Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

MAGAZIN 50 Szombat, 1986. május 17. KÖNYVSZEMLE Gazdaság és társadalom — jelenidőben Színek és helyek Testes kötetet jelentetett meg a JATE Marxizmus—Leninizmus Központi Tanszékcsoport (felelős kiadó: dr. Sipos Miklós), majd kétszáz oldalon, mintegy 27 szerzőtől közöl tanulmányokat. Felolvasó ülést tartottak hazánk felszabadulásának tavalyi, négy évtizedes fordulójára, és ennek keretében ismertették kutatásaik tanulmányokká formált eredményeit. Ezek az írások jelenünkkel foglalkoznak, jobbára múltunk és jövőnk szem előtt tartásával. önkéntelenül is számvetést készítettek szerzőik, hiszen a „hol tartunk most" kérdésére másként nem is lehet válaszolni. Társadalomtudományi kutatások fontosságát hasznosságuk, felhasználhatóságuk lehetősége adhatja. Feltételes módban, hiszen végül másként is történhet fogadtatásuk, de súlyt, rangot, sőt, müvelésük értelmét, indokát valóságközeliségük adhat. Látszólag oly egyszerű igazság ez, hogy kár is érvényességére szót vesztegetni, valójában mégis érzékeny probléma. Magyarázatul annyit, hogy könnyebb és gyakran vonzóbb is a vágyainkról beszélni, az óhajtott legyent föstögetni, mint szembenézni mindennapjaink valóságának megszokott vonásaival. Volt idő, mely helyenként gyakran ma is kísért, mikor kritikát és kritikust ünneprontó illetlenségként kezeltek, afféle hívatlan vendégnek. Különösen állott ez köznapi életünk kutatóira, akik olykor kellemetlen, nem szívesen hallott nézetekkel traktálták olvasóikat. Pedig tisztességes, jobbító szándékkal közelítve világunkhoz, találkozunk gondokkal, sőt, gyötrő ellentmondásokkal is, akár, melyek elhallgatása csak tetézi a bajt. Egyszóval, nem könnyű mesterség a társadalomkutatás, melynek művelői és olvasói egyaránt ismerkednek egymással, remélhetőleg a kölcsönös tisztelet és megértés szándékától vértezettem A kötetben szereplő írások szerzői — akik a JATE hallgatóinak oktatói — több éves kutatómunkájuk nyomán, melyet a Társadalomtudományi Intézettel közösen végeztek, áttekintést adnak valóságunk mai arculatának néhány jellemző területéről. Ennek során országos képet rajzoltak, sőt, többek a szocializmus általános elméleti modelljét választották elemzésük kiindulásául. Következtetéseik és előrejelzéseik magyar társadalmi helyzetképet rajzolnak, mely mutatja négy évtizedes munkánk eredményeit, de nem teheti zárójelbe azokat a kételyeket és kérdőjeleket sem, amelyek ezen időszakban mutatkoztak. Valójában olyan módszer ez, mint a hozzánk különösen közel álló dologról szólni, amikor ha fogyatékosságot, hiányt jelzünk, azért tesszük, hogy jobbítsunk. Tudományos attól lesz egy állapot leírása, ha képesek vagyunk föltárni az ábrázolt jelenség oksági láncolatát, s evvel előre jelezni jövőbeli változását. Társadalmunk mai helyzetének leírása nem lehetséges olyan egyértelműen, hogy a jövő körvonalainál többet is megsejtsünk. Ami azonban ily módon megmutatkozik, az nem túlságosan biztató. Vagy másként közelítve: jól szervezett, hatékony munkát követelnek tőlünk feladataink. Lehet mondani, ezt eddig is tudtuk. Ám, más dolog vélekedni valamiről — és megint más tudni annak valóságos mibenlétét. Társadalomkutatók felismerései egyébként is ritkán hoznak megdöbbentően újat, inkább megerősítik a résztvevők által köznapokon megélteket. Némelykor attól válik valamely fölismerés meglepővé, hogy