Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-16 / 140. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! DELMAGYARORSZAG sss 76. évfolyam, 140. szám 1986. június 16., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKASPAH1*** 3 SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK í -A Havi előfizetési díj: 43 forint Ara: 1.80 forint Epilógus az iskolaévhez I

fjú ember téblábol az egyetemi tanszék előtt, menne vizsgázni. Kérdem, kire vár? Sajna, nem tudja, olyan kis alacsony férfi, feketés hajú. raccsol —, magyarázza körülírással a vizsgáztatóját, hátha ráismerek és útba igazítom. Fél évig voltak együtt, a tanár a katedrán, o a padban, enynyire ismerik egymást. Szó se róla, sokan vannak hallgatók is, oktatók is szép számmal, fontosabb dolguk is volt, mint egymást ismergetni Különben is, rohan mindenki különmunkára, randevúra, sörözni, nyelvórára, edzésre. Talán az iskolán kívül jobban törődünk egymással? Egysza"as válaszok persze mindig adhatók, de ritkán elegendők. Múltkoriban a képernyőre került egy dunántúli kisközség tantestülete, ahol a néhány szem tanerő közötti átkos belháború evekre kiiktatta a naponkénti köszönés időigényes vállalkozását. Minden energiájukat lefoglalta a ki-kit-győz-le című ősi népjáték. Vajon, hogyan tanították ezekben a sötét esztendőkben nebulóikat, s mire? Mondják persze mifelénk is, innen a Dunán, hogy vannak iskolák, ahol már a tanügy sem ismeri egymást, mert nagy a létszám, folyvást cserélődnek, egyszerűbb is, minek a feszültség. Könyvet lapozgatok, mely a diplomák túltermelését, sót, értékvesztését bogozgatja, nekem nem túl meggyőzően. Abban mindenesetre igaza van, hogy apáink országához képest sokszorta több felsőfokú oskolát végzettünk teszi a dolgát, ha hagyják, meg ha képes rá. A tömeges képzés hatására valami nagy gyárrá változott a tanügy, melynek az elején bemegy a gyanútlan kis palánta, és a végén kijön a jobbára anyukakorú hölgy, ritkábban a szakállas dalia. Közben nem szűnő fölénnyel mondják ki: álljon fel, menjen a táblához, feleljen, üljön le! Jókai egyik regényében a régi nagy családról ír. ahol mindenki szereti a másikat, rend van (és nem nézik a tévét). Elköltik a vacsorát, beszélgetnek!!), és a gyermekek mese után, mit a dada szolgáltat, aludni térnek. Szendergéséből a legkisebb felriad, lövés dörren, hangos szavak, sikolyok. Kiderül, a látszat megtévesztő volt, mint azóta is annyiszor, senki nem mutatta igazi arcát a gyerekek előtt. Természetesen a gyerekek felhőtlen boldogsága végett folytatták emelkedett színjátékukat. Drága meseíró Jókaink máig szóló példázatot állított elénk. Vajha, nevükön neveznénk dolgainkat, vállalnánk tetteink, hinnénk igéink — bizony, új világ lenne. De félre eretnek áimok, melyek különben is gyermetegek, hiszen nem elhatározáson múlik a változás csupán, különösen nem az ily nagy horderejű. Mesék helyett inkább a kis lépések oldalazó, de célirányos húzódását kövessük! Közösség után vágyódnak -a gyerekek, csakúgy, mint apáik. Szeretnék felépíteni világukat. Barátokból és kedves emberekből, megértő társakból. Láthatóan vadonatúj ötlet, mely jószerével végigkísérte az emberiség dicsőséges útját, keréktől az égi járgányig. Unalommal elegy sajnálkozással olvasom a Mozgo Világ májusi írását a hazánkban is feltűnt punkokról. (Hol vannak már a virággyerekek!) Szereztek budiláncot, jelvényeket (élmunkást is!), és répagatyát öltve pukkasztják-dühítik amúgy is viseltes idegzetű környezetünket. Ennyi