Délmagyarország, 1986. október (76. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-11 / 240. szám

Szombat, 1986. október 11. MAGAZIN Az összefogás: létérdek BESZÉLGETÉS SZILÁRD JÁNOSSAL, AZ ORVOSEGYETEM REKTORÁVAL Színek és helyek Szilárd János 1986. július 1-től a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektora. Ebben a városban valószínűleg nem kell bemutatni: 1946 óta él itt, a szegedi egyetemen végzett, a kórházban eltöltött 2 és fél éves megszakítást leszámítva egyfolytában az orvosegyetem a munkahelye. Mint mondta, az egyetemi hierarchia minden lépcsőjét megjárta; rövid ideig dolgozott elméleti intézetben, majd végig klinikusként, 1977-ben lett az ideg- és elmegyógyászati klinika tanszékvezető tanára. Klinikai rektorhelyettes volt 1978-tól '84-ig, háromszor — az 50-es, 60-as és 80-as években — választották az intézményi pártbizottság titkárának. Kettő híján húsz éve vezeti az orvosetikai oktatást Szegeden, tagja az országos orvosetikai tanácsnak, elnöke a Magyar Pszichiátriai Társaságnak. Ebben a pillanatban — a tanévkezdés utáni hetekben — számolhatatlanok rektori teendői. — Hallottam, új megbízatásához többen úgy gratuláltak, hogy egyúttal biztosították róla: nem irigylik. Nehéz az orvosegyetem rektorának helyzete? — Az egyetem helyzete nehéz. Általában a felsőoktatási intéményeké, ám a miénk különösen az, a „falakon" belül is és a kükő kapcsolatainkat tekintve is. — Kezdjük az utóbbival: mi a baj a tágabb közeggel? — Legáltalánosabban az, hogy úgy érzékeljük — nem egyedül az egyetemek között —, mintha bizalmatlanság áramlana felénk. Valamikor a 40-es évek végén, az 50-es évek elején némileg, főként pszichológiailag érthetők voltak a fönntartások az egyetemek irányába, volt némi alapjuk a „ki az elefántcsonttoronyból" értelmű jelszavaknak is. Csakhogy manapság, amikor a felsőoktatási intézmények vezetői szinte kivétel nélkül ennek a társadalomnak a neveltjei, ebben a társadalomban végzett munkájuk alapján választattak ki különféle posztokra — az ilyenfajta fönntartások, bizalmatlanságok keserű szájízt keltenek. — Milyen konkrét jelekből vagy jelenségekből következtet? — A munkafeltételeink nem azért, vagy nemcsak azért elégtelenek, mert az ország az ismert gazdasági nehézségekkel küzd. Szemléleti okai is vannak. Mintha nem lenne egészen világos, hogy az egyetem számára alapkérdés, társadalmilag pedig egyértelműen hasznos és létérdek, ha egyszerre vagyunk képesek a kutatást és oktatást a nemzetközi összehasonlításban is jó színvonalon tartani — ezt az „universitas" jelleg követeli meg —, valamint a napi feladatok megoldásában is részt venni, a gyógyításban regionális és közvetlen feladatokat egyaránt ellátni. Tudni kellene, hogy ez nem választás kérdése, a kettőt együtt kell csinálni. — Ha ezt minden illetékes világosan látná és elismerné, ettől még mindig nem lenne több pénz — a cél érdekében szükséges emberekre, eszközökre. — Biztos? Ha egyszer a szegedi orvosegyetemnek gyógyító feladatai vannak a régióban, miért ne lehetne azon gondolkodni, hogy e munka feltételeinek megteremtéséhez a régió pénzeszközeit is igénybe lehetne venni? Miért elképzelhetetlen, hogy a város, a megye, a környező megyék magukénak érezzék az egyetemet, olyannyira, hogy összefogással előteremthessék a devizaigényes műszerekre, berendezésekre való pénzt? Természetesen ismerem a gondolatmenetet, amely valóságos szervezetiközigazgatási-gazdálkodási viszonyokon alapul: az egyetem főhatósága a minisztérium, a helyi tanácsoknak a kórházak fönntartása a feladatuk. Csakhogy a minisztérium szegény, a klinikák hovatovább kevéssé — és kevésbé modernül — fölszereltek, mint némelyik