Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-10 / 109. szám

99 Szombat, 1986. május 10. Masáék viharharangja Utódnemző őseink helytállása okán bőségesen találunk azonos nevű családokat. Keresztelhetnénk falufertályt Bárkányiból, Bitóból, Dékányból Balástyán, Dobóból, Királyból, Másából Mórahalmon, Kiriből, Tanácsból, Kószóból Zákányszéken. A leleményes elme, hogy ebből mégse legyen kavarodás, megkülönböztető jelzőkkel illeti az egyforma névvel'bírókat. Mórahalmon például a Masák elé ragasztanak hamarjában másik nevet, tréfásan mondva okát, hogy ha kutyát akarnak ütni, akkor is Mását találnak. Ilyenképp jelölnek családokat Kismasának, Nagymasának, Cukormasának, Kupecmasának. Szúnyoglábúnak, Volgásmasának... Száznál többre taksálják a mórahalmiak Masáikat, s néhányan vallják, hogy szemrebbenés nélkül ki lehetne tenni a falu szélére az új táblát: Masafalva. A mórahalmi dűlőúton Masa Gézáékhoz kanyarodunk. Távolról a tanya kicsit szégyenlősen bújik a fák alá. Közelébe érve viszont látszatosnak mutatja magát. Udvarán traktorok, kerítésénél a földmunkák kellékei: boronák, ekék, gumiból eszkábált hengerek, fűkaszák, szecskázók. A garázsnál az utánfutós autót ládák rekesztik. Az istálló tanyának is beillene. Masa mama fejéshez készül. Edényt mos, gépet állít. A ház népe kint a határban, az aprók a tudásszomjukat csillapítják a falusi iskolában. Legelőször a környékbeli Masákat vesszük sorba, majd időt szakítunk a múlt vázolására. Eszerint: Masa Gézáék Körösztösmasaként különböztetődnek meg a többitől, s régebben a Kupec előnévvel illetődtek. A mam nem nagyon kutatta a névadás keletkezését. Valamelyik ősre ragadhatott. — Az emberem, az Isten nyugosztalja szegényt, nem nagyon szeretett adni-venni. Tavaly tavasszal temettük el, tíz évig nyomta az ágyat. Én gondoztam el, akárcsak szegény anyámat. Dehát a baj az mindannyiunkat kínoz erről is, meg arról is — mondja, miközben indul a fejőért. Mozgásán észrevehető: a láb meg a derék nem mindig engedelmeskedik a szándéknak. Munka közben sorolódik: melyik unoka hány éves, és hová jár iskolába. A nagy család dolgainak pontos észben tartása még mindig a mamára testálódik. Ikergyermekei születtek, s mindkettő új családot alapított. Három fiú viszi tovább a Masa nevet, két lány pedig vőt hoz majd a házhoz. Ismerjük meg a Masa családot. A mama készséggel vállalja... — Mari lányomék a faluban laknak, két kicsijük Katika meg Zsuzsika. Gézáékkal vagyunk a tanyán, de ők is építkeznek. Náluk Robi, Tamás és Péter lett a gyerek. Hordják őket az iskolába, mikor a tejet viszik a csarnokba. Ezelőtt úgy volt, hogy összefogtak Godó Vilmosékkal és egyik héten ők, a másikon a fiamék szedték össze a kicsiket a kocsira. Most már a nagyja biciklivel jár, azokra nem várnak. Mert ahány gyerek, annyi időben jött ki az iskolából. Félbeszakadt miattuk sokszor a munka... Azt is tudjuk: nemcsak Körösztös Masáéknál. Későn eszméltünk, hogy a faluba terelt iskola súlyos sebekkel bajlódik. A hirtelen támadt csendet galambok röppenése szakitja meg. A csapból zuhogó víz robajára riadtak. A keresztépületben hangos kattanással indul a ház víztorony motorja. Az istálló végénél disznók élénkülnek a zajra. Megszokták, hogy a fejés után moslék készül nekik a kútnál. Számolva a villany, a víz, az