Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-14 / 139. szám

MAGAZIN Szombat, 10S6. június 14. 48 A kemencét korán fűtik... Fényképek D. M.-rőI PUSKÁS JÁNOS SOROZATA PENTEK IMRE Ösvény tilosban van egy ösvény a parkon keresztül van egy ösvény a parkon át ki volt aki először a gyepre lépett sietős léptekkel és továbbment ösvény vezet a parkon át most már őrzi lábunk nyomát (ez az ösvény a tied te hívtál járni rajta...) van egy út a parkon keresztül ki volt aki először keresztülvágott gyepre taposva szégyentelenül átment (követői vagyunk szégyentelenül: jövünk-megyünk a parkon át...) köszönti léptünk annyi lábnyom valahányszor a tilosba lépünk (most már miénk is ez az ösvény) innen út nem vezet tovább SZEMENDREY ISTVÁN Verset táncol... Újév — kövúlt magány. Kezem Feléd nyúló árnya megtörten a semmibe hull. Kicserepesedett számon koldul a vágy, éjjel hiányod korbácsol vadul. Lépteid sulianását keresem az utcán, eget szaglászva tested illatát. S mint anyát könyörgő kóbor eb, úgy várom párzó hívásod sikongó jaját. Csak úrcsűnd, Jaj, semmi! Sem Te, sem költemény. Mint éltében holt élek bolondon... S míg üvölt, veri Pegazusom a Múzsa — verset láncol papírra a tollam. Szegény jó apám negyvenhat elején jött haza a háborúból. Erős volt, olyan erős, mint amilyen csak a mesében van. Hazaérkezte nyarán bérelte ki a főutcái rőföstöl a szatócsboltot. — Mos már magunknak élünk, a magunk akaratából. Meglátod kedvesem! Minden milyen szép lesz!... — mondogatta nem egyszer anyámnak. A kis üzlet jó helyen volt. Útkereszteződésnél. Akkor és ott ismertem meg a szemközti péket, Márton bácsit. Kiváló mester hírében állt az öreg. Ürgésből, Máriahegyről, sőt Kiskecskemétről is subába, kopott nagykabátba, bekecsbe bugyolálva hozták a nagy szakajtóban a kenyértésztát. Minden hajnalban háromkor kelt a pék. Az előző este bekevert kovászt már a melegedő kemence mellé tette. Mert maga is sütött kenyeret. A Márton-kenyeret. Nemcsak azt, amit a városalji népek hoztak... Mire bedagasztott, meg felfült a kemence, bizony elmúlt hét óra is. Elébb mindig a hozott kenyértésztát vetette be. Nem volt kis ember, mégis alig látszott ki a kemence előtti gödörből. Gyors mozdulattal borította ki a kenyérruhával védett szakajtóból a tésztát. Az a vetőlapáton alig terült el. Fogta a siker. — Most pedig csinálunk gyirkáját a cipónak! — mondta az öreg nekünk utcabeli gyerekeknek —, és éles mozdulattal belehasított a tésztába. Mert bizony nem egyszer előfordult,' hogy már reggel korán benn ténferegtünk a pékségben. Nemcsak a kellemes meleg, meg a sülő kenyér illata vonzott be... Aki segédkezett, vitt be fát a másnapi kemencegyújtáshoz, vagy friss vízért szaladt a kúthoz, az kapott egy-egy lángost. Igazi, kemencében sült, sütőlapátnyi lángost. Ilyenkor futottam át az_utcán, s rohantam egyenest a konyhába: —- Édesanyám! Ezt kerestem! A spájzból előkerült a kis kék bödön. Gyorsan olvadt a meleg lángoson az ikrás zsír... Ötven tavaszán Márton bácsi pékségét megszüntették. Másnap már nem fűtött be a kemencébe az öreg... Nagynehezen, fél év múltán, munkához jutott Márton bácsi. — Fölvettek a „lóspedhöz" titkárnak — újságolta az olajospadlójú kocsmában. Bizony rákapott az italra az öreg. Azelőtt is ivott ő, de csak mértékkel. — Egy lókortyot a szokásosból, Száger uram! — köszönt be korábban a kocsmaajtón, általában félegy tájt. Az öreg, mielőtt megfogta volna a korsót, megpödörte hófehér, ferencjóskás bajuszát, majd egy hajtásra kiitta... Letette a korsót, s két mutatóujjával újra eligazította a fröccsbe áztatott szőrszálakat a szája körül... Néha, ha összeverődött a brancs, négy-öt lókortyot is legurított... De bármilyen izgalmas is volt a társalgás, a biliárdparti, akkor is fél négykor vette a kalapját: — No! Mára bevégeztetett, mert hogy holnap is nap lesz... Az öreg pék, amióta elszegődött a „lóspedhez" titkárnak, azóta bizony nem tartott mértéket. Már munkába állásának délutánján alaposan