Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

m:DM 1ZES3SE N 50 Szombat, 198G, május 31. Szeged és Lotharingia PALÁSTI LÁSZLÓ KUTATÁSAI Érettségi bizonyítványomat, amely 1943. június 10-én kelt, szép kézírásával Palásti László töltötte ki. A Baross Gábor gyakorlógimnáziumban nem volt ugyan tanárom, de mint Firbás Oszkár igazgató jobbkeze, mint „Igazgatói irodai segéderő " (ahogy most a közös értesítőben olvasom) rá hárult ez a föl­adat. Később 1947/48-ban mint gyakorló tanárjelöltnek ó volt latinból a szakvezető tanárom. 1966 nyarán ő várt Párizsban az Invallcfusok terén, a re­pülőtérről érkező autóbusz végállomásán s ő irányította első útjainkat „az ámulások szent városában ". S bár közben átképezte magát orosz nyelvtanár­rá, s e minőségéberi működött a tanárképző főiskolán, másik régi szakjához, a franciához sem lett hűtlen. A főiskola évkönyveiben, a Somogyi-könyvtári Műhelyben és különféle francia folyóiratokban rendre jelentette meg Szeged francia vonatkozásairól dolgozatait. Mivel városunk francia kapcsolatai fő­ként Lotharingia felé mutatnak, elsősorban ottani folyóiratokban. De jelen­tek meg írásai a párizsi Larousse kiadó Vie el Langage (Élet és Nyelv) című havi folyóiratában is. Gyakran emlegeti, hogy Nizza (azaz Ntce) helyett Szegednek több joggal volna francia testvérvárosa Nancy, Lotharingia központja. Az ottani törté­nelmi múzeumnak és a lotharingiai régészeti társulatnak negyedévenként megjelenő helytörténeti folyóiratában, amelynek címe Le Pays Lorrain (szó szerint Lotharingia Ország, azaz röviden: Lotharingia), az ugyanott kiadott Annales de l'Est című időszaki kiadványban már több tanulmánya jelent meg. Legutóbb a 66. évfolyamában járó Le Pays Lorrain 1985. évi 2. számá­ban La Hongrie és La Lorrain címmel, Mille ans de rapports liungaro­lorrains 910—1900 alcímmel. Tehát Magyarország és Lotharingia; a magyar­lotharingiai kapcsolatok ezer esztendeje. A kalandozásoktól a huszadik szá­zadig követi benne végig az érintkezések mozzanatait. A túrok ellen Szeged és Lotharingia kapcsolatai az idén különlegesen időszerűek: Sze­gednek a török alóli fölszabadulásá­val függenek össze. A várost fölsza­badító császári csapatok egy része el­zász-lotharingiai parancsnokok ve­zetése alatt állott. Január 2-án volt háromszáz esztendeje, hogy Báró Pierre Ernst de Mercy és Johann Do­natus Hcissler tábornokok csapatai először tettek kísérletet a török ki­űzésére. Ám hiába foglalták el a vá­rost, a várai nem tudták bevenni Dühükben fölgyújtották a házakat, elhajtották a jószágokat. Április 24­én hajnalban újabb kísérletet tettek, s bár nagy veszteségeket okoztak a török, tatár és az oldalukon harcoló kuruc csapatoknak, a vár fölmentése most sem sikerült. Végül is Buda fölszabadítása, szeptember 2-a után vált lehetővé a török kiűzése Szeged várából. A fő­parancsnok, Lotharingiai Károly herceg de la Vergne márkit bízta meg a föladattal, ő is, akár Mercy, lotha­ringiai volt. A szegedi szájhagyo­mány Mercynek és Heisslernek tulaj­donította a város fölszabadítását. „Hercili és Mercili" nevét emleget­ték, holott az október 23-i fölszaba­dításban nekik már nem jutott sze­rep. De la Vergne altábornagy a vár ostromában sebet kapott, és pár nap múlva meghalt. Ő volt az első, akit az