építkezés árát, a gépekét, az állatok értékét is hozzávéve: Masáék se nem gazdagok, se nem szegények. De ez nem jelenti, hogy velük nem történik semmi. Az új istállót például áz állatorvos szavára emelték ezelőtt jó pár évvel. Csúnyán megbüntették érte a családot. Akkor még magyarázhatták, hogy az állam az egyik kezével kínálja a cukrot az állattartóknak, a másikkal meg nagyot koppint az orrára annak, aki ezt elfogadja, a hivatal bősz és igazságtalan maradt. Masa mamában ma sem nyugodtak le az indulatok emiatt. — Mondtam a Gézának, ne fizessük ki a büntetést, de ő még fiatal volt, haladni akart, nem pedig pörösködni. Nyugtatom Masa nénit, hogy mostanra megváltozott a világ. A háztáji gazdaságokat segíti az állam. Erre még jobban méltatlankodik* — Nem kapom azt a nyugdijat, ami járna. Sokára válaszoltak a kérvényre. Azonkívül a Gézát megbüntette a rendőr majdnem háromezer forintra, mert homokot vitt a falusi portához. Segítségül érkezik a fiatalember. Megerősíti az anya szavát. — Fölírtak lassú jármű engedély nélküli vezetéséért. — Akinek nincs jogosítványa, azt jogosan büntetik... — Személykocsira, motorra van engedélyem. Állandóan járom az utakat, de traktorra nem ülhetek azzal. Amikor reklamáltam, az ügyintéző telefonált ide-oda, igazat adott, de a végén kiküldték a bírságot. — Leállt emiatt az építkezéssel? — Letettem inkább a vizsgát. Jártam tanfolyamra, ahol a közlekedési ismeretéket és a műszakit tanították. Hogy mennyibe került a munkából Triesett idő, azt ne számoljuk, a lényeg az, hogy ne tudjanak belém kötni. Most már a szabályok szerint dolgozok. Egyszer azért utána számoltunk: a kiesett időt nem véve, többe került tízezer forintnál a traktorvezetői vizsgáról szóló papir. Barátságosabb vizekre tereljük gondolataink meglékelt hajóját. A háztető hatalmas antennájára vadgalamb ereszkedik. Pásztáztatva szemünk a bejáratnál fehérre meszelt feszületet, a ház sarkánál patinás bronzharangot pillantunk meg. Mindkettő kevélyen áll falábain, kutyabódét fog terpeszébe. Ezek a névadók, de a harangról más is kiderül. — Elijesztjük vele a jeget! — mondja a mama, majd belekezd a harang történetébe. Bevonva az emlékezésbe Valikát, a menyet és Katona Pistát, a szomszédot, akik előtte érkeztek ebédre. Ezek szerint: a hányatott sorsú viharharangot a Radvánszky család állíttatta a mostani Masa-tanyához. Később elkerült a szőlőskert csőszházához, hitét vesztette, lesántult, végül egy olajfasövény sarába bukott. Kalandok után a szövetkezet irodájában Dobó Szilveszter elnök rendelkezett: harangozzanak, hogy a közös szőlőt se verje el a jég. Ekkoriban ugyanis Masáék a maguk érdekében esőben, villámlásban húzták a jég elleni kötelet, hogy a harangzúgás riassza el a tarolást okozó felhőket. A mama szavaival ez ekképpen hangzik: — A jég fehér táltos paripán érkezik, és a jószág nem mer nekimenni a harangszónak. Kettéválik a felhő, és elviszi másfelé a bajt. Sokan nem hiszik ezt, de mi így tartjuk. Amikor kint voltak a biztosítótól fölmérni a kárt, a mienkben nem volt semmi, mellettünk a téeszében tíz százalékos volt a kár, arrébb a téeszkultúr felé pedig már harminc. A hitetlenkedésre a többiek sorolnak régebbi történeteket, amikor is sokan harangoztak a jég ellen. Volt, hogy két-három óráig szólt a tanyasori