megfogalmazzák, leírják, egyáltalán kimondják. A társadalom vezetése számára hasznos lehet ez a valóságrajz, mert a politika általa tisztábban láthat, jobban megfontolhatja döntései következményeit. Történik mindez politikai vezetés és társadalomkutató értelmiségiek bontakozó párbeszédében. A JATE marxizmus—leninizmus oktatóinak tanulmánykötetét böngészve, önkéntelenül is fölötlik az olvasóban, milyen jó és föltehetőleg hasznos lenne valami módon megszervezni egy szegedi, megyei emberekkel dolgozó, rendszeresen megjelenő társadalomtudományi szemlét! Folyóiratról ábrándozva az is észbe ötlik, mennyivel gazdaságosabb lenne a jelenlegi számos kiadványt, évkönyvet egybefogni, és láthatóvá tenni az érdeklődő olvasóknak kutatóink munkáját! Közelebb kerülne általa város és vidéke saját tudósainak eredményeihez, az értelmiség pedig jobban hasznosítaná mesterségbeli tudását. Városunk és régiónk szellemi életének újonnan létesülő fórumai (kábeltévé, helyi rádió) munkájában is haszonnal lehet majd kamatoztatni ezt a meglévő társadalomkutatói fölkészültséget. Társadalmi valóság és tudomány kölcsönösen egymásra utalt fejlődésében a harmónia ritka ajándék, természetesebb állapot a feszült elégedetlenség — gyakran mindkét oldalról. Fölismerhető szükséglet azonban közös ügyünk, a szocialista Magyarország. A tanulmánykötet — melyet dr. Nagy Lajos, egyetemi tanár szerkesztett — méltóképpen gyakorolja ennek a társadalmi-tudományos célnak szolgálatát. TRÁSER LÁSZLÓ Stilizált stílus, igazi mű Fontos volt a munka, mit elhalasztottam, hogy elolvassam az új Bólya Péter-kötetet; meg is róttak érte. A textus azonban jó, az opusz míves, időn-, s helyenként még akár skandálni is lehet. Cseng-bong a szöveg, veretesek a szavak, a krúdyság ténye itt már feloldódott az egyetemes bólyaságban, tehát nem mutogat önmagára ujjal, sikeres volt az átültetés. Az atmoszféra egyfelől hiteles, másfelől lebegő, a megfeszült munkának immár nyoma sincsen, s úgy tűnik: ha ír ezen író, cikkan a tolla, lángol alatt' a papír. A motívumok ostinato ismétlődnek, a pompa barokkos, nagyzenekari a hangszerelés, a mű címe tehát: C-dúr, fisz-moll, illetőleg Nyáridő, a műfaj pedig két regény, egybekötve, ára pengő forint huszonhét. Az archaizmus stilizált, jobbára a cselekmény is, a hatás „filmbéli", képernyő-előtti, a veszély, s tán giccsé is válna a veszély, de Bólya legtöbbnyire bravúrosan térül-fordul, néhol szándékoltan tétovázik, másutt kettős fénytörés villódzik, sőtleg akár négyes-ötös... Már itt is a példa: „...nem bírom, ami hiányzik", szól a szereplők egyike a Nyáridőben, s van még ilyen tucatjával, közben meg humor, az ember rajta nem nevet, hanem érzi: a legfelsőbb felsőfok ez már, a szöveg fölött pedig a gloire megjelen ... S a tempó! „Lefelé kanyargott a téma. most! beszállok, erős ütés a lengő csinnre, bal verő a pergőre, a lábgép a nagydobra, minden együtt, indul a szving, jövök, Fecó, jövök, együtt vagyunk, visz a zene, sodor a négy, igen most már tudom, hogy hol és ki vagyok..." Ha valakinek ez nem mond valamit, lett légyen ő ámbár ellenzenész is akár, eltűnhet a balfenéken bízvást. E kettős kötetet kottázni kéne, le is lehetne tán, és furcsállanók, ha meg nem szólalna magától (...) Ez igen. „A C-dúr a kemény valóság, a fisz-moll az álom, és persze a halál", olvashatjuk a fülszövegben, a könyvben pedig mindezt megtaláljuk egyenként