Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-24 / 121. szám

Szombat, 1986. május 24. 106f AMM&ÁUMICÉPCYM VEZE ÜGYNÖKSÉGE NEMZETKÖZI CÉPKERESKEDE^I! RX BUDAPESTV VILMOS CSÁSZÁR-ÚT 32Kösz a vacsorát, kitűnő a kaviárotok! A főpilóta — belevaló fickó — a szőke légikisasszony felé hunyorított, akinek két gyönyörű, kívánatosan domborodó, vágytól hullámzó melle kivillant, amint előrehajolt. Csökkenteni a sebességet, kikapcsolni a robotpilótát, megkezdeni a leszállást. A DC—9—2l-es pofája engedelmesen simult a megszokott mozdulatba. Az utastérben egyesek olvastak, mások szerteágazó, zavaros cs sötét gondolataikba mélyedtek, s voltak, akik aludtak. Az altokumuluszok ügyet sem vetettek arra, hogy a parancsnok bejelentette a leszállás megkezdését a nehéz zürichi repülőtér felé. A VOR mindvégig megbízhatóan működött, és az egész csupán ügyesség kérdése — az irányítótorony is éppen csak enyhe örvénylést jelzett. Rozi Kriszta nevű kedvenc babájával játszott. Még hogy egy kis örvénylés! A pilóta elkáromkodta magát: gépét heves remegés rázta meg. Egy tiszteletre méltó hölgy elejtette a whiskyspoharát, a kis Kriszta kicsúszott Rozi kezéből; a reaktorok hirtelen felbőgtek: fokozni a sebességet, hogy elkerüljük az örökké tartó zuhanást... A felhőréteg homályba burkolt mindent, az örökkévalóságot is. Mi az ördög az az örökkévalóság? — gondolta a pilóta. A radar nem jelezte volna a körös-körül ólálkodó hegyeket? Valóban, a hegyormok körvonalai fenyegető makacssággal villogtak a radar rémült szemén. Feljebb! A szőke légikisasszony megnedvesítette a gázkart kezelő pilóta ajkait. A magasságmérőn a számok forgása halvány emelkedést mutatott. A reaktorok csak sivitottak, míg a gép egy bizarr tangót bukdácsolt, amely még egy kiváló táncosnak is becsületére vált volna. Rozi az ülések között bolyongott kis Krisztája után kutatva, öt évét siratva. A szőke légikisasszony birtoklóan simult a pilóta karjába, mig a gép dugóhúzószerú forgásba kezdett. Lenn fények remegtek, vagy inkább a szolidaritásra való felhívást szikrázták. Az egyik reaktor gázcsóvája kihunyt, a dugóhúzó-mozgás felerősödött. Mit tegyünk? Minden irányból furcsa tárgyak, táskák és személyes holmik repkedtek. A meghibásodott reaktor ekkor, valamiféle kozmikus erő hatására, újra működni kezdett. A sztratokumuluszok hirtelen szertefoszlottak, és rejtett fenyegetések hitvány csúcsait tették láthatóvá. 6251 láb: a tévedhetetlen magasságmérő a legcsekélyebb szemrehányás nélkül tüntette fel a DC—9-es relatív Kavargás az égben stabilitását, Rozi valami véletlen folytán megtalálta drága Krisztáját. És ekkor hirtelen előgurult a gránát. Néhány szem tágra meredt a rémülettől: életben voltam, igenis éltem: kicsiny pont egy emlékben... A gránát megállt; vajon ki volt biztosítva? Mindenki meglapult, amennyire csak bírt. Elvesztettem emlékét szerelmeiteknek és az enyéimnek is: a pilóta, akit figyelmeztettek, igyekezett megfékezni gépének, az ő gépének beteges, erratikus és elhaló száguldását. Nincsen emlék a szerelmekről: minden rendbe jön, ó, szerelmem. Nincsen bosszú, elnémult a megtorlás harsonája. A hülyéket elhallgattatták. Amikor a gránát felrobbant, minden elrendeződött: néhány, ég és föld között hányódó, a légnyomástól kiszippantott és végzetesen ártatlan élet feneketlen örvénye... Magasság: 4354, a számok kérlelhetetlenül süllyedő forgásával. A rádiós előtt minden jelzőlámpa változatlanul azt jelezte: veszély. A gép valóban ide-oda bukdácsolt... Fékeveszett, megvadult, kiszámíthatatlan rohanásában a DC—9-es akaratlanul néhány földöntúli arabeszket rajzolt. Az oxigén szemmel láthatóan nem volt fogytán, csak a pánik uralkodott el mindenkin. Ki dobott pokolgépet ezekre az ártatlanokra? Egyetlen utas sem dicsekedhetett azzal, hogy ellenséges követséghez tartozik. A terrorizmus