harangjáték. Beavatva a harangozás fortélyaiba, kitudódik, hogy nem minden borulásra jó a harangszó. — Meg lehet hallani, ha az emberlánya neszel, hogy melyik borulás hozza a csúnyaságot. Előbb egybe zörög, morog, aztán kifehéredik... ilyenkor, ha éjszaka, ha nappal: elébe szólunk. Mari lányom éjszaka is ment harangozni, ahogy bekerült a faluba, Géza lett a harangozó, mert én már idős vagyok rá... Az is szóba ke'rül a végén, hogy kutya portéka a jéghozó felleg, becsaphatja a legéberebb vigyázókat is. — Porral jött az idő, meg széllel — réved vissza a mama —, alulról jött, gondoltuk, békén hagy bennünket. Aztán megvágódott, és olyan csúnyát még életemben nem láttam. Elkésett a hárangszó is. Kegyetlenül elvert bennünket. Ilyen aprócska sorscsapások azóta is keserítik Körösztös Masáék mindennapjait. Az volt kivehető szavaikból, hogy emiatt mégsem adják föl az élet örömeibe vetett hitüket. A mi rendszerünk segíti a dolgozó embereket. E szándék hangosabban zeng, mint a mórahalmi homokdűnék viharharangja... MAJOROS TIBOR Színek és helyek HONVED TER Apám egyszer bevitt a Honvéd téri laktanyába. Mint kiderült, civilként nem is volt olyan könnyű bejutni oda. Engedélyt kért a parancsnoktól. Kapott végül egy pecséfes irást, amelyen az állt, hogy öt percre megtekinthetjük a laktanya szárazkapu-bejáratában balról egy falba süllyesztett üregben, üveglap mögött őrzött orosz géppuskát, mely az első világháborút követően — zsákmányként — került a Tisza partjára. Vastag csövű, zöldesbarnára festett szerkezet volt, kerekes típusú. Később sokszor láttam ilyet az 1917-es orosz forradalom epizódjait ábrázoló festményeken. Megilletődötten álltunk, apám suttogósra fogva hangját magyarázott. Ő — gyerekfővel — már harcolt az első világháborúban. Az olasz fronton sebesült meg, srapnelszilánkot kapott a koponyájába; számára is újdonság volt az egykori keleti hadszintéren használt lőfegyver, melybe — a nagyobb hatás kedvéért — be volt fűzve a töltényheveder is. „Letelt az öt perc!" — jelentette katonásan a poszt. Röpke intervallum, de során annyira emlékezetembe vésődött minden apró részlet, hogy pontosan reprodukálnám ma is az akkori látványt. Már persze, ha úgy tudnék rajzolni. Közel laktunk a Honvéd téri laktanyához. Megszoktuk a katonák jelenlétét. Hisz nap mint nap ott masíroztak el előttünk a sugárúton, terepgyakorlatra indulva. A bakákkal szabadidejükben a Vitéz utcai téglajárdát tisztíttatták: térdelve dolgoztak, késsel szedegették ki a fugákban sarjadt füvet. Zord telek jártak akkoriban. A katonákkal minden esztendőben hatalmas hóbunkert építtettek a tér közepén. Tényleg olyan volt, akár egy erődítmény. Enyhüléskor eső áztatta, száraz hidegben a környező kis utcák porát kavarta körülötte a szél: külseje rövidesen elszürkült, majd befeketedett, mint manapság a benzingőztől, szmogtól a pesti bérházak. Egyszer arrafelé menet megálltam újra a hó(jég) bunkernél. Nálamnál idősebb fiú ácsorgott félköríves bejáratában. „Gyere be!" szólt rám. „Majd meglátod, milyen érdekes belül." Követtem. Két nagyobb fiú toporgott a boltozatosra kiképzett helyiségben, melyre takaros, hosszúdad ablakot is vágtak a szorgos bakakezek. „Rakj ki mindent a zsebedből!" szóltak rám. Egy testével torlaszolta el az ajtót, a másik kettő