Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-06 / 210. szám

Savoyai Jenő, a törökverő A törökverő Savoyai Jenő, — aki részt vett Buda visszavivásában is — mint kiváló diplomata, tudós és mecénás vonult be a történelembe. Halálának 250. évfordulója alkalmából Bécsben több kiállítással tisztelegnek emléke előtt. Áprilistól október végéig tart nyitva a Savoyai Jenő és a barokk Ausztria cimű nagyszabású tárlat a Bécs központjától 50 kilométerre fekvő morvamezei kastélyokban (Schlosshof és Niederweiden) a herceg könyveit, okmányait, kéziratait az Osztrák Nemzeti Könyvtárban láthatják, a bécsi Hadtörténeti Múzeumban éremkiállitás nyílt, a Spanyol Lovasiskola Savoyai nyári kastélya előtt tart előadásokat. Savoyai Jenő neve, politikája hazánkban is ismert, népszerű alakja történelmünknek. De ki volt tulajdonképpen Jenő herceg, akit Napóleon a történelem hét legnagyobb hadvezére közé számított? Savoyai-Carignan Jenő 1663-ban, Párizsban született a Soissons palotában. Apja, Jenő-Moritz a francia főnemesség tagja és V. Károly császár leszármazottja volt. Anyja, Olympia Mancini, egy egyszerű római kézműves leánya. Az anya nagybátyja Mazarini bíboros. Jenő és testvérei a nagyanyjuk gondozásában nevelkedtek. Jenő Bécsbe ment, amelyet a törökök éppen elfoglaltak, és amint remélte, I. Leopold, aki egész udvarával Passauba menekült, örömmel fogadta szolgálatait. Már 1683-ban részt vett Bécs védelmében, és még ebben az évben egy dragonyos hadsereg került parancsnoksága alá. 1686-ban Buda visszafoglalásában játszott szerepet. Ettől kezdve semmi nem állta útját nagyszerű karrierjének. Korán elismerték tehetségét és a császár a fiatal marsallnak főparancsnokságot adományozott a törökök elleni hosszú évekig tartó háborúban. 1697-ben Zentánál fényes győzelmet aratott a szultán serege felett. Ezzel elhárította a török veszélyt, és Ausztria fontos lépést tett a nagyhatalommá válás útján. Jenő herceg sikersorozatában a zentai győzelem csak egy lépés volt, s miután megteremtette a császári hatalom uralkodását délkeleten, megpróbálta a francia uralkodó, XIV. Lajos hegemonisztikus törekvéseit meghiúsítani a spanyolországi trónöröklésben. Franciaország ellen négy fronton harcolt Hollandiában, a Rajnánál, Spanyolországban és Olaszországban. 1703-ban kineveztette magát az udvari haditanács elnökévé, hogy közvetlen befolyása legyen a fegyverkezésre és a tervezésre. Ezenkívül személyesen is részt vett a harcokban, mint főparancsnok. 1704-ben Dél-Németországban Höchstadtban (Blenheimben) fényes győzelmet aratott az angol Marlborough generálissal együtt, és 1706-ban Torinóban, amely csata következtében a francia uralom délen megszűnt. 1708-ban elfoglalta Lille-t, Franciaország kapuját: Malplaquet-nál aztán a császári sereg győzelmet aratott a franciák felett. A politikai események és véletlenek megakadályozták azonban e győzelmek diplomáciai kihasználását, mivel I. József császár hirtelen halálával az osztrák VI. Károly lett a spanyol trón követelője, aki mint utód, Bécsbe való visszatérésre kényszerült. 1716-ban Jenő herceg ismét a törökök ellen harcolt, megverte a török nagyvezért Peterwardeinnél (akkoriban Magyarországhoz tartozott, ma Jugoszláviához), 1717-ben pedig Belgrádnál győzelmet aratott hatalmas túlerővel szemben. A belgrádi táborban született a hires katonadal („Jenő herceg, a nemes lovag"), melyet valószínűleg egy bajor katona költött. A kor szokása szerint már fiatal lisztként diplomáciai megbízatást kapott, és az itáliai harcok alatt gyakran tárgyalt Savoya hercegével. 