és együttvéve, különösen általánosan és, széltében és hosszában, valamint keresztben is... Igen, átjárják egymást a hangnemek, a C-dúr inkább fisz-moll, mintsem önmaga, és viszont, de ez nem baj ám, hadd vibráljon csak a feszültség, villóddzék a fényeknek törése. • S a helyzetek! Meg a jellemek! Meg az ő ábrázolásuk! E szempontból csúcs talán a Lia-eset (183. p ), azon belül is a köv. rész: mi lesz igy veled? Ha minden patkányt, nőstény vagy him, odaadóan végighallgatsz, megpróbálod megérteni és megbocsátani, és közben vérig sérülsz: tenmagad? Meddig még bírod? Egy darabod, fontos részed, ott maradt Lia kapafogai között (tán nem is kell neki, kiköpi; a lényeg, hogy kiharapta) s most utólag filózol, vérezön, hiányosan." Eme szöveg gyógyír, programadó, emberfaragó. A Beke-féle agresszivitásnak a Soós-esettel való láttatása halálpontos, Elvira cserbenhagyása szintúgy, Erzsi jelleme is, a vele való presszójelenet (a pár beszéde) pedig szomorúan tökéletes. Ez színtiszta C-dúr... Törvények tárulnak, másik zlött az egyik, a konklúzió pedig- NEHOGY MÁR A NYÜL VIGYE A PUSKÁT! A korábbi Bólya-könyvekhez képest új jelenségnek bizonyos apróbb nyelvi lelemények számítanak, azután az önértelmezés, ez tán elmaradhatna, s a közvetlen, „egyenes" humanizmus (ilyen pl. Erika a költőnő, és Elemér, a költő ábrázolása, vagy Kertes Ferié, akit azonban már máshonnét is ismerünk.. Több példa nem is igen akad.) Kár, hogy a C-dúr, fisz-moll története elszürkül végül': nagy volt a szufla és lyukas a tüdő. Az öngyilkosság stb. Bolyától túlontúl megszokott megoldás, az olvasó ingerküszöbe útját állja e tájt a magasabb örömöknek. Érthetetlen továbbá, hogyan maradhatott benn a szövegben pl. az „álomcharter"-szindróma, illetve „Vince, a vincellér" ...Tiszta búza közt a konkoly, ki vele! Nem beszélve a róka-rock szójátékról, s néhány társáról, miket szinte én szégyenlek, hogyha már az író nem. A történet szála hirtelen fogy el, fisz-mollba vált a C-dúr, a lagzi szinte csak időhúzás, igaz, „értő" időhúzás, és még a mű vége előtt elér minket az unalom kezdete. A Nyáridö pedig? A szitu hasonló az előzőhöz, a szereplők is félig, új szálon folytatódik n régi történet, új alakok kerülnek megvilágításba, mások meg sóletbe. (A/. Ajúulus a s/.t r/.< " , n k> ves, az olvasó azonban szükségét nem érzi.) A hangnem pedig véges-végig fisz-moll, és stilizált minden, élet és halál. Szép. Nagyon szép. Tulajdonképpen minden stilizált ebben a műben, jóllehet a hatás igazi. (Szépirodalmi; 299. old. Látható tzhát: csupán egy oldal hiányzik ahhoz, hogy a háromszáz meglegyen, ami azonban már nem Bólya, hanem a sors iróniája.) FARKAS CSABA NEMESTAKÁCS UTCA Akkor ugyanis még igy hívták. Kutatva emlékezetemben, arra a meggyőződésre jutok, hogy számunkra a név nem Nemes takácsot, de egybeírt formájában sem a nemességgel és a takácssággal összefüggő bővített fogalmat jelentett, hanem egyszerűen egy utcanevet, amiben föltétlenül kell — és nem is muszáj — direkt értelmet keresni. A Nemestakács utca — elég rápillantani a térképre — a Petőfi sugárútból kiágazva, a Nagykörúton átaltörve halad, egészen a Veresács (akkor még ez is így hívták) utcáig, ott adja át a stafétabotot az Alkony (de szép név!) utcának. A mi számunkra a gyerekkort a sugárúttól a Moszkvai körútig terjedő rész jelentette — kövezése is csak addig tartott; a körúton túl már földút húzódott, egy