karonragadott. „Na, pakold!" Pénztárca húsz fillérrel, radir, ceruzacsonk, két színes üveggolyó, tenyérben elférő blokkfüzet... Egy pár horgolt kesztyű. „Az édesanyámé" mondtam, amikor kihúztam a zsebemből. S tényleg az övé volt. Amikor a magamét elvesztettem, adta kölcsön. Ritkás horgolású fekete kesztyű volt, az enyéimnél hosszabb ujjakkal, csuklóréSze hosszított és enyhén fordros. „Na pucolj!... De nehogy valakinek,... mert akkor...!" A kesztyűt ellenben visszaadták. Néha muzsikaszó himbálódzott a levegőben. Ütemesen puffant a dob, cifrázta a harmonika, rikoltott a szaxofon. Össztánc volt Kurboséknál. Kurbos Ily tánciskolája — e városszerte hires-nevezetes intézmény — a tér keleti oldalán, egészen pontosan a Zászló utcában üzemelt. (A ház azóta nyomtalanul eltűnt.) A helybeliek javarésze itt tette meg az első lépéseket — s nem csupán a tánctudomány elsajátítása, hanem az illedelmes viselkedés, továbbá az udvarlás, a szerelem és az utóbbi kettőhöz kapcsolódó járulékos tapasztalatok elsajátítása felé. Foxtrott, slowfox, no és persze az elmaradhatatlan keringő. A lányok már akkor is a gyors számokat kedvelték, a fiúk ellenben a lassúkat. Legfőképpen persze a tangót, ahol büntetlenül magukhoz szoríthatták a partnert (méghozzá mindenki szeme láttára) és — akkori szóhasználat szerint — „jól be is lehetett lépni" tánc közben. A mainál jóval visszafogottabb — mondjam azt: prűdebb? — korban egy-egy refrénekkel hosszabbított tangószám felért egy kisebb nemi fölvilágositással. Igaz, az elméleti ismerets/erzes némi csorbát szenvedett, ám a többi — napjaink zsargonjával élve — igén erőteljesen az empiria sikján realizálódott. Múltkor a trolin összetalálkoztam egy hölggyel. Hogy közelebbit mondjak róla: leányunokájával utazott. Olyan ismerősnek tűnt az arca. „Kurbos?" kockáztattam meg a kérdést némi töprengés után. „Kurbos" felelte, és felderült az arca. (Már majdnem azt írtam: elpirult.) „Én nagyon jól emlékszem magára" folytatta. „Én is" feleltem. „Én még arra is emlékszem" tette hozzá, „hogy egyszer kaptam magától valamit". Pillanatnyi csönd. „Nem emlékszik, ugye?" Memóriám ezúttal rútul cserbenhagyott. „Egy vadgesztenyét." Szünetben mindig kisétáltunk a térre, felhevült testünket lehűteni. A laktanya előtt hatalmas gesztenyefák terpesztették szét ágkoronájukat. A fák ma i5 megvannak. „A gesztenye is"... búcsúzott el tőlem a Marx téri megállóban az ősz hajú hölgy. PAPP ZOLTÁN BATA JÁNOS A szegénység dicsérete neked köszönhetem, hogy megtanultam emelt fővel járni, szemem nem lesütni, mert más levetett ingét hordom fgyermekkorunkban anyám a patikus lányok elnyűtt ruháit hozta haza, Miklóssal örültünk neki: nekünk új volt, csak akkor fájt nagyon, ha az iskolában felismerni véltem magamon ingecském kislány voltál) ... emelt fővel járni? pedig sokáig szégyelltem, meg teher is volt a szegénység; aztán érni kezdett, majd kihajtott a mag — a szegénység magja, a fájdalom magja, a keserűség magja, a szent szegénység magja, a büszkeség magja, a költészet magja, a felismerés magja, a hovatartozás magja, a lét-tudat, az ön-tudat, a tanulni-tudat magja, szent szegénység búzamagja, adj erőt az élethez! szent szegénység búzamagja, védj meg az élettől! szent szegénység búzamagja, őrizz meg az életre! kincseimet te adtud — a szavakat