alsóvárosi templom kriptájába temettek el. Mercy már előbb, októ­ber 5-én belehalt a harcokban kapott sebeibe, de Bécsben, igy ő ott temet­ték el. A varban Ettől kezdve szokássá vált a szegedi várparancsnokokat az alsóvárosi templomba temetni. Minthogy a sze­gedi vár helyőrségét a lotharingiai ezred (Régimén Lotharingianum) adta, a várparancsnokok közt is több lotharingiai születésű volt így Despilliers grófja, Théodore François, 1723-tól haláláig, 1728-ig. ő is a Havi Boldogasszony templo­mában nyugszik. Pierre Richard de Serriére báró 1752-ben halt meg itt, és temették a barátok templomába. Végül a leghíresebb várparancsnok Lotharingiai József herceg (1759­1812) volt, szintén az alsóvárosi kripta lakója, akiről Palásti László korábban külön tanulmányt írt (Le Pays Lorrain. 1963. 3. sz.). Bálint Sándor Szegedi szótár-a megőrizte a hercegnek a szegedi nép adta nevét : szuszogó princnek hívták a kövér al­tábornagyot, aki 1801-től haláláig volt a vár ura, s közben őszibaifackot termesztett a napos várkertben. A hagyomány szerint, melyet Reizner János örökített meg, ezt a tájunkat azóta oly jellemző gyümölcsöt ő ho­nosította meg. Bizonyára sok lotharingiai volt a napóleoni háborúk francia foglyai közt, akiket a várban őriztek. Sokan meg is haltak közülük, olyannyian, hogy a szegedi szájhagyományban fönnmaradt a Francia temető emlé­ke; Kováts István szerint az árvaház (a Londoni körút és a Tolbuhin su­gárút sarkán levő gyermekotthon) helyén. De a várbeli francia tisztek közt is akadt lotharingiai. Egyikük, bizonyos Léopold de Sainte-Marie kapitány nyugdíjba vonulása után 1750-ben itt maradt a városban, pol­gárjogot kapott. Alighanem az ő utódai a Szemmáry család ma is köz­tünk élő tagjai. Lotharingiaiak Szegeden A francia eredetű szegedi vezetékne­vek átvezetnek a kapcsolatoknak egy másik fajtájára: a 18. században a Temesközbe (a bécsi udvar adta ne­vén Bánátba, magyarítva Bánságba) telepitett elzász-lotharingiaiaknak ideköltözésére. Ez Palásti László ku­tatásainak másik, kiterjedt területe. Számos tanulmányban gyarapította az idevágó családnevek számát. Ma főként Romániához tartoznak azok a községek, amelyekben ezek a rész­ben elnémetesedett lotharingiai, el­zászi francia családok megteleped­tek. Lakóik régtől gazdasági és kul­turális kapcsolatban állottak Szeged­del. A nagyőszi (tomnatici) plébános elmondta nekünk (éppen Palásti Lászlóval együtt látogattuk meg vagy évtizede), hogy az édesanyja 19 -ig hetipiacra bejárt vonattal Szegedre, hozta a vajat, tejfölt, tú­rót, tyúkot. A szegedi középiskolák­ban, konviktusokban sok ilyen te­mesközi diák tanult, lakott. E kap­csolatok természetes folyománya, a város vonzásának következménye volt, hogy ezekből a falukból is so­kan beköltöztek Szegedre. Palásti László fáradhatatlan levéltári és könyvtári kutatások, levelezések és helyszíni tapasztalatok alapján bősé­ges adattárat gyűjtött össze a francia eredetű szegedi családokról. Ez a névanyag két évszázad alatt válto­zott, sok kiveszett belőlük, de Palás­ti szerint még ma is több mint hatvan ilyen név él, s ezeket a neveket most is több Száz szegedi viseli. A nevek egy része őrzi az eredeti francia alakot, más részük már az idők folyamán a német és magyar környezet kiejtése nyomán eltorzult