Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-19 / 116. szám

0< VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! DELMAGYARORSZAG 76. évfolyam, 116. szám 1986. május 19., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPART SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Rejtett üzenetek N

ézzük a Petrocellit, a Derricket, a Colombót, és rágjuk a körmünket, ordítva intjük csendre a gyereket. Legyen már végre egy kis nyugi, legalább ezt a nyomorult krimit lehessen végigizgulni. Mert az ember átadja magát a feszültségnek, és közben óhatatlanul álmodozik. Mit tennék az ő helyében, ha mondjuk, ilyen pazar lakásom lenne, ahol csupa virág, meg nagy ablakok és lépcsők, és olyan autóm, mint ennek a buggyant pasinak, aki nem is tudja, milyen csodaszép micsodában tekergeti a volánt. Vagy például itt ez a discó. Mindenféle gyanús alakok mászkálnak, de olyan lányok is, meg színes félhomályok, szóval akár józanul is olyan az egész, mint amikor már jó mák a dolgozó. . Szóval csak így mélázik az egyed, és közben észre sem veszi, már régen irigykedik, elhervadt az önbizalma. Még jámbor törvénytisztelő polgárként sem tudom igazán sajnálni az áldozatot, mert felölünk nézve gyakran csak jódolgában nem tudott mit kezdeni magával. Sőt, a tettes is hasonló sorsú, de nem fért a bőrében, rossz természete volt, züllött életet élt, és csak a szükség vitte bűnbe. Ráadásul mindenki megy, azaz autózik a maga útján, nem igényli az én érzelmeimet. Legfeljebb a csodálatomat vívják ki, hogy a Lajtán túl még a rosszat is szépen tudják csomagolni, mi meg elkábulunk már az aranypapír zizegésétöl, akar a gyermekek. Ülök egy országos értekezleten, mint afféle fontos dolgozó, és feszengek, mert szerelésem kirí a sorból, eltér az uniformistól. Tudorok és leendő beérkezettek a résztvevők, zömmel mostani harmincasok, tehát innen rajtunk, illeszkedő negyveneseken, és túl a lázadó húszasokon. Egyenruhásán feszít a gárda, farmernadrág és pulóver-farmerlajbi ötvözetben dagadnak a pocik, tornacsukában tapostak a piskóták. Öltönyben a főnökök, mert ott már ez dukál, meg sajna, mi egynéhányan — vidéki túlöltözöttek. Előadónk szavai szárnyalók, megnyugtatók, nincs itt semmi baj, gyerekek, ha mégis — nem én csináltam. Hallgatóság a lelkesültséget nyugtázza, szónok örömét nem osztja, vidám jóslatai a farmerekről lepörögnek. Előadó, a hadállást átlátva, nyíltan felénk fordul, és — mi öltönyösök, tartsunk össze alapon — nekünk beszél. Helyzetünk több mint ciki. „Hátulról is meg lehet mászni a hegyet, édesapa" — győzköd a haver a kocsmában, már ha komolyabb ellenállást fejtenék ki, de nyeritünk a felismeréstől. Olvastam címlapot váltott képeslapunkban az állami díjas akadémikus minősítését és óvását, s megerősítve látom az iménti bölcselmet. „Amikor a közel analfabéta a Mercedeséből vagy sok milliós villájából nézi le az értelmiséget, sőt az iszonyúan nehéz gondokkal küzdő vezetőket is, a munkamorál javítását célzó intézkedésekre fittyet hány, akkor övön alul üt. Az a társadalom, amelyik ezt sokáig tűri, az előbb vagy utóbb olyan kaotikus állapotba jut, amelynek végső kimenetele kiszámíthatatlan." Akkor — ha lehet — gyorsan gondólkodni és sürgősen cselekedni kellene, mintegy újra rendezve a viszonyokat? Bizonyosan, noha a stabilitás érvei sem lebecsülendők, s főként nyomósak Evezzünk arrébb, lehetőleg lelkesítő távlatok felé. Hallgatom a fentről jött ember tájékoztatóját. Bontakozik a kép arról, mi hír Pesten, és felkapom a fejem, mert megüti a fülem egy kifejezés: engedetlen állampolgár. Nem a bűnözőt nevezte