Délmagyarország, 1986. július (76. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-26 / 175. szám

Cégtábla egy pesti utcán. Rajta a felirat: „Maronyák Jakab, fűzőkészítő kisiparos". Mellette, kisebb betűkkel: „Fogadóóra: szerdán, 3 és 5 óra között." Fogadóórát tart, hetenként egyszer. Mint valami nagyon elfoglalt orvosprofesszor, kutatóintézeti igazgató vagy kerületi tanácselnök. Nem azért furcsállom a kisiparos heti egyszeri fogadóóráját, mert vele professzori-igazgatói-tanácselnöki tekintéllyel növeszti föl magáf, végeredményben demokrácia van, olyan előkelőségnek képzelheti magát mindenki, amilyennek akarja. A furcsállni való az, hogy bármit készít is egy kisiparos, foglalkozásából következő érdeke azt diktálná: a hét minden köznapján az ügyfeleket léssé, reggeltől estig, hiszen belőlük él. A furcsállni való az, hogy foglalkozásából következő érdeke nem ezt diktálja. A furcsállni való tehát az, hogy valami, aminek a talpán kéne állnia, a feje tetején áll. Csodálkoznék, ha bárki számára újdonságként hatna, amit írok: a példa korántsem egyedi. A tótágas, noha fárasztó testhelyzetnek hinnénk, fölötte gyakori tornamutatvány. Itt van például egy cégtábla; Budapest, budai oldal, Villányi út, közel a Móricz Zsigmond körtérhez. Üveges üzleti ajtó, néhány lépcső lefelé, a félszuterénba. Tábla az ajtó fölölt: „X. Y. cipészmester". (A nevet azért nem említem, nehogy reklámozás-gyanúba keveredjem.) Mit rejthet egy ilyen tábla? Senki sem hinné, hogy titkot rejt: odalent cipészmester ül a suszterszéken, szájában faszögek, szorgosan kalapál, ebből él. De így van-e? Az ajtó üvegén ugyanis ragasztott papir, a papíron pedig ügyfélriasztó felirat, nyomtatott betűkkel, felkiáltójelesen: „SEMMM1FÉLE MUNKÁT NEM VÁLLALOK!" A lehetséges ügyfél visszahőköl, és elképzeli, hogy odabent morcos ember fekszik egy sezlonon, arccal a fal felé fordulva, elege volt suszterszékből, faszegTótágas bői, kalapácsból, idejét embergyűlölő elmélkedéssel tölti, s abból él, hogy semmiféle munkát nem vállal. De itt van bárki kórházi élménye. Míg ilyenje nincs valakinek, azt hiheti, hogy a munkamegosztás a következő: a beteg betegeskedik, az orvos gyógyít, a nővér ápol. Ha már van ilyenje, tudja: Ketteske szomja, tehát Hármaska itatja meg; Négyeske figyelmezteti Ötöskét, ideje volna bevennie az orvosságot; Egyeske diagnózist készít Ketteskéről, Hármaskáról és Négyeskéről, majd terápiát is javasol nekik; Hatoska hiánygyógyszert szerez az adjunktus úrnak; Négyeske répanadrágot vásárol Nővérkétől, jutányos áron; a kórterem Számoskái pedig azért nem halnak éhen, mert Ketteskééknél disznóvágás volt, a folyosói hűtőszekrény tele van hurkával-kolbásszal, és zsírba sütött-fagyasztott sertésoldalassal. Akinek van ilyen élménye, azon sem csodálkozna, ha legközelebb kivezényelnék egy reggel a kórházi mosodába, hivatnák a földszintre, hogy helyettesítse a portást, Hatoska pedig fölrázná hajnalban: „Ébredjen, szomszéd, rögvest megoperálom. " És kinek nincs vásárlói élménye? Ha akadna ilyen, azt hihetné: bemegy a boltba, eléje pattan egy köpenyes úr, a száján üdvözlet, az arcán a megtiszteltetés öröme, testtartásán szolgálatkészség, még a kezét is összedörzsöli. De mert nem akad ilyen, mindenki tudja: bemegy a boltba, odaóvakodik egy köpenyes asszonyság elé, a száján viszonzatlan „jónapot kívánok", az arcán reménykedő kérdőjel, testtartásán alázat, még a kezét is könyörgésre kulcsolja. Hányszor rajtakapjuk magunkat, hogy a hangunkat is milyen koldusénekléssel rezegtetjük, amikor megszólítunk egy köpenyest: „Kérdezhetnék valamit? Tessék szíves lenni megmondani, kaphatnék löcsolótömlőhöz szórófejet? Olyan félcotosat{" Azon sem csodálkoznánk, ha a kenyérboltra azt írnák ki: „Kenyér nincs!" Azért nem csodálkoznánk, mert ez abszurdum ugyan, de már sokszor láttuk kiírva Nem csodálkozom a férfiasan udvarló lányokon sem, a lányos passzivitású fiúkon; ha azt látom, milyen kétoldalt lógó karral tűrik a fiúk, hogy a lányok öleljék és csókolják őket az utcán; ha Zsolti mamájától megtudom, hogy Csilla már két éve jár hozzájuk — gyakran ott is alszik —, de Zsolti még nem volt Csilláéknál; vagy ha a néprajzosok fölfedeznék az új népszokást: a fiúkérést. Ha pedig mindezek miatt besétálnék egy Panaszügyi Főirodába, szemem se rebbenne attól, hogy a Főirodái Főigazgató engem árasztana el a panaszaival. Mit mondjak még? Mondjam, hogy vajon mi az oka ennek a sok tótágasnak? A fogadóórás kisiparosnak? A munkaelháritó cipésznek? Az önkiszolgáló kórháznak? A vásárlói alázatnak? Az ügyintézői újságírásnak? Mondjam, hogy a hiány? Az iparoshiány? Az ápolónőhiány? Az áruhiány? Az ügybuzgalomhiány? Van, aki azt mondja, nem is valódi hiányról van már szó, hanem továbbélő beidegződésről, szakszerűbben: hiánypszichózisról. A lányos magatartású fiúkról pedig most olvastam: elvált szülők gyerekei, apa nélkül nőnek fel, anyai környezetben, azért oly lányosak, mert nem kapnak utánozható férfimintát. Akármi is az ok, én fontosabbnak tartom a következményt: a tótágasközérzetet. Zavart közérzet ez. A sommás meg- és elítélésektől bölcs dolog ugyan óvakodni, egy egészségtani közhelyet mégis megkockáztatok befejezésül: aki sokáig áll tótágast, annak fejébe szalad a vér. FARAGÓ VILMOS FENYVESI FÉLIX LAJOS Fekete-arany koszorú Zsuzsának Megfiatalodtam veled, és nem félek, ha fenyegetőn rázza a szél a fákat, kioltja az ég távoli csillagait: megsimogatnak szemeid. Léptek az éji vizén: a Halál átkel a tengeren, mögötte hullámok dörögnek, de te megszólítasz: ne félj! és betakarsz mezitlen testeddel. Emlékszel, mikor kigyúlt arcod elöször érintette ujjam ? néztük a nyár legszebb virágát, szirmait épp lepke szárnya verdeste le igy hullanak lefelé napjaim: fekete^arany-blbor levelek, koszorúként ragyognak homlokodon. ¡¿tss+nw Balettvizsga GYENES KÁLMÁN FOTÓRIPORTJA