Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

MAG 32 Csütörtök, 1986. május 1. 1 . . „ .. . vv,. Wm M

unka. Mítoszok fűződnek hozzá, legendák és hétköznapok. Ókori arisztokratizmus, keresztény alázat, protestáns pragmatizmus, szocialista messianizmus. Volt megvetett és megváltó szerepben egyaránt. Volt kényszer, melynek verítékét az eredendő bűn hozta az embernek, s lett mindennek az alapja: az emberré válás folyamatától a távolba vesző, lehetséges jövendőkig. Munka. Aligha csodálható, hogy szinte már önálló értékké lett minálunk. Egy országban, amelyet hárommillió koldus fémjelzett valaha, s amely polgárai millióinak nem volt képes megélhetést nyújtani. Megélhetést sem, tisztességet még annyira sem. A tisztességet, amelyet azért mifelénk is századokon át a munka szerezhetett meg az embernek, amellyel kivívhatta a jogot, hogy ne kezeljék fölös kenyérpusztítónak. S éppen ezt tagadta meg mifelénk a század első fele százezrektől, millióktól. Autonóm értékké válhatott hát számunkra a munka, maga. A társadalmi munkamegosztás szélesedő, bonyolultabbá váló kereteiben, amikoris sokszor elszakadt értelmező céljától, az értékteremtéstől, s társadalmi-politikai programmá válhatott teljes foglalkoztatottság néven. Mára magától értetődő, mindennapos vívmánnyá, amikor egyre többször beszélünk arról, hogy nem annyira állásra, mint inkább alkotó, értelmes és hasznos munkára lenne szüksége mindenkinek. Állampolgárnak és államnak, egyénnek és nemzetnek egyaránt. És mintha még tovább is erősödnek a munka önálló értékrendje. Mert a fejlődés ára minálunk is az, hogy egyes állások, munkahelyek bizonytalanná válhatnak, hogy ezreknek aztán tán százezreknek kell majd új munkahelyet találniuk, netán új szakmát is kitanulniuk. És közben látjuk, hogy Európa tőlünk nyugatra eső felén húszmilliónál is többen élnek a társadalom peremére szorulva, munka nélkül és a munka adta tisztesség nélkül. Országokban, ahol immár arról vitatkoznak, hogy amennyiben kész tényként kell elfogadni azt, hogy a fejlett kapitalista társadalmak képtelenek tisztes foglalkoztatottságot nyújtani minden polgáruknak, hát ne megalázó s országosan teherként felfogott munkanélküli-segélyben részesüljenek a társadalmi munkafolyamatokon kívül maradott milliók, hanem állampolgári jogon — juttatásban, egyféle negatív adóban. Foglalkoztatottság, munka. Mi is rendre zavarokkal, értékgondokkal küszködünk. Minek is járna nagyobb szelet a megbecsülésből. A verítékes, kemény, nehéz fizikai munkának? A szellem újat alkotó, a társadalom számára új értékek lehetőségeit fölcsillantó emberei-, nek? A millió gonddal küszködő, a gúzsba kötve táncolni is kényszerűségből megtanuló vezetőnek? A menedzsernek, marketing-szakembernek, aki néhány ötlettel, szivével, lelkével megkétszerezheti száz ember kemény fizikai munkájának árát, piaci értékét? Viták, amelyeknek egyhamar aligha jutunk a végére, hiszen a presztízsre, nagyobb elismerésre, nagyobb falat kenyérre mindenkinek igénye van. S így tán az sem véletlen, hogy sokszor termelőként is immár a fogyasztás felől nézzük e világot. Hogy egyre többet számit a nagyobb falat kenyér óhaja, amelyet azért végülis a munka által teremtett biztonság tehetett általánossá, mint az értékesebb, újszerűbb, tovább és többre vivő produkció vágya... Vartnak vitáink, s vannak munkás hétköznapjaink. Amikor tesszük a magunkét, tisztességgel, becsülettel. Amikor elkap bennünket a munka láza, a tevékenység egyszerű, hétköznapi öröme és izgalma, s azt sem igen nézzük, mit is kapunk mindezért. S most, az ünnepen, valljon e hétköznapok