előrelátó elődöket: a Közművelődési Palota társadalmi kérdésekre érzékeny, akkori „munkásai" állhatnak az akció mögött, melynek során körbefényképezték Szegedet. 1908-ban történt, s a városról, iparáról, gazdaságáról, mindennapi életéről, a környékbeliek szokásvilágáról most hiteles, eredeti képeink lehetnek. Fényképeken az élet Ha már az összegyűjtött fotóknál tartunk, még néhány érdekesség: Szeged legelső amatőr fotósa, Kerny István asztalossegéd (egyébként franciaországi jónevű fotóművészként halt meg) munkásságának köszönhetjük többek között a szegedi vízimalom, a paprikamalom, a tápai életmód, a hajózás, a halászat, a fuvarozás képeit. Lefotózta a Fakatonát, amit a híres doberdói fából faragtak (a kiállításon is látható fát a szegedi 48-as császári és királyi gyalogezred megmaradt katonái hozták haza, Doberdónál elesett társaik emlékére). Benedek László volt a város második amatőr fotósa, vegyészmérnök, paprikaellenőr; tematikus képei szociográfiai érzékenységről tanúskodnak. A Szegedi Fiatalok köréből Spanyolországba elszármazott Nicholas Müller már kifejezett szociofotókat készített a csongrádi, Szeged környéki elesett, szegény emberekről. Most került a múzeum tulajdonába a hivatásos fotós, Auer Lajos hagyatéka, több ezer üvegnegatív. Az Ariadpe kötött- és szövöttárugyár műhelyeiben munkásportrékat fényképezett, tőle származik a korai mozgalom gyermekbarát-akcióinak mindegyik felvétele. A városi polgárság életmódjának érzékeltetésére állították ki a Telbisz György bankigazgató lakásbelsőjét ábrázoló, kinagyított fotográfiáját. Új dokumentumok Polgári demokratikus forradalom. Tanácsköztársaság, ellenforradalom. Szegeden sajátos viszonyok között — francia, román, szerb segédlettel. A konszolidáció évei, az SZDP politikája, a szakszervezetek harcai... Vezérszavakban sincs módunk-helyünk jelezni a történelmi kronológiát követve elrendezett dokumentum- és képanyag, a tárgyi emlékek „mondanivalóit". Mégis kiemelendő, hogy különösen értékes képek szerepelnek a tárlaton az illegális kommunista mozgalomról, a munkásotthonokról. Lengyel Mária, Pusztai-Pipicz József saját gyűjtésű képei és dokumentumai segítették a kiállításrendezőket a Horthy-korszak bemutatásában, szociofotók döbbentenek a nagy gazdasági válság társadalompolitikai következményeire, vitrinekben láthatók a 30-as években forgatott (sokat emlegetett, de még ki nem állított) „Marxizmusfüzetek" eredeti példányai, a szociáldemokrata felvilágosító brosúrák. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának kiállításán (1933) is szerepelt Kárász Judit-felvételek a kor szociális viszonyairól megrázó dokumentumok. A megye felszabadításáért vívott fegyveres harcokat térképen, applikációk és fényképek segítségével mutatja a kiállítás. Mellette Révész Pál Felső Tisza-parti vendéglős naptára; saját kezű bejegyzése 1944. október 11-én: „orosz bevonulás napja, reggel. " 1945. május 1-én ünnepelt Szeged népe: szabad lélegzetvétel gyönyörűsége az arcokon — a májusi menetről készült fotó az új állandó kiállítás záróképe. SULYOK ERZSÉBET