heurisztikája. Fokozni a sebességet, hogy elkerüljük a zuhanást. Semmit sem lehetett látni, és a látóhatár továbbra is tele volt fenyegetéssel. A DC—9-es pályája néhány groteszk anomorfózist írt le, és Rozi újra az ő Krisztáját kereste. Az idős hölgy a végtelenségig elnyújtotta negyedik infarktusát. A biztonságiak lázasan dolgoztak, a gránát hajítója azonban ismeretlen maradt. A megszokott leszállópálya a messzeségben sorba rendezte jelzőfényeit és ártatlan vonásait. Egy svájci F—5-ös kisérte a polgári repülőgép kaotikus útját. Szárnylapok leeresztve, sebesség amennyire lehet lecsökkentve, futómű kioldva — az egyetlen lehetséges kísérlet a gépen lévő életek megmentésére. Meg k-ell próbálni egy kicsit fokozni a sebességet, mivel a leszállópálya még olyan távolinak tűnt, és minden vibrált, remegett, beleértve néhány utas lelkét. A beesett arcú légikisasszonyok a mosoly, a gyengédség és egyfajta humanitás álarcát erőltetve magukra, hol itt, hol ott sürgölődtek. A DC—9-es az utasok hetedik sorában tátongó lyukkal, pofáját a leszállópálya felé szegezve — lesz, ami lesz — lefelé ereszkedett. Mi mást tehetett volna? Az idős hölgy lélegzete hirtelen elakadt; hiába is imádkozott volna a halálért, még nem jött el a pillanat. Tekintetét egy pontra szegezte a leszállópálya horizontján. Ha tov/fcb folytatjuk ezt a száguldást, összetörjük magunkat. Gázfogantyúk, megfelelő sebesség. Minden vibrált, a szívünk, a repülőtér épületei, a szárnyak úgy remegtek, mint az életünk. Rögzített sebesség: 280 km/óra. Nagyon kevésnek tűnt, a leszállópálya mégis túlságosan gyorsan közeledett. A remény és a reménytelenség leszállópályája. Odalenn számtalan mentőosztag, tűzoltó- és katonai egység nyüzsgött. A pilóta már meg sem lepődött, amikor tarkójára egy revolver csöve szegeződött, és azt a parancsot kapta, hogy folytassa kellemes sétarepülését. Leszállási hely Genf. Ilyen géppel? A parancs az parancs, engedelmeskednie kellett. Ellenszegülni egyet jelentett volna a halállal: az utasok, a szőke légikisasszony és a saját halálával. Az engedelmes reaktorok átvették a pilóta döntését, furcsa körtáncban himbálva az utasok életét; a svájci F—5-ös rakétáit programozva mit sem törődött ezzel, az alkalmatlankodó utasoknak már semmi sem jelentett volna meglepetést. Benzint kellett csupán felvennünk. Ennek folytán az F—5-ös eltűnt a szemünk elől: csak a radar jelezte jelenlétét és még másokét is. Mit csinálhattak volna? Mondjátok meg nekem. Engedelmeskedtem a „baráti" parancsnak, sebességet adva kissé megsérült gépemnek, és a magasságmérő egyszer csak a megnyugtató 4872-es számot jelezte. A megfelelő sebesség gyorsan stabilizálódott és a rádiószögmérő híven csatlakozott a többi műszer jelzéseihez. Természetesen a szárnylapok mozgása és a többi leszállási manőver higgadtabbá vált, így akadály nélkül repülhettem, leszámítva a mögöttem tátongó lyukat, amelyről nem tudtam tudomást nem venni... Hogy a gép bukdácsolt kissé és valami ringó mozgás vett erőt rajta? Mit tehettem volna? Kérdezzétek meg a „tapasztalatlan" gránáthajítótól. A szőke és szoborszépségú légikisasszony megölelt. Szinergia — mié? Önök éppoly jól tudják mint én, hogy az élet a halállal flörtöl, a halál pedig az életet szbreti. A Genfi-tó: erős a kísértés, hogy alámerüljünk a túlvilágba. Én és a többiek. A szél iránya a leszállópálya egy másik megközelítését jelezte, de hóhérunk erről mit sem tudott. Ilyen szállítmánnyal és ilyen géppel kíséreljünk meg valami kétségbeesett manővert, hogy ártalmatlanná tegyük? Nem — gondoltam. Az én felelősségem, hogy a lehető legtöbb embert vigyem élve vissza, még akkor is, lia életük értéktelen, mert többet ér most egy semmi-élet, mint egy halál, akármilyen igaz és szelid is az, tehát hiábavaló. Vonalba állítottam a leszállópályát, és már ki tudja hányadszor megismételtem