Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-13 / 216. szám

5 Szombat, 1986. szeptember 13. KZDM MAGAZIN SZALAY I.AJOS RAJZA A bürokrácia halhatatlan A bürokrácia valóban az a mesebeli sárkány, melynek ha egy fejéi sikerül is levágni, hát újabb nő helyelte. Talán egyetlen témában sem piszkolódott be annyi papir és fáradt el hangszalag, mint a bürokrácia túlkapásainak csepülésében, s lám, nézzünk körül közel és távol, a bürokrácia él és virul, aktáinak, sorállásainak, pecsétjeinek se vége, se hossza. Valamikor azf hittem, a modern technika, a számitógépek korszaka egyszer majd csak véget vet az ostobaság, a lelkiismeretlenség, a rossz szervezés rémuralmának, de hosszas tartózkodásom a világ legfejlettebb ipari államaiban arról győztek meg, hogy a bürokrácia nem magyar betegség, szépen virul az a legkorszerűbb technika birtokában is. A mai ember életének tetemes részét különböző formanyomtatványok kitöltése, igazoltatása és láttamoztatása teszi ki, legyen szó adásvételről, kölcsönről, utazásról. Szinte már az a csodálatos, hogy ebben a papirdzsungelbcn, ebben a szabály-őserdőben még egyáltalán lehetséges a lét, hiszen sokszor már maga a Hivatal sem érti, mit miért (esz, miért kell éppen így tennie. Rossz sorom és nyughatatlan természetem úgy hozta, hogy a Földhivatalnál kellett egy bizonyos tulajdoni lapot beszereznem. Az első napon csupán a felderítésig jutottam el: latsán, hogy az utcáig tart a sor, úgy döntöttem, a legközelebbi félfogadási idő kezdésére fogok megjelenni, így is csak harmincadik lettem, és türelemmel végigácsorogtam azt az órácskát, míg előkeresték az én iratomat is. Észre kellett vennem, hogy az okkal mogorva személyzet a pultok mögött az okiratok tárolásának legősibb kartotékrendszerében fejti ki áldásos tevékenységét: mikor is jutna el a számitógépes adatkezelés oda, ahová az isten is teremtette volna'?! Azt viszont örömmel konstatáltam, hogy a jó öreg xerox már eljutott ebbe a hivatalba, mely a zordon hatóság puritán szigorával kezeli az állampolgárokat, akik vacak ügyeikkel az ő nyugalmát megszentségtelenítik. A sor végén egy kellőképp hivatalnoki modorú hölgy árulja az okmány (bocsánat I) illetékbélyeget, magamban felkiáltok, ó, haladás, régen ilyenkor szokták elküldeni a polgárt a két kilométerre fekvő trafikba vagy postára ezért, de én, illetve ügyvédelem, mindenre gondoltunk, én elhoztam a kétszer hetven forint értékű bélyeget, biztos, ami biztos. Rám kerülvén a sor, elrebegem, hogy én hoztam okmánybélyeget, mire a hölgy csak úgy, rám sem pillantva: azt én nem fogadhatom el. S már szakítja tömbjéről ugyanazokat a címleteket, már ragasztja is, és bekaszirozza az én száznegyven forintomat. Nos, nem tagadom, sok minden megfordult ekkor a fejemben. Az erőszakosabb megoldásokat nem részletezem. Végiggondoltam a panasztevés lehetőségeit. Megkereshetem a hivatalvezetőt, ha ugyan bent van, és bejutok, talán meggyőzhetem arról, hogy nevetséges, törvénytelen, felháborító és jogtalan, amit beosztottja művel, ki tudja, miért, talán jutalékot kap a saját okmánybélyeg felhasználásáért, ki tudja? De nem vagyok ntai gyerek, nekem is van más dolgom, okmánybélyeg meg folyton kell valamire ebben a nyomorult világban. Talán meg is lincselnének a mögöttem nyomakodók, ha ilyen semmiséget szóvá tennék. De most, ráérő időmben, szóvá teszem. De ugyan minek? Nem kívánom, hogy átalakuljanak ügyfélszolgálati irodává. A lakótelepünkön például megszűnt, ezt is most, ügyintézés közben tudtam meg: már a tanács Is rádöbbent, nem kell annyira szolgálni azt az ügyfelet. El tud az jönhi öt kilométerrel odébb is. Én meg, botor állampolgár, arról ábrándozom, hogy egyszer majd mindent egy helyen lehet intézni, pillanatok alatt, okos gépek terminálja előtt, kölcsönösen mosolyogva. Ma azonban a hivatalban az ülőhelyek hiánya, a dohányozni tilos táblák, és az izzadtságszag a jellemző. Az ügyfelek izzadtságának a szaga. Felesleges emberek Nem tudom, találkoztak-e már felesleges emberekkel. Bizonyosan, mert én naponta találkozom velük. No, nem úgy értem, hogy létezésük felesleges, hogy ne lehetne szeretni őket különböző tulajdonságaikért, egyszerűen: a munkahelyükön, elfoglalt posztjukon feleslegesek. És többnyire nem is ők tehetnek erről. Emlékszem, az egyetemi felvételt várva adminisztrátorként dolgoztum havi kilencszáz forintért — ebből is látszik, milyen régen volt! — egy nagyvállalatnál, melynek telefon ügyeletét kellett ellátnom. Akkoriban még nem volt szabad szombat, vagyis hat napon át, napi nyolc órában ültem egy ablaktalan lyukban, mesterséges fény mellett, és —- nem érkezeit telefon. Felesleges voltam. Vulaki megkönyörült rajtam, és odaadott margózásra néhány iv papirt, de az sem