berúgott. Tudta azt mindenki: a titkári beosztás abból állt, hogy a két muraközi lóval vonott gumikerekű kocsit, napjában négyszer-ötször, társával a lóhajtóval — vagy az elnök úrral, ahogy egymás közt járt a szóbeszéd — megrakták téglával, majd százötven méter kocsizás után az építkezésen lepakolták... Hozzászokott ö az ínszaggatáshoz, hisz nem tétlenkedett a pékségben sem. De ez a monoton munka testileg, lelkileg tönkretette. Ha berúgott az öreg, s ez bizony ötvenegytől napjában előfordult vele, elsírta magát: — Nem bánnám én, ha a lábam levágnák, csak a vén göthösbe még egyszer befűthetnék... Mert emberek, nincs a világon annál szebb, mint amikor a piszkavas nyomán szikrázni kezd a kemence platója... A végén már eszelősnek is tartották ezért. Eltünedeztek a régi ivótársak is... ... Például Tóbiás uram! Ha nem is sűrűn, de kocsmatárs volt Tóbiás úr, a suszter. Nem cipész vagy csizmadia, hanem suszter. Mert abban az időben a lábbelikhez kötődő mesterségek között nagy volt a különbség. Vagy legalább is úgy tartották. Mert ugye a csizmadia, az varrja a csizmát. Ékeset, kecseset, igazi bőrből, nagygazdának valót. A cipész csinálja holmi városi népeknek. A suszter meg csak reperál... foltra foltot... ... még azokban az időkben járt oda a Rigó, a nagydarab lópatkolókovács. Ha este hatig nem ért haza, mindig utána ment az asszony. Sok kínkeservet megért, aszalódott teremtés volt. De ha emberéről volt szó, akkor fölerősödött. Néha úgy vágta hátba a nagy marha kovácsot, hogy azt hittük, menten emberhalál lesz, mert ha csak egyszer lendítené szivlapát tenyerét az öreg bőrkötényes, ott már csak a halott mosónak lenne dolga... ... de nem. Rigó a behemót emberek jámborságával tűrte, hogy hazahurcolják... Tóbiást, az öreg susztert, a szíve vitte ki az akácosba. Rigóty a lópatkoló kovácsot meg lecsukták... ... Egy kiadós nyári felhőszakadás után történt az eset. Rigó műhelye előtt elakadt a sárban egy kétkerekű kordé. Olyan, amilyen ezerszám dolgozott akkoriban Dunapentelén. A kordé meg volt rakva istenesen sóderral. Nem messze, az utca végében, akkor alapozták az új laktanyát. Negyven körüli ember, feszitett terpeszállásban állt a kordé két rúdjának a végén, a ló mögött. S ahogy erejéből tellett, ostorral ütötte a párát. Később pedig megfordította a szerszámot, s botjával verte a ló bordáit. A kordé lassan tengelyig süllyedt a sárban. Akkor leszállt, s a kimerültségtől mozdulni alig tudó lovat rugdosni kezdte. Ahol érte. Szügyét, hasát, lágyékát. A patkolókovács nem állta szó nélkül. — Ne bántsa azt a jószágot! Vagyunk itt néhányan, segítünk... — Segítsen maga annak a kurvahajtó istennek! — volt a válasz, és a szűkrefogott gyeplővel a lovat tovább rugdosta. Ez volt a veszte. A kovács kettőt lépett a sárban. Megragadta a hajtót, majd kettőt lépett visszafelé is, s teljes erejével falhoz vágta. Annak szeme fennakadt, szájából lassan csordogált a vér... Rendőrök jöttek. Bilincsben vitték el Rigót. — Csak a ló miatt... — motyogta maga elé, miközben feltuszkolták a Wipponra. Emberölésért — korára való tekintettel — tíz évet kapott a kovács. Cimborák nélkül, egyedül ivott hát tovább Márton bácsi. Már nem kellett sok neki. Meg amúgy is, mindig csak rátöltött. Nem mondta már, hogy egy „lókortyot a szokásosból Száger uram!", hanem csak megállt a pultnál, s átnyújtotta a nagyfröccsért járó kettő harmincat. Behúzódott a sarokba, nem tartotta ő magát holmi kocsmatölteléknek... Aztán egy vasárnapon kis, géppel írott fecniket láthattak a koránkelők a templom oldalán. Emlékszem, apám akkor már újra az üzletben dolgozott. Kis, kétszemélyes közért boltban. Ott a keresztnél. Iskolából hazafelé benéztem az öregemhez. Azt mondta: majd tanulok estére, menjek segíteni. Nem tudja, mi az isten van a vevőkkel, de tisztára megbolondultak... — Majd gyűröd a zacskók sarkát, meg méred a sót, a cukrot, meg a lisztet — mondta apám. Való igaz, a vevők tényleg megbolondultak. Pedig