tellett ifjainktól, akiket egyébként felháborít a szociális igazságtalanság, mi ellen ily módon tiltakozván alkotnak kissé szagos, ám ólmeleg közösséget. Szóval az életnek induló fiatalembereknek évezredek óta természetes törekvései jellemzik a mieinket is, csapatban lenni, együvé tartozni. Kellene ehhez az iskola segítsége sőt, tudatos nevelése. Az angoloknál évszázados hagyománya van ennek az iskolai évjáratkötésnek, amely éppen az életben kamatozik. Elhaladva az időben, megérti a szemlélő, hogy a közösség bizalmat feltételez a másik ember iránt, a többiekhez. Bízom abban, hogy elfogadnak maguk közé valónak, ha kell, segítenek. Félő, hogy manapság legföljebb a család határáig jutnak el megelőlegezett jóindulataink, onnantól kezdve a mindenki-ellenség vadona rémiszt. Vajon, nem erre mutat sok félbemaradt dühöngésük emléke parkokban, liftekben, úton-útfélen? Miként lehet közösségeket képezni? Erre a kérdésre a válasz avval kezdődik, hogy szeretni kell a gyerekeket, ez a követelmény megkerülhetetlen. Mindenféle tudós pea, gógiai hősköltemény alapvetéséül mutatja a tapasztalat, hogy örülni kell az ifjú emberek jelenlétének, másként dugába dőlnek megváltó terveink. Félreértést kerülve: a szeretet demokrata magatartás. Már az egészséges formáját tekintve, amelynek mélyen érték a kölcsönös tisztelet. Ha erre adnak indítást tanítóink, gyakorló terepül erre kínálkozik az iskola — a társadalmi közéletben is mutatkozik munkájuk hasznossága. M

anapság mást sem hallani, mint a tudományok nagyságának, mindenhatóságának nem szűnő dicséretét. Így van rendjén, hiszen ilyen szellem uralkodik szerte a világban, tudományos szelek fúj.iák jövőnk vitorláit. Am az irány, az olykor meglepő gyorsasággal változik, új felismerések, távlatot nyitó gondolatok hatására. Vajon, mennyire engedi meg a gondolatok szabad áramlását a tantárgyak és tanrendek kötötte iskola? Igaz, u hegymászás egyetlen ésszerű magyarázata, hogy ott magasodik a hegy! Tráser László Város lett a panelhegyekből Irányítószáma 6723 Azt hittük, hogy csodát látunk. Az egyik mamutautót még ki sem engedte a sár, a másikról már erkélyt emelt a daru, és plafont, és fürdőszobát. Azt hittük, csodát látunk, hisz a barangolásra alkalmas két hét vége közt újabb utcák épültek tégla nélkül, betonhegyeket emelt néhány munkás, és butácska kérdéseinkre készséges válasz érkezett: ezt úgy hivják fiúk, hogy panel! Hát mégis igaz! — rohantunk hazáig a hírrel. — Ezentúl beton-kártyavárakban laknak majd az emberek, papírba csomagolják a falakat, a padlóra meg szőnyeget ragasztanak. „Aztán hun lösz ez, öcsém?" — döfték belénk a kérdést az öregek. „A töltés mellett. Vásárhely felé, és úgy hivják majd, hogy Tarján..." Miért épp Tarján? „Tarján neve 1753-tól szerepel a térképeken, az okiratokban. Valószínűleg a honfoglalók egyik törzsének nevét őrzi. Korábban szőlők, majd e század elejétől családi házak voltak itt. Az új városrész építését 1966-ban kezdték meg a József Attila sugárút. Lugas utca és a körtöltés között. Az első — úgynevezett százas — házak a mai Csörlő utcában épültek, míg az első panelok Dunaújvárosból érkeztek. Ennek emlékét a Pentelei sor elnevezés őrzi.. " Bevallom, e néhány sor tudományt a Szeged útikönyvből másoltam ki. Részint kíváncsiságból, no meg mások okulására. A nevet hát kinyomoztuk. Megrajzoltuk a határokat is. A kérdés most már mindössze annyi: milyen város ez a Tarján (mert, hogy az, bizonyítják a buszfeliratok), felébredt-e