Délmagyarország, 1986. július (76. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
2 Csütörtök, 1986. július 5. Díszletek és hangok - sorsfordulókhoz (Szobabelső — 1.) — ...hát akkor elnézést a zavarásért, köszönöm! A telefonkagyló rezignált sóhaj kiséretében újra a helyére került. Aznap már valószínűleg utoljára. Az öngyújtó kattant, füstöt küldött a szobába. Aznap valószínűleg még nem utoljára. Az. asztalon fogcsikorgatva visszatartott rendetlenség, ketrecbe zárt fantázia. Félbehagyott tervrajzok, amelyeknek egyre csak egy másik szoba, másik otthon töltötte be papir-képzeletét. Verstöredékek, bátortalan rajzvázlatok óvatos színfoltjai a gyakorlatiasság alá söpörve. Az Íróasztal fölötti emlékeztető füzetben, a legfelső lapon elkeseredett lendületű felirat: Nem dolgozhatom úgy, ahogy akarok... Nem élhetek ott, ahol akarok... Nem akarhatom azt, amit akarok...! A szőnyeget újságok helyettesitették; faliól-falig álláshirdetések. Hetek óta gyűltek a piros áthúzások, s az egész gyűjtemény lassan már tényleg csak a szőnyeg feladatkörét látta el, s azt sem tökéletesen — fittyet hányva a hő- és hangszigetelésre, nem is szólva az esztétikai szempontokról... A helyiségek szinte kézzelfogható sűrűséggel pókhálózta be a fáradtság. Az a fajta fáradtság, amely a hegymászóéhoz hasonlított, aki fölérve csak egy táblát talál: „A csúcs tatarozás miatt zárva!" A nyitott ablakból átlátszó hűvösség küzdött ezzel a pókhálóval, de elszakítani nem tudta. A füst viszont lassan kihátrált... Az ágy megnyikordult, s az elsötétülő olvasólámpa csak saját fényének vörösen vibráló lenyomatát hagyta hátra, aztán az is elhalványult. A feloldó álom megkapta hát az első hivójelet, a sötétséget. A másik, a csend még váratott magára. A szomszéd szobában ajtócsapódás jelezte a háziak ébrenlétét — s a konyha monoton edénycsörömpöléssel felelt. Az emeleti lakásban, példátlan szemtelenséggel egy mosógép zendített rá kései koncertjére. De a pókháló nem hagyta magát, s végül utat engedett az átmeneti feloldozásnak... (Szobabelső — 2.) A zuhogó fényben szinte sírt a szoba kispolgárisága. Még csak nem is a polgárpukkasztókkal is dacoló „anti-polgárpukkasztó" tudatosan giccses fészke; nem kacsintott a belépőre, hanem tágra nyílt együgyűséggel nézett rá: lehet másként is élni? A kinos rend titkolta a lázadást, s valamiféle kényszeredett kirakatpolitikát sejtetett. A hatvanas évek divatja szerint lakkozott bútorok a fiókban porosodó tervrajzok groteszk ellentétpárjaiként uralták a terepet. A padlón napilap-szőnyeg helyett kiérdemesült gépi perzsa. A hamutartó tisztára mosva, reménykedve várta a töprengő ujjak között morzsolt csikkeket. Hosszú ideje hiába. Azok az ujjak talán már nem is ismerték a töprengést. Az emlékeztető füzetben lelkiismeretes betűk: Venni: tej, kenyér, mosópor, alma és: Holnap du. 17-kor értekezlet! így bukkant elő minden nap, s így horgonyzott le minden éj erre a szobára. Egyedül a fontoskodó feljegyzések váltották s érvénytelenítették egymást a füzetben. Aztán előosont a fájdalom. Várt vendég volt, mint bármelyik hipochonder beszűkült életében. Szorongó feltételezések kisérték, s ettől kezdve végzetté nőtt az elhibázott életformaválasztás. Az egészség — immár határt kapott — ereje és ideje felörlődött, szám- és betűhalmazzá aprózódott a céltalan iróasztal-bábelben. Éjszakánként felváltva leselkedtek a kíméletlen tünetek és a régi ötletfelizzások. Végül csak a fájdalom maradt és nőtt, a gondolatokat pedig lefékezte a lap fehérsége, a szoba becsületes rendje és a baljós lüktetés. Az óra eddig észrevétlen ketyegése figyelmeztető morzejelekké nőtt. A szorongás lassan átvette a pókhálószövő szerepét. De a józan ész végre elszakította egy emlékeztető bejegyzéssel: Holnap de. Il-kor kivizsgálás... Aztán a reszketeg vonalhalmaz alatt felujjongott a győztes szó: NEGATÍV!! A kerekek újból.megtalálták a sint, s visszatért étvággyal haraptak rá... (Szobabelső — 3.) Az