így, nem is az ilyen-olyan nézeteket valló, másként látó világjobbítókat, hanem olyan dolgos-átlagos közülieket, akik munkájukkal fenntartják az országot. Már persze nem mindenkit hívott így, ne tessék rémüldözni, csak sokat közülünk is. Olyanok ök, hogy elképzelik róluk: ekkor meg ekkor így és így tesznek — és nem úgy szavaznak például. Elvárják tőlük, hogy ha már egyszer mi itt fönn kigondoltuk, leírtuk és elmondtuk, akkor ti ott lenn értsetek egyet vele, sőt, örüljetek neki. Lásd teho című műszavunkat, vagy a legutóbbi parlamenti ülést, ahol — hallj csudát — leszavazták a minisztert. És most: merre tovább? De főként is: hogyan? Mert ahogy elgondolom, ez az irányzat folytatódni látszik, mondhatni visszavonhatatlanul. Megint csak visszajutottunk az elhagyni kívánt vizekhez, a gondolkodás és a cselekvés sürgetéséhez. Gondolkodni, nem csak nézni és mélán révedezni, mert olyan dolgokkal is táplálnak — tévében, sajtóban, kép és hang formájában —, amit nem fogadnánk el, ha nem lenne ügyesen csomagolva. Mert ismerik a gyengéinket, és irgalom nélkül kihasználják, különösen a fiatal nemzedékek tapasztalattól nem táplált, könyvízű, vágyaikat valóságnak hívő délibábjait. Ám egy gondolkodó népben bízva, a fent levők cselekvését, érdekeket és lehetőségeket mérlegelő programjait is reméljük, mert csak közösen vezet út előre. S hogy az idő sürget egymást megérteni, azt ma már talán senkinek nem kell magyarázni. Az értelmes cselekvés programja valamiként hasonlatos ama hídhoz, mely a rohanó víz fölött feszül, mindig kísértve a mélységet, de folyvást ellenállva csábításának. F

iatal emberek beszélgetésének voltam részese a minap, ahol politikáról, közérzetről, az előttük járók örökségének hordozásáról, terheikről és lehetőségeikről folyt a beszéd. Eleinte félő volt, hogy mindez hallgatásba, közönybe fullad, ám később úgy belelendültek, mintha gát szakadt volna át. Később értettem meg, mi volt a kitárulkozás oka: észrevették a feléjük irányuló figyelmet. Igaz, ez még önmagában távolról sem ad megoldást, csupán segítséget az együttes cselekvéshez. Az ifjúság országos tanácskozásainak idején társadalmi példázatok lehetnek e fórumok — közös ügyeink kezelésére. Tráser László Paprikavörös utakról álmodik Salétromfoltok Szeged kapuján Hárman próbáljuk megfejteni a talányt: vajon Szeged melyik terét ábrázolja a megsárgult fotó? De válasz sehol. Aztán szakértő jő, mint felmentő sereg, s már csaphatunk is a homlokunkra — hát persze, hogy az Indóház tér, a nagyállomás környéke, vagyis Szeged kapuja. A tér, amely évtizedek óta nem változott, legfeljebb pusztult. S hogy miért nem ismertük fel? Azt hiszem, épp ezért. Ahol százezer ember költözött új lakásba, nehéz elhinni, hogy egy téren megállt az idő. Pesszimista ismerősöm így egészítette ki a gondolatot: nemcsak az Indóház tér alszik, álmodik egész Alsóváros. Hogy miről? * Mielőtt választ keresnénk az újabb 'kérdésre, tanuljunk egy kis Alsóvárostörténetet. Fogadjuk el tanárként Bálint Sándort, aki ,,A szögedi nemzet" cimü művében így ír erről a városrészről : „A török hódoltság idején Szeged magyar központja volt, mivel a törökök, a bevándorolt délszlávok a Várban és a Palánkban éltek. A hatalmas kőfallal védett templom és kolostor gyakran nyújtott menedéket a rászorulóknak. Az akkori egymásrautaltsággal magyarázható. hogy az alsóvárosi nép még a XX. század elején is ragaszkodott hagyományaihoz. parasztpolgári életmódjához, vallásos kultúrájához, zárt világához." Pedig erre a századra igencsak átalakult az alsóvárosi világ. A templomkörnyéki vizes területet — a