Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

DMÖSZ. Ä. A M Csütörtök, 1986. május 1. ME Hollywood kísértetei között A MOZIPIAC ÉS A MŰVÉSZFILM AMERIKÁBAN A JATE-kluhban nemrégiben megrendezeti amerikai filmnapok alkalmából volt Szeged vendége Alan Seeger professzor, a New York-i Sl. John's egyetem (anára, aki — gyakorló filmes előélel után — az amerikai film történetével és filmgyártás-elméletlel foglalkozik, s hat hónapja él Magyarországon, a budapesti egyetemen szakterületeiből ad elő. Mr. Seeger különben — professzor ide vagy oda — pontosan olyan, amilyennek a tipikus amerikait mifelénk lefesteni vagy elképzelni szokták. Nagydarab, szökés, hangos, közvetlen, pipázik és imádja a sört. (Gondolom, a whiskyt sem veti meg. Bár ez nem derült ki.) Amikor leülünk beszélgetni, magától értetődő, lezser nagyvonalúsággal legyint udvariaskodó bevezetőmre — „sure!" — mondja, igazi amerikai angol kifejezéssel: peersze! — Az amerikai filmnek gyakorlatilag egyetlen, mitikus erejű jelképe létezik. Egyetlen szó, egy helységnév, ami már több is, mint fogalom: Hollywood. Ha az amerikai film bármilyen aspektusban szóba kerül, e név megkerülhetetlen. Mit lehet Hollywood óriás-szimbólumáról ma elmondani? — Először is talán azt, hogy érdemes szemügyre venni Hollywood jó oldalait is, bár jól tudom, a rosszakat sokkal könnyebb... Köztudott, hogy ez a filmipar teljes mértékben piac-orientált, lényegében óriási kereskedelmi vállalkozás, amely kizárólag a profitra koncentrál, annál is inkább, mert e téren nálunk semmiféle állami támogatás nem létezik. Mivel a filmgyártás, még mielőtt művészetté válhatna, eleve üzlet, s a sikert nem a kritikusok véleményei, hanem a pénztárak bevételei határozzák meg, természetes, hogy elsöprő többséget alkotnak, szinte kizárólagosan egyeduralkodók a kommersz, a szórakoztató filmek. Csakhogy míg az európai filmgyártás sokkal erőteljesebb kapcsolatban van a művészettel, a kereskedelmi célzatú hollywoodi filmipar saját produktumait mégis a világ legkeresettebb mozidarabjaivá tette, önmagában e tény még csupán ízlésbeli problematikát feltételezne, ám tagadhatatlan, hogy ezen a siker-orientált alapon is szép számmal születtek értékek. Sok hollywoodi film kiállta mára az idők próbáját. Persze, az igaz, hogy aránytalanul sok szemetet is készítettek és készítenek... —Hogyan születhetik meg ebben a világban a maradandó alkotások? — Például úgy, hogy bizonyos feszültség keletkezett a filmesek és az üzletemberek között. Anyagi okai ennek éppúgy lehettek, mint ízlésbéliek vagy személyesek, mindenesetre tény, hogy ma már a filmtörténetben tanítható, klasszikus művek sora számít bizonyítéknak. Azután nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az Egyesült Államokban gyakorlatilag bárki készíthet filmet, ha kitartása, ötlete és természetesen pénzzel rendelkező támogatója van. Engedély, diploma, iskolai végzettség egyáltalán nem szükséges, sőt, ha az illetőt tehetségesnek tartják, ilyesmi a legkevésbé mérvadó. Ha belegondol, ez az állapot is szerencsésnek nevezhető: nagy tér nyílik az őstehetségeknek, s a fiatal, nevessé lett rendezők nagyrésze nem is járt semmiféle szak-iskolába, maguktól találtak rá a filmre. Ez a metódus a közönség szempontjából is rendkívül hasznos lehet, hiszen ezek a fiúk jól ismerik a publikumot, közel állnak hozzá, tehát e téren jócskán van tapasztalatuk. — Az amerikai filmek értékesebbjeiben is alig találni igazi nagy szerzőt. Az amerikai alkotások nem „szerzői filmek "... — így van, nagyon kevés az ilyesféle mű, nincs BergmanunV., Fellinink, Jancsónk vagy Szabó Istvánunk. Kétségtelenül nagy veszteség... Viszont a rendezőink így is sokszor másodrendű szerepre kárhoztatottak. A filmkészítés Amerikában egy nagy gyár