néhány részese — mindennapjairól. SZ. I. Az apa meg a fia Nyáridőben tüskésdróttal lekerített százhektáros réten legelnek a tehenek és borjaik. A térség közepén fából ácsolt nyitott szállás, palatetővel borítva, a magyartarkák egymáshoz bújva itt vészelik át a tél hidegét. Az ember ennél igényesebb, pár méterrel odébb egy takaros kis házikóba tér meg, ha a mukából pihenőidőt szakít. A két Nagy Zoltánra a belső, pihenő- és étkezőhelyiségben leltem. Kalapban, svájcisapkában falatoztak. A kenyérhez jófajta házikolbász és savanyúság is akadt. Hajnal óta jócskán megéheztek, hisz csak egy pár percre tették le kilenc óra felé a vasvillát és a söprűt. A beszélgetés ürügyén kissé hosszabbra sikerült reggeliidő miatt még ők szabadkoztak, nehogy azt higgyem, most nem lenne dolguk odakint, legfeljebb majd ráhajtanak. Folyamatos a műszak, az állatokat sohasem szabad magukra hagyni, 5 gondozó váltja egymást, s nappal ott van segítségnek egy traktoros meg a fél műszakos telepvezető. Az apának két éve van még a nyugdíjig, itt minden másnap dolgozik tiz órát. — Nem messze, kétszáz méternyire van ide a tanyánk. A feleségem odahaza három hold földdel bajlódik, mikor nem vagyok műszakban, nekem is jut a tennivalókból. Jószágot is tartunk. Tehénből egy is elég, a lényeg, hogy mindig van otthon friss tej, túró, tejföl. A maradék meg megy a tejbegyűjtőnek. Nem kell több, van énnekem épp elég tehenem itt a pusztán. A borjakkal, üszőkkel együtt most is háromszáznál többet kell ellátnunk. Inkább disznóval foglalkozunk, no de azzal sem nagyban. Két anyakocánk van, ezek szaporulatát neveljük fel, hizlaljuk meg. Vágunk is belőle, kell a szárazkoszt, a kolbász, a sonka, szalonna. Ugyan mi mást ennénk itt reggelire, vacsorára, meg néha ebédre is. A téeszből főtt ételt 2-3 ember miatt nem hoznak ki ilyen messze, az asszonynak, ha kiadja az ideje, átszalad a főztjével. Ha nem, akkor munka után vár a maradék. Az elletésnél előfordul, hogy megfeledkezünk az evésről, mindent rendben akarunk átadni a váltásnak, s ilyenkor perceket is be kell osztani. Erre nagyon odafigyelünk becsületből is, no meg jár érte egy kevéske plusz pénz. Egy ellésre 50 forintot kapunk, ha a borjú megéri a tizedik napot, még negyvenet, három hónapos korára harmicat, leválasztáskor a kétszáz kilósnál fejlettebbre ismét 50 forintot fizetnek. Ha ennél kisebb súlyúra sikerül, akkor 45 forint illet bennünket. Négy év óta 23 forint az órabérünk, mennyivel többet ért az a pénz még akkor! Az idén is csak 3 százalékos emelésre futotta. Ráadásul először 130 jószággal bajlódtunk, most meg már háromszázzal. A főnökök szerint ez is belefér a munkaidőnkSzóval nem vagyunk túlfizetve, ha bejárnánk a városba, az iparban többet kapnánk. Csakhogy mérlegel az ember, az utazgatással órák telnének el, a buszozás sem lenne ingyen. No meg a cipőn is spórolok, nem szaggatok annyit, ide a rosszban is átléphetek. Nem valami sok nyugdíjra számítok, épp hogy kilesz a tíz évem. Korábban egyéni gazdálkodó voltam, csakhogy a szakszövetkezet addig táblásított a környéken, hogy egyre fogyott a ház körüli föld. Adott helyette másikat, de az már messzebbre esett a tanyától. Régebben béreltünk 10—12 holdat, s a szántásra vetésre lovat is tartottunk. Abból se lehetett meggazdagodni, munka meg akad vele bőven. Úgy vagyok vele, hogy a kevés, de biztos pénzből is kijövünk most már. A gyerekek is lassan megélnek valahogy a fizetésükből. Ennek a fiamnak az öccse hentes a vágóhídon, a húga adminisztrátor a pincegazdaságnál. Ők gyakorolják, hogy milyen a mindennapos ingázás, nincs még önálló