ilyenek' Andres (Andrez, Andrés) André Baslian Botwen (Baudouien) Bereng (Périn, Perrin) Berlron (Bertrand) Chambré (Chambre) Chappon Christoph (Christophe) Dippong (Dupont) Flatrès Fournier Frecot (Frécaut) Gajó (Caillot, Caillaud) Gallé (Gallet) Geoffroy Giijon, Giljum, Gion (Guillaume) Grandpierre Grenet Hallof (Aloffc) Haring (Hareng) Herdibu (Herbuvaux) Hunyár (Houniar, Housniard) Kahlesz (Gales, Kalis) Karnót (Carnot) Kolleth (Collet) Kokron (Cocron, Coqueron) Kortje (Cordier) Lafleur Lapping (Lapin) Leblanc, Leblang (Leblanc) Letang (Létang) Madlen (Madelaine) Maldet Marschal (Maréchal) Marthé (Martin, Marthet) Maszong (Masson) Michel Mison (Mlchon) Muschong (Mougeon) Noel (Noël) Oberting (Aubertin) Piar (Billard) Pierre Pikhart (Picard) Polen (Paulin) Potje (Potier) Puljer (Boulier) Renong(Renaud) Raenyé (Régnier) Rosiár (Rosière) Rouland Sapszon (?) Sáti (Chadey, Chady, Chadé, Cha­tin?) Schannen (Janin) Schíllong (Gilson) Schofró (Geoffroy) Sors (Georges) Stufle (Stophelé) Szimone (Simonét) Vitje (Vétier) Thiébaud Wanie (Vanier) Verlen (Werlein; német) Wottreng (Vautrin) Jó néhány magyarított név mögött is francia eredetű vezetéknév áll: Dús azelőtt Dippong volt; Koltai, korábban Kortje; Munkácsi lett a Muschongból, Pataki Potjéból, Si­mor Schannenből, Nagyőszi Vitjé­ből s így tovább. A Vie et Langage 1963. augusztusi számában Palásti László, között né­hány érdekes cégtáblát francia veze­téknevű szegedi iparosok üzlete fö­lül. Ilyeneket: Schofrá Ferenc cipő­felsőrész-készítő, Szemmáry Andor rádió-, villanyszerelő-mester, Noel Antal esztergályos és modellasztalos, Stufle János úri és egyenruhaszabó­mester, Giljum Ferenc férfiszabó, Mussong Miklós cipészmester, Gil­jon Miklós cipész, Pierre György férfiszabó, Wottreng Péter szabó­mester. Azóta ezek a nevek is megfo­gyatkoztak. Palásti László kutatásai a népesség­történet, a nyelv- és társadalomtörté­net számára gazdag tanulságokat tártak föl, a várostörténetet gazdagí­tották, és a magyar—francia barát ság ápolásához is értékes örökséget tártak föl. Ha volna szegedi könyv­kiadás, tanulmányai megérdemel­nék, hogy kötetbe gyűjtve maradan­dóan termékenyítsék meg a szegedi kutatást és közművelődést. Színek és helyek TISZA-HID f * A régi szegedi közúti hid úgy él emlékezetemben, mintha a világítótest-oszlo­pokon szárnyukat kiterjesztő vasmadarak lebegtetnék a folyómeder fölött. A Rudolf (ma: Roosevelt) térről a múzeum felé menet mindig megáll­tunk az átjárórész boltíve alatt. Vártuk a villamost. A villamos néha késett. Ilyenkor futó pillantást vetettünk a kisvasút (a „madzag") indóházára, a híd­láb körül fölhalmozott sárga- és görögdinnye-kupacokra. Az újszegedi villamos a főposta felől érkezett és a Temesvári (ma: Odesszai) körúton, a gyermekkórháznál volt a végállomása. Mikor a boltív­fölé ért, zúgást hallottunk. A nagy súly megremegtette a boltivet, és a rezgé­sek valósággal testünkbe hatoltak. Mágnesként vonzott bennünket Újszeged: a fakoronák mögül előkandi­káló templomtorony, a vakok intézetének sárgás és a kísérleti intézet vöröses­barna tömbje. Az oldalsó csigalépcsőn (ma is megvan) kapaszkodtunk fel a hidra. Job­bára az úttesten lépkedtünk. Csak a legbátrabbak merészkedtek fel a gyalog­járdára. A régi hídnak sárgásbarnára festett