munkájához hasonlít, úgy tűnhet, nincs lényeges különbség mondjuk az autógyártás és a filmipar között. És nem fura, hogy mégsem fordul elő két teljesen egyforma darab? Még az azonos történeteket is valahogy „megcsavarják", a kifáradt, lapos, ósdi dolgokat is leporolják, frisset, érdekeset próbálva létrehozni belőlük. Hollywood egyébként is „ciklusosán" dolgozik, csak a stílusok változnak időnként. — Létezik „a" hollywood film? A prototípus? — Véleményem szerint igen. Ebben először is abszolút mértékben dominál a cselekmény. A Szindbád, a Tízezer nap vagy az Idő van Hollywoodban soha az életben nem készülhetett volna el... Azután a szerkezetet illetően ott a szinte szentnek számító, „háromfelvonásos" modell. Mint az iskolában: bevezetés, tárgyalás, befejezés... A jó öreg hollywoodi receptadoma szerint ezt úgy kell elképzelni, először is egy embert fölzavarunk a fára. Ez egy. Kettő: megdobáljuk kővel. Három: levesszük onnan... A következő kizárólagos ismertetőjegy: minden a sztártól függ. Aki sokszor lehet író, rendező, producer, egyszerre. Ha azonban „csak" színész, a legkevesebb, hogy jogot formál arra, hogy beleszóljon a forgatókönyvbe, meg még ezer dologba. És a forgatókönyvírót nem a rendező választ, mint Magyarországon: a producer talál egy sztorit, „kinevezi" az írót, akinek személye egyébként sokszor menet közben meg is változik. Gyakran három-négy forgatókönyvíró ír egy filmet, akik esetleg életükben nem is látták, nem is ismerik egymást. így többféle verzió keletkezik, a Casablancának például három befejezés-variációja volt. Mindent összevetve, Hollywood olyan, akár az őrültek háza... Senki sem tudja, mi működteti, ki mit miért csinál igazából, bárki bejöhet egy ötlettel az utcáról. És mégis... — Hollywood kísértetei mennyire lebegnek még az amerikai filmgyártás egésze körül? — Meglehetősen. Persze komoly változások jó megfigyelhetők. Csökkenőben a sztár-rendszer, ma már mindenki sztár, s általában egyre inkább érezhető a régi hollywoodi filmes fegyelem meglazulása. Amikor például Coppola mind több és több pénzt kapott, senki sem szólt neki, mikor miből volt már elég és miből nem. Túl sok pénzt költünk, túlzottan a vizualitás kerül előtérbe, más követelmények háttérbe szorításával párhuzamosan... — Pozitív tendenciákat vél-e felfedezni a jelen vagy a közeljövő amerikai filmjeiben ? — Egyelőre ne minősítsük, pozitív vagy negatív-e, mindenesetre szűkül a szakadék az európai és az amerikai ízlés között. A folyamat kétoldalú: nálunk nyílt üzleti szempontok ebben éppúgy szerepet játszanak, mint egy fiatal, alig kétszáz éves ország szellemiségének „érési üteme". Mindazonáltal az amerikai ízlésvilág nyilvánvalóan még sokáig a régi marad. — Gondolom, a szentimentalizmusra, az elpusztíthatatlan happy endingre, a „relaxáló", kikapcsolódást, szórakoztatást, feledést nyújtani szándékozó filmek iránt megnyilvánuló össznépi igényre céloz. Csakhogy engem nyugtalanít valami. Vajon valóban ilyenek az amerikaiak? — Tudja, szeretik színlelni, hogy nem. Hogy kemények, erősek, sziklaszilárdak. A valóságban nagyon is ellágyulók, szentimentalizmusra, érzelgósségre, naivitásra hajlamosak. És ez a magyarázata annak, hogy olyan kiváló, Európában nagy sikert aratott filmjeink, mint a Száll a kakukk fészkére, a Hair vagy a Jézus Krisztus Szupersztár otthon majdhogynem visszhangtalanok. A Kramer kontra Kramert „kis filmnek" mondták, az Apokalipszis, most-ot bombasztikusnak és nehéznek, a Mindhalálig dzsesszt túlságosan magánéletinek. A sor szinte végtelen... Az amerikaiak gyanakvóak a „művészettel" szemben, elsősorban, ha filmről van szó. — Ha az átlagos, szokásos amerikai filmek magyarországi népszerűségére gondolok, mindig eszembe jutnak a vádak, amikor egyik „ledorongoló " kritikát a másik után írom róluk: elfogult vagyok, Amerika-ellenes és egyebek. És teljesen reménytelen dolog mondani, hogy könyörgöm, én nem vagyok sem Amerikapárti, sem Amerika-ellenes, hanem kritikus... — Ugyan már, csak legyen nyugodt („take it easy!"), ha az USAban élne, ugyanezeket kapná. A kritika megirja, milyen szörnyűek ezek a tucat-darabok, de már mondtam, egészen más, ami a sikert eldönti... És az amerikai filmek iránti egyetemes vonzalom az egész világon könnyen megmagyarázható: itt aztán mindig van sztori, könnyen érthető, nem kell gondolkodni, lélegzetelállítóan pergő a ritmus, nagyon vitális az egész. — Volt nekünk egy kiváló kritikusunk a két háború között, bizonyos Bálint György, aki Művész, vigasztalj! című cikkében azt Irta, vannak emberek, akiket kizárólag az említett színvonalú alkotások képesek vigasztalni, másokat viszont az effélék nemcsak hogy nem vígasztalnak, hanem szinte vigasztalanná tesznek... — „Az amerikai Álom" ma is él. Noha szerintem a jövőben mindinkább kettéválnak majd az amerikai filmgyártásban a nemzetközi használatra szánt, „internacionális" (remélhetően művészi vagy legalább művészibb!) filmek és a hazai piacra szállítandó darabok. — Szóval Hollywood kísértetei elpusztíthatatlanok ? — Legalábbis nagyon úgy látszik. Hiába, ilyenek vagyunk, így, ezzel együtt lehet elfogadni és megérteni bennünket. DOMONKOS LÁSZLÓ FRANCIS JAMMES A munka nagy csupán A munka nagy csupán, s aki munkálkodik; ki tejjel fej teli üres sajtárokat, ki szúrós és kemény kalász közt válogat, ki barmokat legeltet az égerfák alatt, ki gyantát gyűjt az erdőn, vagy száraz gallyakat, ki fűzfák vesszejét kosárnak fonja meg, ki vén cipőt javít, fölötte elmereng, és félhomályban él, egy vén fogatlan kandúr s alvó rigó között s körötte sok gyerek dúl; ki sző s míg a vetélő csak csattog végtelen, a kertben tücskök zengnek éjfélig éberen; ki kenyeret dagaszt, aki bort szüretel, ki fokhagymát nevel, káposztát ültet el, s langyos tojásokért földig hajolgat Radnóti Miklós fordítása Elmozduló emberek L

ehet-e kell-e ma munkást ábrázolni az irodalomban? Az azonnali valasz igenlő. Ha a kérdésbe mélyebben belegondolunk, sok minden ! megfogalmazódik, amire a gyorsan kimondott igen, s főként az „ábrázolás" előtt választ kellene adni. Például el kellene dönteni, kit tekintsünk munkásnak. Azt, aki részt vesz a termelő munkában? Aki fizikai munkát végez? Kézenfekvőnek tetszik a válasz. Pedig nem az, ha meggondoljuk, hogy a műszakiak jelentős része kevesebbet keres, mint a fizikai dolgozók, s társadalmi helyzetükből következően semmivel és semmiben nem vélekednek másként, mint azok, akik a termelés közvetlen részesei. Vagy talán az osztályhelyzet a mérvadó? Ebbe az irányba elindulni még nehezebb. Fel kellene tételezni az osztálytudatot is, amit a közös érdek és érdekeltség indukál. Ilyen pedig nincs hiszen a kivételezett szakmát folytatók — autószerelők, egyes szállítók, szobafestők, kőművesek stb. — olyan jövedelmekre tehetnek és tesznek szert, amik alapvetően megkülönböztetik életnívójukat a többiekétől. Milyen munkást ábrázoljon tehát az irodalom? A kérdés megkerülhető, ha úgy fogalmazunk, hogy a cselekvő embert kell bemutatni? Akkor a cselekvő az ember, ha a termelésben forog? Vagy akkor, ha a demokratikus fórumokon sürög, hallatja hangját? Minden más mozzanat, mozdulás érdektelen, ábrázolásra méltatlan? Ügy vélem, ezek a kérdések eleve csapdák! Csupán munkásábrázolás ugyanis nincs, nem lehetséges. Még a kapitalista társadalomban sem! A munkás gondolkodásáról, élethelyzetéről, álmairól adott kép éppúgy a társadalom minőségét jellemzi, mint a középosztálybelinek vagy a munkaadónak az ábrázolata. A művészet által a valóság elé odatartott tükörben az életnek kell