Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

12 Szombat, 1986. augusztus 16. N Harmadik napja rohan. Tegnap, mi­kor elérte egy hegyi falu első házait, majdnem összeroskadt. A szomjú­ság úgy meggyötörte, hogy minden­fele amerre csak nézett tengert lá­tott, parttalan vizet, hűvöset. Beug­rott az első kerítésen az egyik udvar­ba. A fájdalomtól fölordított. A sar­kán, a talpán mint a léggömbök pat­tantak szét a vizhólvagok. Ügyet sem vetett a házból kiszűrődő fényre, gondolatban sem járt bent a házban, hogy ott esetleg meghitt hangulat uralkodik. Oda vonszolta magát a gémeskúthoz, vizet húzott föl és hosszan ivott. Később lefeküdt a fa alá. Ahogy a Nap kelt, úgy ébredezett. Rögtön tovább indult. Elhagyta a fa­lut s újra az útszéli fák lettek a tár­sai. Amint felhő került a Nap elé megállt, s mikor a Nap előbukkant elindult. Apró kiáltásokkal, elnyúj­tott orditásokkal biztatta magát ha a fáradtság rátört. Motoros lassított mellette. — Ülj föl mögém, elviszlek egy darabig! — kiáltott rá. — Hagyjon a pokolba! — sziszeg­te a fogai közt felé se fordulva. Tiz-tizenöt lépés futás, húsz-har­minc méter gyaloglás. Ez így ment váltogatva. Feje állandóan a föld felé csüngött. — Egy felhőt — hörögte aléltan — felhőt. Istenem! Gyorsabban ha­ladnék ha üldöznének — mormogta maga elé. Amerre haladt az emberek megbá­multák, de nem törődött velük. Nem most, már régen nem. Nem beszélt magáról senkinek, kivéve egyszer azokban az időkben, mikor még úgy élt, mint a többiek. Ledolgozta a munkanapokat és csak vasárnap ro­hant — ha nem volt borús az cg — a Nap után addig a városig, ameddig hajnaltól estig eljutott. Ott fölült egy vonatra ami visszavitte, hogy más­nap munkába tudjon állni. Ez nem felelt meg céljainak hisz így, ha mindig vissza kell térnie — gondolta : I c . S í- -. S f -. Sí' S .-- • * i -1 S í — sohasem hagyhatja el, soha sem érheti utol a Napot. Pedig az egyiket élete árán is meg kell tennie. Végül mindent otthagyott. Alkalmi mun­kákból élt Nélkülözve ugyan, de elő­rehaladva. Két éve történt, hogy egy városba érve a tomboló vihar elől bekéredz­kedett a város szélén egy deszkából összetákolt viskóba. Mikor benyi­tott, töpörödött embert látott a szé­ken üldögélni. Korát megállapítani nem tudta, de olyan öreg volt, hogy a ráncoktól arcvonásait sem lehetett látni. Csak a szeme volt üde, lenyű­gözően tiszta. Helyet mutatott neki, ennivalóval kínálta. Órákig nem be­széltek. Az öreg — úgy látszott — már megszokta a magány csendjéből létrejött szótlanságot. Ő meg annyi­ra fáradt volt, hogy jólesett a simo­gató csend, melyet csak az esőcsep­pek halk koppanásai kisértek. S va­lami furcsa hatás alatt elkezdett be­szélni, s elmondta, hogy a Nappal van harcban. — Még a háború alatt történt — kezdte szaggatottan. Tizennyolc éves lehetett mikor a frontra került. Frontra? Az volt a kárhozat maga. Egy afrikai hadtesthez osztották be, a homoknyelökhöz — igy hívták őket. Jóformán az iskola padjából került a civilizált-nézeteltérések-Ie­bonyolitásának világába, melyet gyűjtőnéven háborúnak nevez az emberiség. A felnőttek játékának ör­dögien kitervelt világa volt ez — a nagy unaloműző. S homok, homok, mindenütt homok... A kenyérén,... a szájon a szemen s az éles lövegek­nél is gyilkosabb, embert ölő szerszá­moknál is könyörtelenebb Nap, az ellenségek ellensége. Még gyermek­korában hallott egy festőről, aki állí­tólag nagyon szerette a Napot. Itt megutálta volna. Az egyik bevetéskor a sivatagban Napbolond haladtak rendezett sorokban. Mig él nem felejti el — pokoli hőség volt. Ötven fok körül lehetett. Elöl a tan­kok, mögötte a gyalogság. Hirtelen a távoli homokdombok felől fokozó­dó morajlás remegtette meg a leve­gőt. Az ég elsötétült fölöttük. — Fe­küdj! — süvített a vezényszó, de ek­kor már soroztak föntről a repülőgé­pek géppuskái. Pillanatokig tartott, majd olyan csönd lett, hogy a föl­föltámadó szélben a homokszemek egymásba ütköző súrlódását is halla­ni lehetett. Huszonheten maradtak életben. Később az itt-ott fölhangzó nyöszörgések megtörték a csöndet. — Vizet! Apám! Anyám! Vizet! Vi­zet! Vizet!... A Nap sütött, égetett, s hozta a teljes pusztulást. Sebesülten, megmaradt társaival elvánszorgott a legközelebbi őrsig, ahol