kisvárosi kórház. Csak azért, mert ez a kórház véletlenül ugyanazon közigazgatási egységben funkcionál, mint egy gazdag, devizakitermelő nagyvállalat? Előáll így a helyzet, amelyben az egyetemi klinikákon nem tudunk olyan speciális vizsgálatokat elvégezni, amelyeket pedig igényelnének tőlünk. Az egységes ellátás puszta deklaráció marad, a szétforgácsoltság, elkülönültség az általános szegénység viszonyai között is óriási mértékű pazarláshoz vezet.. Ezért szeretném hangsúlyozni, hogy első és legsürgetőbb feladatunknak tartom az egyetem külső kapcsolatrendszerének fölülvizsgálatát, megváltoztatását. Nagyobb helyi, regionális támogatásra van szükségünk és ésszerű együttműködésre más egészségügyi intézményekkel. Úgy vélem, a DélAlföld, Csongrád megye, Szeged fejlődését, tekintélynövekedését szolgálná, ha egyetemei, köztük a miénk, nemzetközi színvonalon dolgozhatnának. — Gondolom, a készülő egészségügyi törvény módosítás és egyéb új jogszabályok lehetőséget adnak majd ilyen szemléleti, gazdálkodási, vezetési változtatásokra. Csak amíg mindez megvalósul... — Addig is erőnk szerint, a lehető legjobban kell dolgoznunk, s ez nem megy másként, csak ha az egyetemen belül is összefogunk. De ha csak szép jelszó marad ez is, és egymás kölcsönös segítése nem lesz napi gyakorlat, az erőfeszítések és igyekezetek elapadnak, mielőtt közösen véghezvinnénk valamint — nem is merek a következményekre gondolni. Csak azért hozom szóba belső életünk néhány tényét, hogy érzékelni lehessen, hangulati tényezők is előnytelenül hatnak, s fontos lenne néhány, erősebb közösséget teremtő változás. Az utóbbi két-három évben kétszer is a teljes bizonytalanság periódusait kellett átvészelni az egyetemi irányításnak, Petri Gábor és Cserháti István tragikus elvesztésekor. Lehet, hogy sarkos a fogalmazás, de meggyőződésem, hogy a légkört hiányok is alakítják: pillanatnyilag nincs az egyetemen akadémikus, kevesen vannak magas politikai vagy társadalmi tisztségekben. Talán ennél fontosabb, hogy roppant nehéz perspektívát mutatni, hiszen nem lehet tervszerűen dolgozni. Abszurd helyzet, hogy Szegeden fölépül a VII. ötéves terv legnagyobb egészségügyi beruházása, a 410 ágyas klinikai tömb, ha nem is 1987 őszére, amint írva vagyon, de 1988 nyarára; e fejlesztésnek nagyon örülünk, de mindössze másfél évvel a megnyitás előtt nem tudjuk, mikor kapjuk meg az ott szükséges állásokat. Mi leírjuk, amit szeretnénk, a főhatóság dönt, majd, valamikor. A bizonytalanság miatt nem tudunk időben szakemberekkel tárgyalni, s előfordulhat, hogy olyan részlegekben, amelyek Szegeden eddig szokatlan nagyságrenddel működnek majd, mint a traumatológia, ortopédia — frissen végzetteket kényszerülünk alkalmazni. — Talán azt tisztábban lehet látni, hogy mit hogyan kell tenni a holnapi orvosok képzésében. Vagy tévedek? — Elég sokan egyetértünk abban, hogy a modern tudomány eredményeit figyelembe véve, de a gyakorlatra koncentrálva kell folytatnunk az orvosképzést. A magam részéről ellenzem az állandó reformokat; azt sem tudjuk, milyen hatásfokú az egyik újítás, máris követi a másik. Ez mindenkit neurotizál. Elismerem, világszerte nagy probléma, hogy az ugrásszerűen megnövekedett ismeretanyag csábításának nehéz ellenállni, az újdonságok állandóan az oktatás tartalmának átalakítására sarkallnak. De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egyetem nem specialisták, hanem általános orvosok képzésére hivatott, s a modern tudásanyag helyett kuriózumokat oktatni — veszélyes. A képzés milyenségének meghatározásakor még egy fontos tényezőt kell tekinteni: a mai értelmiség számára kötelező, hogy legalább a saját szakmájának társadalmi