a manővereket. A manővereket, melyek ismeretlen utasok ismeretlen életét biztosítják. Úgy legyen. Sebesség: 300 km/óra. Epp elég a földetéréshez. És mi lesz a lyukkal az utastérben? Indokolja ezt a sebességet? A gép vadul rázkódik; mintha csak megértették volna... Kétszáz láb.., Százötven láb... A szőke légikisasszony a halántékomat simogatta, miközben én a cclt rögzítettem. A reaktorok, a másodpilóta és a rádiós eszembe juttatták feladataimat Kapcsolják be az öveket — szigorú, többször megismételt parancs. Csúf, megsebzett pofáját előreszegezve a DC—9-es mindenáron a zuhanás görbéjét akarta leirni... Az idős hölgy meghalt, idejében értesítettek róla. Azon tűnődöm, hogy a derék hölgy miért éppen ezt a pillanatot választotta; lehetséges, hogy úgy döntött volna: a ránk törő események, a sok-sok apró baj közül az övé az egyetlen nélkülözhető? Hallgatásom visszhangtalan maradt, alattomosan meglapult a pilótafülkében, melyet a haldokló alkony sötéségbe falazott. Külső szárnylapok teljesen leeresztve, csűrőlapok egy kicsit feljebb. Csökken a második reaktor fordulatszáma. A fedélzeti mérnök gépies hangja gondolataim folyását hirtelen kényszeredett és kártékony áramlásba lökte. Senki nem kísérelt meg semmit, és én egy gúzsba kötött gép kormányához voltam kötözve, melyet az agonizáló alkony lilás visszfényei nyirbáltak. Éreztem, amint a 6,45-ös hideg és enyhén regemő csöve a tarkómhoz nyomódik. Odalenn feleségem és két gyermekem, itt fenn a szőke és szoborszépségű légikisasszony, meg az az utasok élete, és ez a valahová máshová menekült élet, mely magával vitte apró szenvedéseit és parányi örömeit. Korrigálni a leszállópálya megközelítését. . Vízszintes. Légfék, pontosan akkor, amikor a főfutómű a pályához ér, a gázt természetesen lejjebb venni, légsugárfék — hacsak nem más sorrendben csinálom; mindegy, a gép egyre inkább jobbra tartott; lassan fékeztem, az F—5-ös pilótája jót szórakozhatott... miközben az én vén „röpcsim" azon erőlködött, hogy néhány könnyed, furcsa hullámvonalat irjon le. Végre sikerült egyensúlyba hozni a mozgását, és a személyzet cinkos és egyetértő mosolyától kisérve, egyre jobban fickándozó revolveremmel, egy gurulópályára vezettem, ahol persze üvöltő szirénák falkája követett bennünket. Megállítottam a kis behemótot. És most mi lesz? A kalóz szeme a szorongás és a gőg óceánjának kipárolgását lehelte, mely egybevegyült a kintről jövő dögletes kerozinbűzzel és a benti izzadságszaggal, valószínűleg az enyémmel. Az adaptációs — vajon mire? — mechanizmus és a görcsösen rángatódzó kalóz — mi célt szolgáló? — szavának degradálódása hosszú másodperceken át tartott. Végigviszi-e, amit elkezdett? Hat vagy nyolc golyó lehet a tárban? Ebben a pillanatban kinyírhatott volna bennünket. Mi vár ránk a tankolás után? Valamilyen baráti vagy úgynevezett baráti főváros? A kollektív halál? Egy ki tudja milyen gránátot tartott előttünk — majd a szakértők meghatározzák. Ártó fajzat az ilyen ember? Minden bizonnyal igen. Isten veled feleségem, isten veled édes szép szőkeségem, gyermekeim. Isten veletek utasaim. A torony orrhangon recsegte: maradjunk a helyünkön. A légikalóz hirtelen hátrálni kezdett, lázas mozdulattal sorban ránk szegezve halálthozó fegyverét. Verejtékezett. Egyedül volt? Talán. Annak az embernek a magányossága, aki egyébként talán pusztításra termett, valami paranoiás vagy paranoid őrült leírhatatlan cicomája lenne? Annyi bizonyos, hogy ezt már sohasem fogjuk megtudni: egy pontosan célzott golyó az óceán illatának röpke aromás fodrozódásában kioltotta sötét szemét... Megszabadulva az atmoszféra végtelen terhétől, megcsókoltam a csinos és szoborszépségű szőke légikisasszonyt. Az elemek magukhoz tértek az emberiség kavargásából. JEAN-PAUL Fordította Burján Mónika Cséplőgép nyugdíjban GYENES KÁLMÁN KÉPRIPORTJA