1697 után a politikai döntések annyira függtek a katonai lehetőségektől, hogy a zentai Győző tanácsa nélkülözhetetlen volt. Ennek ellenére Jenő herceg mint politikai nagyság csak később jutott jelentős szerephez. Amíg a bizalmatlan I. Leopold császár élt, Jenő csak egyike volt a minisztereknek, akinek a véleményét nem mindig követték. A hochstadti győzelem után olyan sok akadályt gördítettek az útjába, hogy 1705-ben komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy elhagyja Béeset. I. Leopold halála és fiának, 1. Józsefnek a trónrajutása 1705 májusában új helyzetet teremteft. Az elkövetkező években Jenő egyre inkább a politikai helyzet urává lett. Nemcsak a hadsereget vezette, hanem küldöttségeket is. Ezt a helyzetét I. József halála után, követője VI. Károly uralkodása alatt is megtartotta. Jenő önállóan foglalkozott Ausztria külpolitikájának képviseletével. A belpolitikában a legfontosabb ál8 Csütörtök, 1986. szeptember 4. tóS lami hatóság, a titkos konferencia elnöke voli. II. Frigyes porosz uralkodó szavai szerint — Savoyai a görög mitológiai Atlasz, a világ hordozója, aki a vállán viseli a Habsburg monarchia terheit. Ő volt a valódi uralkodó, és Európa egyik legfontosabb személyisége. így volt ez. haláláig, bár szellemi és fizikai gyengülése az 1730-as években csökkentették befolyását. Hadvezér, államfő, politikus volt, de a kultúra és az irodalom if őrzi a nevét és nagyságát. Jelentősen hozzájárult Bécs fejlesztéséhez a barokk időkben, korának legjelentősebb építtetője volt. Mecénásként támogatta a művészetet és a tudományt, könyvtárat létesített, képtárral rendelkezett és volt egy jelentős menazsériája (állatsereglete). Johann Bernhard Fischer von Erlach tervei alapján építtette 1696—98 között a téli palotaként ismert épületet Bécs óvárosában, a Himmelpfortgassén. 1701-ben építették fel Pest közelében ráckevei kastélyát. Savoyai Jenő építtette a legszebb bécsi kastélyt, a parkkal övezett Belvedere-palotát, a barokk építészet remekét. A park létesítését még a palota építése előtt, 1700 körül kezdték. 1714—16 között készült el az alsó Belvedere- és 1721—22 között a felső Belvederepalota. Császári ajándékként a törökverő megkapta a marshfeldi Obersiebenbrunn birtokot, Bécstől néhány kilóméterre. Később ö maga vásárolta meg a szomszédos Schlosshofot és Niederweident, melyeket vadászkastélyként használt, és a társasági élet központjává tett. A Schlosshof teraszos kertjeivel váltotta ki kortársai csodálatát. Caraletto festette meg a pazar palota látképét. Amikor Jenő herceg 1736-ban meghalt, unokahúga, Savoyai Viktória lett az örököse, aki nem kedvelte a művészetet, feloszlatta gyűjteményét, eladta a képeit. A császár azonban évjáradék ellenében megszerezte a Bibliotheca Eugéniánál, amely 240 értékes kéziratból, 15 000 nyomtatványból és 5Ö0 rézmetszetből állt. Ma mindezek az Albertina és a bécsi Nemzeti Könyvtár grafikai gyűjteményének értékes tárgyai. (Képeinken: 1. Savoyai Jenő szobra a budai várnegyedhen. 2. A dragonyos ezred zászlaja 1711-ből. 3. A herceg címere. 4. A zentai csata érme, 1697) A Dunatáj sorsának vállalója BALOGH EDGÁR NYOLCVANÉVES A