délután négy helyett már félnégykor kinyitott a bolt. Akkor már tolongtak vagy százan. Nem vettek mást, csak cukrot, lisztet, sót, paprikát, no meg cigarettát. De azt mindegyiket, és mindnyájan. Akik megkapták, amit kértek, kincsként szorították magukhoz. Hanem amikor már alig volt portéka a boltban, apám lehúzta a rolót, mondván, nincs tovább, akkor elszabadult a pokol. Szegény jó apám szó nélkül tűrte a mocskokat. A legnagyobb gondja az volt akkor, hogy a némi munícióhoz jutott, még boltban lévő vevőket kiengedje. Az öregem tenyérnyire felhúzta a redőnyt, én a rolóhúzóval kikaszáltam, s amilyen gyorsan csak lehetett, már emelkedett is a redőny, hogy aztán újra lezuhanjon... Márton bátyám úgy pityókosan is be-betért apámhoz a boltba. Vett egy üveg asztali sillert, hogy legyen éjszakára, ha mégis megszomjazna... Elment már a tömeg a bolt elől — mi még pakolásztunk apámmal —, amikor úgy hét óra tájban az öreg pék kapukulccsal megverte a rolót. Márton bácsi a városból jött. — Mi van odabenn? — kérdezte apám. — Mi az isten volna? Csillaghullás! — ennyit mondott, se többet, se kevesebbet. Feltűnt, hogy aznap este nem sillert kért az öreg, hanem élesztőt. Van otthon egy kis lisztje, ha mégis úgy adódna... A börtöncellák ajtajai is kinyíltak aznap délután. Este hazajött az öreg lópatkoló kovács is. Másnap reggel már Márton bácsival együtt indultak fáért. Kétszer fordultak a nagy gumikerekes kocsival. Az öreg pék attól kezdve nem járt a kocsmába. Készülődött. November derekán már hosszú sorokban álltak kenyérért. Először Kardosné, az Akácfa utcából, kopogtatott be az öreg pékhez. — Vagyunk itt néhányan, akik bedagasztanánk... — Holnapután reggel, úgy mint régen — mondta Márton bácsi. Az öregre nem lehetett ráismerni. Rég nem látott fehér ingben, fekete öltönyében, csak félig hajolt be a kapunkon, mintha kutyától tartana: — Szomszédasszony! Holnapután hajnalba befűt a vén göthösbe a Márton pék — s köszönés nélkül visszahúzta a nagykapu rézkilincsét. De sokat mentem újra Márton Bácsihoz. Úgy is, mint kuncsaft, vittem a nagyanyám által dagasztott, krumplival, kevés köménymaggal készített tésztát. S hoztam is a meleg kenyeret természetesen. Ha nagyanyám nem dagasztott, akkor is csak oda-oda jártunk. Cipeltük újra a rőzsét, meg a fát a lángos jussunkért... Néhányunkat a nagyobbak közül, már majdnem emberszámba vett. Amikor nem volt másnak, hát nekünk mondta el, hogy nem ilyen áron gondolta ő a visszatérést a kemencéhez. Ha már úgy hozta a sors akkor maradt volna végig a muraközik mellett... Én ötvenhét tavaszán vittem süttetni utoljára. Akkor már nem kellett sorban állni a kenyérért. Lassan elmaradoztak a többiek is. Szeptemberben az öregnek csak egyetlen kuncsaftja volt. Anyóka tolta-vonta talicskán a két szakajtót, minden pénteken. Arra került a pék felé, mert vitte a piacra a kis garaboly szőlőt, az egy-két szem diót, a két kilónyi körtét. Majd úgy dél tájt, piac végeztével, visszajött a frissen sült kenyérért... Kékkockás ruhába csavarta, s egyiket is, másikat is beletette egy-egy kiürült kosárba. — Ugy hasgat, az istent az anyjába, mintha késsel szúrkálnák — állt fel nem egyszer nagy kínnal az öreg... December elején, a hetipiac reggelén, úgy félnyolc tájt, kint állt — csak fehér trikóban — a kapuban. Kémlelte az utca végét. Várta az öregasszonyt. Egy-két percre visszament, majd újra kint állt. Tizenegy után, bekecsben, kucsmában elindult a városszélre. Déltájban ért vissza... — Meghalt! Az utolsó is meghalt! — mondta maga elé. Délután l'áttam újra, biciklijét maga mellett tolta. Jó is, hogy kézre esett a kétkerekű, mert támasz nélkül könnyen fölbukhatott volna. A nagy kapukulccsal sokáig bíbelődött. Mi gyerekek segítettünk... — Ha ki lenne szőrmézve, tán még beletalálnék! — s mosolygott hozzá réveteg részegségében. Belülről csak a kallantyút fordította rá a kapura. Hallottuk még, hogy tompa zörejjel eldőlt a falhoz támasztott bicikli... SZABÓ PÁL MIKLÓS