vonatkozásait ismerje. Az orvos magas színvonalú pszichológiai, szociológiai tudással legyen fölvértezve, hiszen a betegségek társadalmi összefüggéseinek, a megelőzés, a rehabilitáció ügyeinek ismerete nélkül nem tud jól dolgozni. Szükségszerű, hogy a következő években az orvosképzés ebbe az irányba fejlődjék, s a folyamatban az egyetemi vezetésre katalizátor-szerep hárul. — Vannak-e az egyetemi oktatás fejlesztési folyamatában közelebbi, belátható idő alatt megvalósuló célok? — A gyógyszerészképzés idejét 5 évre kell fölemelni, a szakmai indoklás arról vall, sürgősen. Az önálló fogorvosi kar létrehozását a minisztérium is támogatja, mert több fogorvosra van szükség, és Szegeden lehetne a legésszerűbben megoldani a bővítést. Jelentős lépés volt az idegen nyelvű képzés' bevezetése a külföldi állampolgárok részére a szegedi egyetemen. Tavaly az orvosi karon iridult, az idén már gyógyszerészeket is képezünk. Az oktatás feltételeinek szűkében is, ráadásként, plusz feladatként vállaltuk ezt, hiszen devizát hoz és rangot ad, ám még egyszer hangsúlyozom: minden erőnk ésszerű összpontosítására szükség van, hogy megfelelhessünk vállalásainknak és az elvárásoknak. SULYOK ERZSÉBET MARX TER Akkoriban persze még Mars térnek hivták, s nem véletlenül. Dél felől az egykori 46-os szegedi gyalogezred hatalmas laktanyatömbje szegélyezte. A tisztek vezényelte bakák gyakran marsoltak körbe-körbe ott, ahol most az ipari vásár pavilonjai emelkednek. Díszlépésük felverte a port, jellegzetes szag járt nyomukban. Ferkóoiaj — ezzel kenték a csizmát, bakancsot —, a bőrszerelvények cser-keserűje, kapca-, komiszkenyér és bőrkipárolgás. Mindez épp úgy hozzátartozott a sereghez, mint a vezényszó, a drill vagy épp a kenyérzsák és a gyalogsági szurony a vércsatornákkal... Ha manapság (amikor az egykori laktanyaépület már régesrég civil célokat szolgál) néha arra megyek, még mindig csodálkozom, hogy nem silbakol bejáratánál a kapuőr, nem rója egyhangú útját fabódéja körül — mindegyre várva a váltást — a feltűzött szuronyú poszt. Szinte el se akarom hinni, hogy az a régi katonaélet — a 46-os gyalogezred vérzivataros emlékével egyetemben — Atlantiszként elmerült a múlt óceánjában. Pedig gyerekkoromban messzire mozdíthatatlannak, már-már öröknek tűnt. Mikor a század visszamasírozott a laktanyába, rövidesen elült a por és újra láthatóvá vált a Csillagbörtön komor tömbje. Volt idő, amikor — kisgyerekként — közel se mertünk merészkedni hozzá. Messziről bámultuk, a látvány nyomán támadt baljós gondolatok súlya alatt roskadozva. Történetek keringtek köztünk, mi mindent rejtenek e vastak, rácsokkal, szögesdrótokkal csipkézett falak. A gyerekész még kevésbé képes a kontrollszelekcióra. De azért realitás is akadt a gondolatfoszlányok közt. Sokszor megfordult agyamban: ugyan hogy élhetnek, akiket cellák vasajtaja zár el a külvilágtól? Beszűrődik-e a tér zsivaja? Megpillanthatják-e néhanapján a hetipiacok színes forgatagát? Igen, a piacok. Akkoriban — a harmincas évek második fele — még telistele volt szórva piacokkal Szeged. A Rudolf (ma: Roosevelt) tér éppúgy zsúfolva árusokkal, vásárlókkal, bámészokkal, mint a Tisza Lajos (ma: Lenin) körút a Dugonics tértől fel egészen a Fodor (ma Juhász Gyula) utca torkolatáig, vagy tán meg annál is föntebb. Most is előttem a kép: a mai Centrum áruházzal átellenben a lejtermékárusok sátrai sorakoztak. A Mikszáth Kálmán utca sarkán le s fel sétáló (meglehetősen gyanús külsejű) alakok tűzkövet, szaharint kínálgattak, jellegzetes hanghordozással ismételgetve — félig súgva, félig suttogva — a sajátos reklámszlogent: „tűzkőezerédes... tűzkőezerédes"... A mostani Jégkunyhó (akarom