ki.ismeri Balogh Edgárt — szüntelen tevékenységéi, legendás munkabírását mindig új életre kelő optimizmusát és hitét —, meglepődéssel L áll a tény előtt. Nyolcvanéves volna? Nyolc évtized múlt volna el fe lette, nyolc évtized kelet-közép-európai történelem? Háborúkkal, forrada! makkal, meneküléssel, otthonalapítással, börtönökkel, megújuló reményekkel, ismétlődő csalódásokkal telt nyolc súlyos kelet-közép-európai évtized? Egy egész, korszak, történelmi földrengésekkel és földindulásokkal, semmibe omló eszményekkel, magasra ívelő hitekkel, egy történelmi kutatóintézetnek elég ismerettel és több nemzedékre szóló politikai tapasztalattal? Igen, Balogh Edgár, aki személyes sorsában élte meg a Dunatáj népeinek közösségi történelmét, s a saját életét volt kénytelen átengedni e közös történelemnek szcéna gyanánt, valóban betöltötte nyolcvanadik életévét, egy küzdelmes és termékeny irói sors végső összegzéséhez érkezett. Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jelenig, egy egész nemzedék kezdeményező és úttörő szellemiségét példázza. Temesváron született, Pozsonyban és Prágában tanult, Szlovákiában ismerkedett a kisebbségi lét és a forradalmi munkásmozgalom tennivalóival, Romániában lett a népfrontgondolat és a dunatáji közeledés apostola. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely számára már állásfoglalásra kényszerítő, egyszersmind tettekre mozgósitó történelmi realitást jelentett a kisebbségi élet, a négy országba került magyarság sorsa. Ő és társai a kényszerűségből csináltak erényt a kelet-közép-európai népek, a.magyarok, a szlávok és a románok eszményi közössége felé akartak kitörni a nemzetiségi elszigeteltségből; söt messzebb, az emberiséghez, a nemzetköziségbe, amely nem ismer nyelvi előjogokat, kulturális alárendeltséget, asszimilációs politikát. Balogh Edgár e dunatáji szolidaritást Ady Endrétől, József Attilától, 1 ábry Zoltántól és Gaál Gábortól tanulta, a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorolta, művek, történeti és publicisztikai irások sorában magyarázta, életével és munkájával tett mellette hitet. M

int ahogy életével és munkájával tett hitet a népfrontos összefogás gondolata mellett is. Jól tudta, hogy a dunatáji megbékélés türelmet és józanságot kiván, s tudta, hogy a nemzetiségi fennmaradásnak a haladó erők, a jóakaratú emberek együttműködése jelenti legfontosabb feltételét. Ezt az együttműködést hirdette a népfrontos fordulatához érkezett Korunkban, a Brassói Lapok hasábjain és az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, amely a terjeszkedő fasizmus és a kirobbanni készülő háború ellen kívánta frontba szervezni a romániai magyar fiatalságot. Ezt az összefogást képviselte a felszabadulás után is, midőn mások mellett reá hárult a romániai magyarság eszmei irányításának és szervezésének történelmi feladata. Erről a tevékenységről — munkájának eredményeiről és fájdalmas történelmi kudarcairól — ad számot utolsó könyvében, a nyáron megjelent / erfimunku című önéletírás lapjain, akárcsak emlékiratainak korábbi — Hét próba és Szolgálatban cimű — köteteiben vagy éppen irodalmi és történelmi tanulmányaiban, publicisztikai műveiben. A Dunatáj népeinek megbékélése, párbeszéde és szövetsége, a magyarság és a szocialista eszmék korszakos jelentőségű találkozása ma is Balogh Edgár műhelyének vezérlő gondolatai közé tartozik. Munkásságát c két gondolat lendíti, bizakodását e két gondolat szabja meg. A nyolcvanesztendős író, közíró és tudós ma is dolgozik: tágas íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejében tervek, szivében a szolgálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Kolozsvárra látni, a városra, antely immár fél évszázada az otthona. De otthona egész Erdély, az egész Duna-táj, egymásra utalt népeivel, zajló történelmével, megcsúfolt, mégis megőrzött hiteivel. Balogh Edgár küzdelmes élete során mindig azon fáradozott, hogy e Dunatáj valóban a nemzetek és a nemzetiségek otthona legyen. POMOGÁT^ BÉLA NAGY LÁSZLÓ: CSENDÉLET