tartott sokáig. Az voltam, amit mostanában kapun belüli munkanélkülinek hívnak, Önbecsülésem a minimálisra csökkent, s ha nem kezd érdekelni a műfordítás és a nyelvtanulás, talán gumicellában folytatom adminisztrációs pályafutásom. Ilyen felesleges emberekkel, mint mondtam, naponta találkozom, Ök a munkahelyi késők, fecsegők, ácsorgók, betegeskedők, a büfében lebzselők, a valahová elküldöttek, az elkéredzkedők, a gogoli holt lelkek, akik csak a fizetési kimutatásokon szerepelnek. Nem mondom, sorsuk alakulásában ők is hibásak. Huzamos ideig nem lehet ezt az állapotot elviselni marudandó károsodás nélkül. Ők a szükségtelen őrök, ellenőrök, segédek, küldöncök, portások, gondnokok, munkatársak, de lehetnek részleg-, osztályvezetők, sőt egész hivatalok, intézmények irányítói is, melyeket valaha kitaláltak, életrehlvtak, és posztjukat megörököllék más, érdemdús felesleges emberektől. A hivatalban, gyárban, boltban lézengőket én nem azonosítom feltétlenül a munkakerülőkkel. Nem, hiszem ők jelenlétükkel tüntetnek, s eleven bizonyítékai annuk, hogy munkahelyük rossz, pazarló, gazdaságtalan, hiszen az ilyen helyen azoknak az élete és javadalmazása sem lehet rózsás, akik — helyettük is — netán dolgozni kényszerülnek. Az íróasztalt, munkapadot, falát vagy árokpartot támasztó dolgozók látványa mindennapos, és többnyire joggal haragszunk rájuk, bár voltaképpen értük, miattuk kellene haragudnunk, hiszen az a hivatal, vállalat, üzem, mely ezt lehetővé teszi, bizonyára érdemtelen, erélytelen, tehetségtelen vezetés alatt küszködik, vagyis: minden felesleges beosztott fényes bizonyíték arru nézve, hogy a főnök munkája is felesleges. Nem vagyok közgazdász, így csupán magánvéleményemet mondom, ha azt állítom, hogy az újságokban álláshirdetések garmadájával jelentkező intézmények körül sincs minden rendben — nem munkaerőt toboroznak ők, hanem jelenléti Ivet aláíró, blokkoló órát működtető, felesleges embereket. Hiszen ahol jól vezetik, jól szervezik és persze díja22ák a munkát, ott nem panaszkodnak munkaerőhiányra. Ott — milyen érdekes! — nincsenek felesleges emberek. 5ZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER SZEMENDREY ISTVÁN Koncentrációs tábor Koncentrációs tábor a szivem Bele vagy zárva! Tested vér-parancs ütemét beledobolod az éjszakába. Rémeket látsz! Görbült ujjaid közt lázadó napjaid tartod. Szivemhez! — a tábor villany-zuhatag-falához, szabadulásért könyörgőn odaszorítod arcod. Szemeid mélyén karóbahúzott álmok vergődnek. Megtanultál irigységből áldásért üvölteni... ! a meggyalázott halálba menőknek. Szemeid e villanó fény-csóvák, melyektől, ha akarnál sem szabadulhatsz. Beteggé lehetsz — fekélyes — meghívott leprás! — vagy féltett asszonya korodnak. Sivalkodhatsz céda módon, emlékeiddel enyeleghetsz. A végszót én mondom ki, ha a vágy bonc-asztalán, a kést — az Érted-féltést — oda szegezem a szivedhez. Ez nem a kegyelem országa! Itt nincs részvét! Késő bánat! Térdre! Görnyedj önmagodba! Hallod! — már dobog az őrjárat... Ez itt a szívem. Táltos-ősök asszonyt záró kriptája. Megfagy a mosoly arcán unnak, ki ide van bezárva. A csókba hullt ölelések körötted tornyosodnak. Könnyeim, Érted, a rabért — arcomon végig folynak. Ez itt a koncentrációs tábor. Utánad nem lesz több lakója. Irgalmas isten! Te a halálra ítélt lettél, halálom hordozója. Ez itt a koncentrációs tábor. Parancsot csak magamtól kapok. De letérdelnek Eléd — bocsánatért a mindent értő csillagok. Szeged műemlékei 46. A LENGYEL-PALOTA A Klauzál tér „Védett városkép" táblája (a 4. számú ház falún) vonatkozik a 8-as számú házra is. A Lengyel-palota kétemeletes sarokház, földszintjén íves záródású üzlethelyiségekkel, a tér felől díszes portállal. Első emeleti ablakSora félköríves, a másodiké egyenes záródású, különböző párkányokkal, helyenként babás betéttel. Homlokzatait a kerek padlásnyllások feletti konzolos párkány zárja le a zárt erkélyek sorában fölé emelkedő bübás korláttal. Fa kapuja hosszú, keskeny kapualjába nyílik. Lekerekített sarkú, kiöblösödő lépcsőházát követő és lezáró kovácsoltvas korlátja könnyed vonalú. Második emeletén a lépcsőháztól jobbra-balra függőfolyosó. A házat 1893 áprilisában kezdték építeni. Alaprajzain „C. Langhammer arehitecki Wien" a pecsét. Homlokzatrajzát nem ismerjük, a családi hagyomány szerint Fellner és Heliner műve, Keglovich 1894-es fényképén a zárt erkélyek felett két tornyocskával. Ősszel itt nyílt meg a Lengyel bútorgyár sarokilzlete, mellette Schillinger Móré, a Pollák testvéreké ö. lituu.; Jánosé. Helyén Klauzál Gábor emelelés háza állt, melyet 1892-ben vett meg „Lengyel Lőrinczné bútorkereskedő", aki lebontatta, hogy felépíthesse — a tér épitéstörténete lezárásaként — palotáját.