mondani, Hangulat, bár akkor is, ma is Jégkunyhónak hivták-hivják városszerte) előtt árult az a terebélyes kofa, aki egy pengőért úgy el tudott süllyeszteni egy kis szódásüveget combjai útelágazásánál, hogy csak a szifonfej kandikált ki onnét. Bárki megrendelhette nála a mutatványt, ha előbb leszurkolta a kért összeget. De a fő attrakció mégis a Mars téri hetipiac volt. A Valéria (ma: Bartók Béla) téri is legföljebb csak előhírnöke vagy kisöccse. A Város — akkor — száznegyven ezer holdas határából egymást taposva özönlöttek be szerdánszombaton a parasztkocsik, kánaáni árubőséget zúditva a földre köröskörül, ameddig csak a szem ellátott. És mindenütt hömpölygött a nép, elsősorban persze nők, mert férfi akkoriban még csak elvétve járt piacra — inkább akkor, ha munkanélküli volt, lézengett, netán csórni akart pénztárcát, gyümölcsöt, bicajt, ha nagy szerencse szegődött nyomába. Egyszer a szemem láttárakaptak el egy dinnyetolvajt. Kis, girhes ember volt, hatalmas görögdinnyét kapott fel, próbált vele eliramodni. Ha szabad a tér előtte, tán még lehetett volna kevéske esélye, így ellenben már az első métereknél elakadt a tömegben. El is gáncsolták. Miközben előrezuhant, ellódította magától a dinnyét, mely darabokra zúzódott a sárga klinkerkövezeten. Vörös bélű dinnye volt, béle akár a vér. De vérzett a keshedt emberke is, miközben elvonszolták. Időközben előkerült valahonnét a közeli poszt. Hátrakötötte a tolvaj kezét, majd kardmarkolatát fogva kísérte a rendőrlaktanya felé... A mázsaház tőszomszédságában nyulakat árultak. Ma is előttem a kedves csincsillák, óriásbelgák. Némelyik fűvel kibélelt vesszőkosárban lapult, füleit hátravetve. Az árusok vagy a vevők mindig a fülénél fogva rántották magasba a portékát. Súlyát saccolták, nemét vizslatták, ára felől érdeklődtek. Néha mi is kifizettük a helypénzt, és beálltunk az árusok sorába. (A kínált nyulak eredetét most kivételesen ne firtassuk.) Egy jó negyvenes hölgy is érdeklődött. Szakértő mozdulattal emelte magasba, s ennyit mondott: „Igen piros a nemiszerve." Áramütésként ért a szó. Mindmáig szeretném Freud mesternek elmesélni — ha ez lehetséges volna —, mit éreztem akkor. Pedig a hölgy hangja tárgyilagos volt, már-már személytelen, s biztos valami, a tenyésztés szempontjából káros gyulladásra gyanakodott. Én azonban hosszasan bámultam utána, míg csak el nem tűnt a vásár színes forgatagában, miközben újra meg újra megkörnyékezett a nyelési reflex... PAPP ZOLTÁN Szeged műemlékei 49. LENIN KRT. 51. A körút szakasz „Védett városkép" táblája (az 53. sz. ház falán) vonatkozik az 5l-es számú házra is. Az Ivánkovics-ház kétemeletes sarokház, földszintjén egyenes záródású, magas üzlethelyiségek. Emeleti, egyenes záródású ablaksora felett konzolokon nyugvó timpanonos párkány, alatta babás betét. Homlokzatain a sűrű, álló konzolok és a sarkon föle emelkedő attikafal visszaépítésével 1967-ben második emeletet kapott. Falsíkja kvaderezett. Körúti, féloszlopok határolta fa kapuja magas kapualjba nyílik. Négyzetes lépcsőházának kovácsoltvas korlátján oválok sora. Az L-alaprajzú épület emeletén a lépcsőháztól jobbra-balra függőfolyosó-szakasz. Keskeny udvarát később a földszinten szinte teljesen beépítették. Az egyemeletes házat „dr. Ivánkovits Sándor ügyvéd és neje Burger Mária" építette 1892-ben. Itt nyílt meg a tulajdonos ügyvédi irodája, aki házát a „Kiskörút" alakításához igazodva építette fel. Helyén a nagyárvízkor a Palánk 146. sz. ház egy része állt, a másik részén a körút fekszik. Az árvízkárosult Auszlender Henrich háztulajdonos mellett károsult volt még Jandó József bormérő is. 1883-ban Horkai János itt hirdeti gabonakereskedését. V