lakásuk, itt élnek velünk. Az ifjabbik Zoltán 25 éves, előtte még az élet. A nyolcadik után nem tanult tovább, otthon segítkezett, no meg a katonaságot is letöltötte. Ez az első munkahelye. Tapasztalatok híján nehezen tudja megítélni, hogy jó lóra tett-e? — Itt a tanyán magányosabb a nép, azt, hogy jó, nem mondanám. Ez a rend, ez a mód. Néha még a „hétvégi szórakozás" ideje is itt ér, ha úgy jön ki a műszak. Minden harmadnap 24 óra az én részem. A faluba, városba ritkán, de bejárok. Keresi az ember a párját, a nősülés ideje még nem jött el számomra, a nekem való kislányt még nem találtam meg. Hogy mi lesz a jövőm, még nem tudom. A városban drága a lakás, ha a faluban építkeznék, akkor is félmilliónál több kellene. Kapaszkodik az ember, gyűjtöget. A fizetés mellett más jövedelmekre is szükség van. Az egy hold háztájin fele fűszerpaprika, a másik felén tavaly kukorica volt, amit otthon etettünk fel a jószágokkal. Besegítek a szüleimnek. Ez nem szoros elszámolás, tudom, ha szükségem lesz rá, ők sem hagynak majd cserben. Amit itt csinálok, nem kellett tanulnom, a szülők, nagyszülők is foglalkoztak állatokkal. Közel áll a lelkivilágomhoz, de azért nem ártana, ha jobban meg lehetne belőle élni. A tavasznak mi is, a jószágok is örülünk, a bezártságból április végén szabadulhatunk, kezdődik a legeltetés. Most a takarmányozással van sok munka, a nyáron meg a villanypásztort kell sűrűn ide-oda hurcolászni, mert az magától odább nem menne. Ennyi éhes száj hamar letarol egy területet, pihenőt kell neki adni, hogy a fű újra kisarjadjon. Furcsa vidék ez, ki tudja, honnan, de állandóan fú a szél... Huzatos a puszta, akár a világ. Aki itt edződik, megtanulja; kapaszkodnia kell, hogy el ne sodródjon. Sokunknak nem ártgnp az efféle edzettség. TÓTH SZELES ISTVÁN Kucsmás bácsik boltja Szegeden garázsnak nevezett alépítményekbe költöznek a penelboltok, Mórahalom hatalmsa határában a kisvasút épületében lakik a tanyai bolt. A közlekedés cimszó alá sorolható be mindegyik, de hatalmas a különbség a kettő között. Ha a nyolcvanas népszámlálás adatait veszem, az időközben városi jogú nagyközséggé avanzsált falunak kétezer-négyszázharmincnégy embere él tanyán, és állitóiag csak ez az egy tanyai boltja van. Itt senki nem panaszkodik érte, és ez érthető is. Éppen ott panaszkodna, ahol legalább van? A postának is egyetlen kocsija járja a határt. Újabban ketten jönnek vele. Az egyik berakja az újságokat és a leveleket a ládákba, a másik a pénzeket és a föladni valókat intézi. Jókor jöttem, itt van mind a kettő, ennélfogva a boltban is most a legnagyobb a forgalom. Rosszkor jöttem, mert a boltos a pénzzel van elfoglalva. Annyi ragasztós valamit nyal különböző papirosokra, gondolom, vagy megnő, vagy összeragad tőle a nyelve, Aki pénzzel bánik, annak nyugalom kell, senki nem háborgatja tehát. Igaz, most volt itt a füszértes autó, a rendeléseket magával vihette volna, de neki az a dolga, hogy hozzon, nem az, hogy vigyen. Arra van a posta. Mondom, jólneveltek a tanyai népek, senki nem szól közbe, hogy állj meg, Etukám, és adj nekem egy kenyeret, mert sietek. Inkább velem beszélgetnek addig. Arról, hogy valóságos istenáldása ez a bolt. Ha nem lenne, sóért-paprikáért is Szegedre kellene bejönniük, vagy Mórára kimenniök. Már csak annak, aki ekkora utat még meg tud tenni. Befelé jövet van ugyan a Népház boltja Röszkén, de az csak kétszer tart nyitva hetenként. Kérve kérnek, rosszat semmiképpen ne irjak, mert akkor még ilyen se lesz. — Kitartunk mi a boltos néni mellett. Aki-mondja, korban duplája lehet a boltos néninek. Kucsmás bácsik