megcsillannia. A társadalmi létnek. Csak az összefüggések teszik beláthatóvá, hogy aminek örülnek az emberek, miért úgy örülnek. S amit fájlalnak, miért, mitől fájlalják. De az öröm is csak akkor érthető tartalma szerint, ha viszonyítható. Egy részeges munkás örül, ha ihat. Mint ahogy egy részeges értelmiségi is örül, ha ihat. De miért isznak? Mit nem talált meg az egyik, mit veszített el a másik? Például az ilyen alaphelyzetek konkrét ábrázolata nem csupán az adott állapotokra vet fényt, hanem a mélyebb üzenetekben a kiolvasható összefüggésekben a társadalmi közállapotokra is. Én az elmozdulások követését tartom igazán fontosnak. Honnan indul valaki, hova érkezik, s hogyan? Ebben a mozgásban természetesen összetalálkoznak a társadalmi egyedek? A főorvosnak szenet trógeroló munkás, aki borravalót vár és kér, s a szénhordó munkást operáló orvos, aki hálapénzt vár és kér. Ez még csak állapot. Ha ezt abban az összefüggésben tekintjük, hogy távlatosan mi lehet a főorvos, és mi a szénhordó munkás célkitűzése, befutható életútja, milyen lehetséges elmozdulás adatik meg számukra, akkor emberi arcokat, sorsokat követhetünk egy olyan úton, amelyen sokat megtudhatunk az erkölcsökről és közerkölcsökről, egy társadalom önismeretéről, jelene, jövője minőségéről. Az összefüggések hálójában fontosnak tartom, hogy jelen legyen mindenki, aki él, mozdul, létezik a társadalom egészében. Különösen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az a differenciált arculatú munkásság is, amelyet nem a bérezés differenciáltsága tett helyzetében változatossá, hanem az az ellentmondás-világ, amely a társadalom valamennyi csoportját, rétegét megbolygatta, átszabta. Ha az ábrázolás nem terjed ki az ilyen vagy olyan mun kásra, ha a munkás a maga ellentmondásaival az irodalomban, a művészetben sehol nincs, vagy nem volna jelen, akkor valamit nem tudhatnánk meg az itt és most valóságról. Jelesen azt, hogy aki a hatalom elvi és tényleges letéteményese, hogyan vesz, illetve nem vesz részt a hatalom gyakorlásában. A munkás művészi ábrázolása nélkül nem szembesülhetünk azzal a kérdéssel, hogy a szocializmus mint eszme, mint filozófia, mit igért a munkásoknak, s mit tudott adni neki konkrét testetöltése során. De úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a munkás művészi ábrázolásával lesz teljes a kép: mennyire tudtak élni az eszmének elkötelezettek a lehetőséggel, amit egy új társadalom teremtésében kellett megtalálniuk. Nos, mindez így szépnek és okosnak látszik. S még inkább nehezen megragadható általánosságnak. Az iró nem az elvekből építkezik, hanem a konkrét életviszonyok mindennapiságából. Azt hihetné bárki, ennél mi sem egyszerűbb, hiszen valamennyien benne élünk, mozgunk a társadalmi valóságban. De mennyi arca, formája van ennek a valóságnak! Hányféle megjelenésé! Amit az író leir, azt látnia, tapasztalnia is kell, különben elillan a szándékolt mondandó, elillan a mű hitele. De ha szétszaggatott a mai munkásság, szétszaggatott a mai iró is M

ert a legelső kérdés idáig vezet! Csak akkor válik fontossá, mondhatnám küldetéssé az iró számára a valóságnak ez az összetettebb, „rizikósabb" tükrözése, ha visszaigazolást is kaphat. Tehát azok is olvassák, akik — mások mellett — meghatározó szereplői az alkotásnak: a munkások. Dehát tudjuk, egyre kevesebbet olvasnak az értelmiségiek is, a humán értelmiségiek is, mert élni és megélni nehéz feladattá vált. Nehéz az egyes ember számára, és nehéz a társadalom nagy többsége számára, függetlenül attól, hogy munkásról vagy más helyzetű emberről beszélünk, A ma munkását ábrázolni, e nagy egész figyelembevétele nélkül, éppoly reménytelen vállalkozás, mint bárki mást bemutatni, aki itt és most, a mai Magyarországon él, ASPKRJÁN GYÖRGY