orvosi ellátásban részesült. Mi­kor fölépült, visszament sebesülésé­nek színhelyére. Bár ne tette volna! Ott feküdtek bajtársai lassan málla­dozva, iszonyú bűzt árasztva a pör­kölő napfényben. Kézzel vájta a si­vatag homokját, hogy társait elte­messe, majd az idegkimerultségtől és a fáradságtól elájult. Mikor a hűvös, hideg sivatagi éj leszállt, a hullák közt őrjöngve bosszút esküdött a Nap ellen. Később az egészségügyiek mondták, hogy gondos ápolással so­kat meg tudtak volna menteni baj­társai közül, de a Nap... Az öreg megértőn nézett rá. Még üldögéltek egy darabig, s mikor a vihar elvonult fölállt, s kilépett az ajtón. így történt s most itt rohan az úton, a Nap után. Ruháján izzadság­gal "keveredett az országutak por­mocska. Estére elérte a várost. A kivilágí­tott főutcán megszólított egy rosszul öltözött alakot. Megkérdezte, hogy nem tudna-e valakit, aki reggeltől es­tig változó helyű munkát vállalna. — . li 44 4» 44 44 ; 44 44 = s * S S S '=» Tudok — válaszolta — itt vagyok, én vállalom. S mi lenne a munka? — Üldözés — folytottan —, hogy gyorsabban haladjak. A férfi kime­redt szemmel hátrált, majd elrohant. Továbbment a fényárban úszó ut­cán. Az egyik sarkon belépett egy éj­jeli mulatóba. Alig lézengtek a te­remben. Leült, kényelmesen hátra­dőlt, odaintette a pincért és megkér­dezte, tudja-e hogy errefelé mikor kel föl a Nap. A pincér elhűlve rávi­gyorgott. — A Nap mikor kel föl? — ismé­telte meg a kérdést, majd együttérző mosollyal válaszolt mint aki mindent megérteit. — A Nap? Ja, persze a Nap... Hát, mikor kialudta magát. Erre ő eddig soha nem gondolt. — A mi városunkban szeretik a Napot — folytatta a pincér. Még ut­cát is neveztek el róla. — Utcát is — bámult a pincérre gyermeteg csodálkozással. — Igen, utcát is. — Akkor oda megyek lakni. Elkínzott mosoly ült ki az arcára. — Azt lehet. A konyhában dolgo­zik egy tányérmosogató leány. Ö ott lakik. Van kiadó szobája. Várja meg, mig végez, addig beszélek vele. Ha akar már ma este odaköltözhet — mondta a pincér s azzal otthagyta. így is lett. Már azon az éjjel a Nap utcában lakott. Mikor borús volt az ég, végigsétált a házak között s minden házon elolvasta a fölírást az utca nevét föltüntető táblán. Ncni tudott belelni azzal az érzéssel, hogy ő a Nap utca lakója. Ilyenkor úgy vi­selkedett, mint a többi ember, s csak ha kisütött a Nap, akkor kezdődött minden elölről: tiz-tizenöt méter fu­tás, húsz-harminc méter gyaloglás az utca egyik végétől a másik végéig, az összeesésig. Eleinte furcsállták az emberek, később megszokták. Lassan ismerte a környék apraja-nagyja, de ő nem állt szóba senkivel, mert csak a gye­rekeket szerette, velük szívesen ját­szott. Kezdetben nem engedték őket a közelébe, később már igen. A Napbolond — igy hivták. Mindenfajta munkát vállalt. Fát vá­gott, kertet ásott. Megszerették. Egyszer egy napon — annak elle­nére, hogy felhőtlen volt az ég — nem futott. Sem azon a napon, sem máskor. Hiszen a Nap utcában él, a Nap együtt van vele, már tud rá vi­gyázni. Utolérte. Ettől a naptól kezdve úgy élt, mint a többiek. A leány állást szerzett szá­mára egy másik vendéglőben a Nap utcában, ahol ö már valamikor dol­gozőtt. Minden rendbe lett, de az ut­cát nem hagyta el egy lépésre sem. Idővel feleségének tekintette a leányt, noha nem vette el, mert úgy gondolta, nem a törvények döntik el a szeretetet. Esténként átjártak a szomszédok­hoz beszélgetni vagy rádiót hallgat­ni, vasárnaponként meg a cukrászda teraszán üldögéltek, egyszóval bol­dogok voltak. így ment ez hosszú évekig. Ám egy reggel munkába menve látta, hogy leverik a házakról az utca nevét föltüntető táblákat. Ijedt arc­cal kérdezgette, hogy mi történik. — Semmi, csak a polgármester úgy döntött, hogy más nevet kap a jövőben ez az utca. Történt már ilyen máskor is — hangzott a válasz. Sirvafakadt s maga elé meredt, mint a legyőzöttek. Legörnyedt, reszkető kezekkel fölvett egy félre dobott táblát melyen már csak hal­ványan látszott a fölírás: Nap utca. Becsúsztatta a kabátja alá, a szíve fölé és elindult. Tiz-tizenöt méter fu­tás, húsz-huszonöt méter gyalog­lás... Többé nem látta senki. SZEMENDREY ISTVÁN Búcsú Máriapócson GYENES KÁLMÁN KÉPRIPORTJA i I

Next

/
Oldalképek
Tartalom