vaskorlátja volt, részben tehát nyitott védővonal. A járdát deszkapallók fedték. Az illesztés nem volt — nem is lehetett — tökéletes. A réseken át a vízre láttunk, s a félelem keltette zsibbadtságban szinte úgy éreztük, közvetlenül alattunk kavarog a sárgásbar­na, gyakran tajtékot vető víz, melynek tükrét kisebb-nagyobb örvények pöttyözték. A kocsiúton, ha nagy volt a meleg, igencsak kapkodtuk a lábunk: per­zselte cipőtlen talpunk a bitumenborítás. Időnként izmos muraközik vontat­ta stráfkocsik gurultak el mellettünk. A hídra érve (és az emelkedőn túljutva) a kocsisok többnyire már nem hajszolták az állatokat; peckesen ültek a ba­kon, menet közben jobbra-balra tekintgettek. Akadt is itt látnivaló szépsze­rével. Újszeged felé menet balról a rakpart szelid íve, a Stefánia klorofilfoltja, túlnan pedig az eklektikus-szecessziós századvégi paloták sárga tömbjei, majd a Pick szalámigyár kéményei, érlelőtornya. Jobbról a sokpilléres vasúti hid szegte be a látványt. Ha szerencsénk volt, épp akkor pöfögött át rajta a vonat. A mozdony füstpamacsai szélcsendes időben még akkor is ott lebegtek a viz felett, amikor a szerelvény már a Nagyállomásra ért. A fuvaroskocsik platóján dugig rakott sörös-, szódásládák; másszor tég­la-, cseréphalmok vagy épp cementeszsákok. Néha bort vagy ecetet szállítot­tak, ékekkel, kötelekkel rögzített hatalmas hordókban. A szag csóvaként kö­vette a kocsit. Sok mással egyetemben a szép ivelésú régi közúti hídról is azt hittem, örökéletű. Hisz — vasúti társával ellentétben, amely megsérült a 44-es eszten­dő nyári szőnyegbombázásai során — épen vészelte át a repülőtámadásokat. Október elejének egyik délutánján — már alkonyodott — azonban beteljese­dett a sorsa. Apámmal épp gödröt ástunk a fásszinben. Benkő úr (a házigazda) kért meg bennünket: az értékeit őrző ládát kívánta elrejteni. Már derékig ért a gö­dör, épp szorgalmasan lapátoltam ki belőle a földet, amikor hatalmas deto­náció rázta meg a környéket. Apám — első háborút járt, tapasztalt katona — rögtön földre vetette magát. Aztán csend lett. D^ olyan, mintha üvegharan­got borítottak volna ránk. „Oda a hid" mondta apám. Október közepén merészkedtünk csak el a Tiszáig. A part szélén mintha borotvával metszették volna el a hídtestet. A feljáró épen maradt, úgy a rak­parti kőiv is. Azon túl viszont már a semmi kezdődőit. Téli jégzajláskor védeni kellett a facölöpökből épült ideiglenes vasúti hi­dat. A közúti hid roncsainál aknavetőket állítottak fel, onnan lőtték az egy­mást követő jégtáblákat. Fantasztikusan egyszerű volt. Az olajzöld zubbo­nyos orosz katona lövedéket suttyantott a csőbe, és a gránát már száguldott is felfelé, majd a magasban megtorpant, és meredeken aláhullott. A hídról néztük mindezt, mint valami páholyból. A megmaradt hídtest legszélére ültünk, mélybe lógattuk a lábunk. Most láttuk csak, hogy a hidút bitumenje alatt hatszögletű, kátrányba áztatott fenyőkockák rejtőztek. A robbanás hozta felszínre őket. Néhányat hazavittem. A kis kályhában úgy égtek, akár a benzin. Néha, mikor kályhatúz lángjaiba pillantok, a régi közúti,hid villan fel előttem. S szinte látom korlátjának arabeszkjeit, lámpatest-oszlopain a szár­nyukat kiterjesztő vasmadarakat PAPP ZOLTÁN PÉTER LASZLO

Next

/
Oldalképek
Tartalom