öröknek ítélt álmából? Ugye értik, mire gondolok? A hetvenes évek elején indult, s ma is dúló vitákra, miszerint alvó városokkal szegélyezzük nagyobb településeinket, ahol csak közöny terem, meg elidegenedés. Rövid sétára mellém szegődött az egykori Tarjánlakó majd évtizedes tapasztalata, számos vita könnyen éleszthető emléke, s végül egy helyismeretből jelesre vizsgázó szakember, Adamik Andrásné, aki Tarján III-as népfrontkörzelének elnökeként gyűjtöget panaszokat, terveket, élményeket. Tehát Szeged első igazi „alvó városa" ... Szerencsére soha nem lett azzá. Az önálló települések ereibe vért adó üzemek, intézmények ugyan elkerülték, de ügyes városrendezők egy csellel megmentették — önálló városrészként ugyan, de bekapcsolták Szeged érrendszerébe. A buldózerek nem akartak mindenáron új utcákat faragni, igy ha panelszegélylyel is, de élő maradt a 3ózsef Attila sugárút, a Retek utca. hogy csak két föútját említsem. Ami viszont jórészt már a tervezőasztalon születelt (például a Budapesti körút), olyan ügyesen szalad Gedótól a Csillag tér felé, hogy Szeged új körútjának alapját teremtette meg. Így aztán lett igazi városrészközpont (a Víztorony tér), s nem volt túl nehéz utcanevekkel sem felváltani a minden próbálkozás ellenére is idegesítő számokat — százasok, kétszázasok, háromszázasok ... Ez persze csak egyik szerencséje a tarjániaknak. A másikról még ők sem tudtak a beköltözéskor — nagyon szerencsés korban, a mind gyakrabban visszasírt hetvenes években kapták a lakást. Hogy mi ebben a különös? „Mindössze" az, hogy akkoriban a lakással még járt lakótelep is — boltok, bisztrók, éttermek, eszpresszók, gyógyszertárak, orvosi rendelők, játszóterek is. Ha nem is sikerült valóra váltani minden tervezői álmot, Turjánban mégis van majdnem minden, amire kitaláltuk ezt a szép szót — infrastruktúra. Hogy ez mekkora kincs? Nos, lehet kérem érdeklődni Makkosházán, ahol ősmagyar módszerekkel gyűjtögetnek négy-öt boltban az asszonyok, vagy ahonnan kilométerekre viszik az óvodást, ahol... De minek folytassam, hisz a „szűkös ariyagi lehetőségek" címszóval összefoglalt mai valóságról a legtehetségtelenebb piktor is tud mifelénk képet festeni. Vagyis hát semmi gond? A tarjániak általában igy kezdik a választ: „ahhoz képest, hogy panel..." Ebben a félmondatban ott a technológia bírálata, és ott a panellakó szemérmessége is, amellyel fogadja a tehetősebbek (netán csak szerencsésebbek) lekezelő ítéletét. Ariamik Andrásné néhány részletről is beszélt. Például arról, hogy egy ekkora városrészben igazán épülhetne olyan kulturális intézmény, ahol állandó helyen kínálnának valóban vonzó programokat. Hisz egy-két, utcán csellengő tarjáni generáció már felnőtt, s minek megvárni a harmadikat. Persze az itt élők is tudják — ma már Tarjánra sem jut annyi pénz, mint a panelfénykorban. így a többi terv már inkább pénztárcához szabott. „Rendbe kéne tenni a Retek utca útburkolatát, a járdát... terveket, pénzt, netán társadalmi munkát vár a Csillag téri kispiac... és gondosabb lakókat minden tér, minden utca. Mert bizony igencsak pusztulnak a játékok, és szemét is kapaszkodik a fűben épp elég." Mielőtt bárkit is sértene a kritika: épp a tarjáni utca változása mutatja, város alakul a panelhegyekből. Már ötödikig nyújtózkodnak a fák, és virág kerül a panelkertekbe is. Vagyis húsz év után leírható — Tarján nemcsak 7 ezer lakás 25 ezer lakóval. Hanem város, Szeged városa. Bátyi Zoltán • Nagy László montázsa