ajtófélfán diszkrét útbaigazítás: „ Vándor, ki itt belépsz — konvencióidat hagyd a fogason! (az ajtótól balra) " A látványban valóban megbotlott a belépő avatatlan lába. Senki nem tudta eldönteni, mi uralkodott itt: zsúfolt rend vagy logikusan kialakított rendetlenség? Talán mind a kettő, folyton változó keveredési arányban, alkalmazkodva a falak közé zárt, túlpörgő energiaforrás mindenkori töltés-szintjéhez. A régi tervrajzokon túlnőtt a valóság, s új terveket szült. A szoba egy finom hangszer érzékenységével engedelmeskedett a naprakész fantáziának. A pusztíthatatlan lendületben még a falak lélegzése is emberi jelleget kapott. A hangok sokszor egymásnak támaszkodtak, máskor egymás ellen dolgoztak. A háttérben a zene szinte már bútordarabbá rögzült folytonos jelenlétével — mindenesetre állandóbbá, mint a szeszélyes összkép bármely darabja. A lázas munka válogatott disszonanciái vitték a felső szólamot, a villanyfúró-sírástól az irógép-dobpergésig. A befelé élés ellenére nem volt Robinson-sziget. A külvilág is beépült — levelekben, hírekben, s gyakori telefoncsörgésben. Minden mozgott, élt és kihívta maga ellen az időt. A fájdalom is beúszott a rések valamelyikén, és sajátos szint vitt a mindennapok palettájára. Remek témává alakult az ecset alatt, az írógép és a zongora billentyűin. A különös múzsa később fogcsikorgató bosszúsággá növekedett, betolakodva sok fontosabb dolog elé. Át kell lépni valahogy! Nem szabad csökkenteni a tempót éppen most, amikor minden úgy nekilendült.., így az előjegyzési naptárba bekerült a hanyag ívű bejegyzés, kihúzva az aznapi programokat: Holnap de. Il-kor kivizsgálás (Alá nem került több felirat. A négyszögletes konzervdoboz már csak kövületeket őriz — papírokat, ujjlenyomatokat, függönybe akadt dallamfoszlányt...) (Ismét a Szobabelső — 2.) A könyv becsukódott, és sötét gondolatait magába fojtva a lakkozott íróasztalon landolt, a megnyugtató diagnózis szomszédságában. Fölötte a „NEGATÍV!¡"-felkiáltás diadala a noteszlapon szinte már hallható volt. „Hát, mégsem cserélnék sorsot...!", vibrált a levegőben kimondatlanul. Aztán csukódott az ajtó, s a lépteket elnyelte a mindenkori kötelességek taposómalma. De ennek a könyvnek még nincs hátlapja, hogy valaki rácsukja. Tehát jöhet még csoda... OLÁH NÓRA Sport és művészet FENYVESI FÉLIX LAJOS Az 1986-os ezust-gerely pályázaton szép helyi sikerek szulettek. A fotó kategóriában Gyenes Kálmán, Cross című sorozatával, az irodalmi kategóriában Fenyvesi Félix Lajos verseivel különdíjat nyert. Pályamunkáikból adunk ízelítőt. Levél a Tour de France-ról Kő Andrásnak Mint a júliusi szél, úgy suhan a sok piros-kék-zöld kerékpár, s versenyt futnak vele az Ünneplő városok, a földíszített házak, a kíváncsi kapuk. Ezúst-húrú küllők fémes csengése száll. Illatos búzatáblák nyújtóznak utánunk, falucskákon nyargal keresztül az elszánt csapat, szúk utcák lejtőin egy-egy percre megpihennek. Sürú nád-pilláit fölnyitva ámúlva néz bennünket a tó, és hegyek hajolnak fölébunk, erős vállaikon bazalt-katedrálisok, kő-orgonák, borospincék. Alencontól La Mansig egy foltos fejú fehér vizsla lohol utánunk; óriás hordót csapolnak tiszteletünkre, feljön a csillag is halovány lámpásnak, diák, apáca, kövér kofa, kalauz, tánctanár nagy kosárban friss gyümölcsöt hoznak sietve, s felröppen egy hamuszín hattyú: az est, szárnyaira fekteti a fáradt férfiakat! És másnap hajtás Nantesig, 292 kilométeren át. Sóslzú szellő paskolja arcunk. Csókot dobálnak Bordeau mosolygó szüzei. Meredek sziklaúton megyünk, alattunk rég halott légiók elfeledett harcosai nyugosznak. Morzine. Crans Montana. Pantin. Narancsfa hajol elénk, de nincs idő, menni kell tovább és tovább a közelgő cél felé. A széles mező felett madárraj köröz. A dübörgő hidat még a háborúban lőtték össze. Kis kertek bódító szagával ziháló tüdőnk teleszívjuk, és az már ott a tündöklő Párizs, a város-rengeteg ölelő karokkal vár, fény-kürtök zengenek.