és fejkendős nénik jönnek sorban, és várnak. Amikor már „üzemképes" a boltos néni, két kenyeret, egy kicsi üveg pálinkát kér valaki, ultrapasztát és hat cigarettát. A kenyér darabonként két kilós. — Savanyúság van-e, Etukám? — Van. Jó darabos. Paprika van benne, meg uborka. Közbeszól az egyik kucsmás. Megkérdezi, van-e magja az uborkának. Mert azt most sehol nem lehet kapni. Eltanakodnak arról, hogy a savanyu uborka kelne ki abból a magból egyenest, és nagyokat nevetnek rajta. Azt viszont komolyan mondják hozzá, holtbiztos előrelátással, hogy hatalmas ára lesz idén az uborkának, mert nincsen magunk hozzá. Tavaly azért nem volt, mert nem lett, idén meg azért nem lesz, mert tavaly nem volt. Legalább három esztendő kell, hogy ilyen kicsike gödörből kikászálódjon az ország. Az járt jól, aki legalább otthon fogott magot. Egy kenyér, egy zsömlemorzsa a következő rendelés. — Élesztő van-e galambom? — Van. Ezek szerint élesztő se szokott lenni mindig, mint ahogy savanyuság se, de az is lehet, menet közben jutott eszébe. Ha négy csomag túrót tennénk egymásra, akkor érnénk el méretben az élesztőt. Boltos és vevő egybehangzóan mondja, jobb ez így, mintha külön csomagoltak volna minden adagot. A túró egyébként csak példázatnak jó, tejet is csak egyszer hoznak egy héten. Nem is kellene több, mert állitóiag sok a tehén. — Marhasó? — Ezt most én kérdezem. — Jól kifogta. Elfogyott az is. Egy kenyeret, otthon-kávét, öt kiflit kér a következő, és neki is van kérdése: — Szörp van-e? — Van. Milyen kell? — Milyen van? — Citrom jó? — Az a jó, a citrom! Két üveggel kérek. Olaj is említődik, és ha napraforgóból való, akkor abból is jöhet egy liter, meg az apró csokiból is öt. Én még a citromszörpnél tartok. Lehet, hogy látott igazi citromfát is, de az van ráírva, hogy citromízű. Eszembejut Tabi László hajdani irománya, valamikor az ötvenes évek legelejéről. Csipös volt nagyon, a málnaizű málnáról szólt. Az akkor forradalmi tettnek számított. Vártuk is, azonnal lecsukják érte. Az volt az érve, hogy igazi málnánk is van, mert megterem nálunk. Csoda történt, nem tudom, számon tartja-e sikerei között: nem sokkal utána megjelent a boltokban az igazi málna, és Tabi is megmaradt a helyén. Hadd csatlakozzam hozzá harminc év után citromutánzat ügyében. Akkor is, ha hallom saját füleimmel, hogy az a jó, a citrom. Kisbolt azelőtt is volt, a Paplógó tanyában, de amikor a madzagvasút megszűnt, átjött ide. Szó szót követ: a kisvasút halálra volt ítélve, és meg is halasztották. Nosztalgia lenne? Nem hiszem. Azt legalább megírhatnám, tiogy a friss kenyér itt is elfogyna. Két éve, hogy itt van Tóth Istvánné, de olyat még nem látott. A mai tegnapi, és holnapra is marad belőle. Kakaópor, margarin sincsen, a rádióba való elemet is a férje hozta Szegedről, szívességből. Tollat keres egy traktoros, az sincsen. A tanyaiak igényét a csomagolásnál se veszik figyelembe. Mondom én, a városiakét is ritkán. Mióta esengünk már, hogy félkilós kenyeret is süssenek! És igen szigorú a raktárkészletre vonatkozó utasítás, hogy gyorsabban forogjon a pénz. A pénz persze akkor forog, ha áruban lakik. Ezen aztán becsavarodásig elforoghatnánk. Kancsalszélről jár ide a boltos. Ha végez, megy haza, retket-répát termel fólia alatt, és gondját viseli két gyerekének, meg a férjének. Boltos szeretett volna lenni mindig. Ha garázsba vinnénk ezt a boltot, talán zsúfolt is lenne, itt azonban kevés. Hiába, a kisvasutat nem boltnak építették annakidején. De nem bántanám a világért se, mert a fiilemben az útbaigazítás: kitartunk mi a boltos néni mellett. HORVÁTH DEZSŐ