Csöpörkét — feltöltötték, s a nagy árvizet követően házhelyeket alakítottak ki. Ez a terület lett a híres szegedi paprikakultúra fő fészke, nem csoda hát, hogy Paprikaváros névvel illették a palánkbeliek. De a kertészkedés egyéb ágaiban is mesterekké váltak, az alsóvárosiak. Már a múlt században itt telepítik Szeged faiskoláit, virágkertészeteit. A városrészt ősi kertsáv övezte. Néhány, ma már elfeledett név zárja a rövid krónikát: Bánomkertek, Topolya. Feneketlen, Ballagitó, Hattyas. . Helyükön ma házak, laktanya, gyár. * S most vissza az álmokhoz, pontosabban a városhoz, amely annyit alakult két évtized alatt, mint máskor soha, de aki a Kossuth Lajos sugárút tengelyétől délre került, mintha kívülrekedne a fejlődésből. Ez a gondolat bántott Móraváros utcáit járva, s ez jut eszembe a Mátyás tér környékén is. Bár az egyik sarkon épülő modern tömb, mintha ... — Jól látta,. Alsóváros méra igazi peremkerület lett. és városszéliek a gondjaink is — beszélt néhány nappal később a Petőfi Sándor sugárút. Bécsi körút és a Tisza közé szorított világról Emödi Istvánné, Alsóváros Il-es körzetének népfronttitkára. — A lakosság sajnos elöregedett, s ez látszik házainkon is. De leginkább az utak állapota bántja az ittenieket. Ezek javításáért nyújtottunk be pályázatot a városi tanácshoz, s ha sikerül némi támogatáshoz jutnunk, a lakosság, a honvédség, a malomipar segítségével végre szilárd burkolatot kapna a Pásztor utca, a Szabadsajtó utca, jutna kohósalak a Kántor utcába, nem kellene esős időben három sarkot gyalogolni, hogy átjussunk a túloldalra. Ahogy szinesedik az Alsóvárosról rajzolt vázlat, kiderül: csatorna is kellene, meg jobb kereskedelmi ellátás. Emődiné dicséri a lakók szorgalmát, hiszen önerőből vezették be a gázt több mint húsz utcába, társadalmi munka eredményeként lett több utcában cementlapos a járda, de mindent azért a lakók sem képesek átalakítani. Kimerültek az erőforrások — bizonyította ezt a teho is. A célt, hogy építsünk új utakat — ugyan mindenki elfogadta, de a takarékosságra nevelő nyugdíj bizony sokakat „nem" szavazatra kényszerített. Akkor hát... — Marad a város. A tanács, ahonnan . az elmúlt években több megértést, s több támogatást is kaptunk. Tanácstagjaink kérésére kezdődött a Szabadság téri ABC-áruhaz építése, s a VII. ötéves terv előzetesében azt olvashattuk, csatornát kap a Tisza Lajos és a Paprika utca. Mivel erre sok kisebb utca csatlakozhat majd, számos család Végii vágya teljesülhet^ S talán még több fiatal költözik majd hozzánk, mert szerencsére ilyen népvándorlás is elindult. * Persze, persze a ház, a Földműves utca sarkán. Vakolatlan homlokzatán is látszik, nemcsak pénzt, hanem ötletet is ölnek a falakba leendő gazdái. Épp ezért döbbent meg újra és újra a nagyallamás előtti tér, a kátyúkból eszkábált út, ia salétromos vakolatuktól menekülő faiak. Szolnok jut eszembe és Debrecen (folytathatnám persze a sort) ahol az első pillanatban kellemes látvány fogadja a városba érkezőt. Távol áll tőlem ¿kirakatépítészetire" biztatni városlervezöket,de egy kapu dísze a háznak. Hát még ha a város egyik kapuja... Persze ez ügyben sem én találtam föl ama bizonyos spanyolviaszt. Emődi Istvánné elmondta: a tanácstagi beszámolókon évről évre visszatérő téma az Indóház tér. A város igyekezetét pedig tervek, makettek, fényképek bizonyítják, S hogy mikor épül a makett nagyított mása? Hát erre várják a választ Alsóvároson, ahol ma is szentül hiszik — az „Alsó" jelző városrészünk nevében nem „Mellékes"-t jelent új évezredre készülő városunkban sem. Bátyi Zoltán Nagy László montázsl i