más, külön világ, a miénktől idegen, azzal csak véletlenségből érintkező — vagy összekeveredő — brancsokkal, gengekkel. A jobbróli házsorban lakott gyerekkorom minden barátja. Soroljam? Dankóék, Peregi Zoüék, Borsos Jancsiék, Gaál Sanyiék (őt, szegényt, fiatalon elragadta közülünk a gyomorrák; az Egyesült Államokban hunyt el, de hamvai idehaza nyugosznak a Belvárosi temető protestáns részében), a két Tóth-fiú, Misi és Imi, Dékány Laci. A városfejlődés épp ezt az oldalt sodorta el, írmagja sem maradt az egykori házaknak. Néha arra sétálok, próbálom visszaidézni a gyerekkor geometriáját, agnoszkálva egy-egy ház helyét, bemérni az ajtókat, ablakokat, föltérképezni újra a hátsó udvarokat, az akkor kerítésekkel — néha szögesdrótos kerítésekkel — jelzett portahatárt. Borsos Jancsiék pincelakásban leltek otthonra. A bérháztulajdonosnak volt egy másik háza is, a Petőfi sugárúton, közel a Vitéz (ma: Partizán) utca torkolatához; szép, földszintes ház. Onnan járt át a Nemestakács utcai ingatlanba, melynek kertjében — szakkönyveket bújva — mintagyümölcsöst, valóságos édent alakított ki. Drótháló, fölötte szögesdrót védte a hatalmas körtéket, több kilós fürtöket nevelő szőlőtőkéket, nemes almafákat. Csak a távolból vethettünk vágyakozó pillantást a kertre. Olyan Paradicsom volt ez, ahonnét úgy űzettünk ki, hogy annak előtte be sem bocsáttattunk. A háziúr kvietált katonatiszt volt. Egy másik idős hadfi a Moszkvai körút sarkán lakott, egy erőditményszerű emeletes házban. Gyakrabban inkább már a felszabadulás után tűnt fel jellegzetes alakja a Nemestakács utcában. Ügy járt-kelt a számára idegenné vált világban, mintha ki akarná hívni maga ellen a sorsot: sörtével ékelt stüszikalapban, buggyos térdnadrágban. Élénk koloritú kötött harisnyái egy hét leforgása alatt a szivárvány minden színét kimerítették. Kockás zakója anglofil érzelmekről vallott. A szikár, magas férfi kissé görnyedten, ám határozott léptekkel sietett nap mint nap, előttünk ismeretlen úti célja felé. „Jön az ezredes!" adtuk szájról szájra az üzenetet. „Jön az ezredes!" Bámultuk, mint a bennszülöttek, a Nagy FehéV Főnököt, aki elmasírozik előttük, rájuk ügyet se vetve. Csámpázva ment, alsó lábszárai térdig divergáltak, mint lovas embereknél ez megszokott. Ezredesünk alól a vérzivataros történelem lőtte ki a paripát, ám, ő úgy tett, mintha nem venne tudomást erről. Viszszapillantva minderre, úgy tűnik: méltósággal csinálta, ha akkor meg is mosolyogtuk érte. A túloldalról úgyszólván senkit nem ismertünk. Kivétel az Arnold fűszeres, akinek boltja a sugárút sarkán állt (az üzletet most az Éliker üzemelteti, az is lehet, hogy szerződésesen). A nem túl nagy alapterületű bolt hátsó fertályában volt a raktár, az előkészítő. A bejárattól balra lépcső vezetett fel Arnold úrék lakásába. Húsvétkor mindig meglocsoltuk az Arnold kisaszszonyt. Perzsaszőnyegbe süppedt lábbal vártuk az ötven fillért és a finom süteményt, miközben a kisasszony ujjai végigfutottak a zongorabillentyűkön. Arnold úr szatócs létére frontharcos is volt. Jeles ünnepeken mundért húzott, fejére illesztette a tölgyfalevéllel díszített rohamsisakot, és elmasírozott a Hősök kapujánál tartott ünnepségre. Mikor temették (viszonylag fiatalon, és váratlanul hunyt el), hat beöltözött frontharcos társa vitte vállán a koporsót. „Nem is gondoltam volna, hogy Arnold úr ilyen súlyos ember volt", jegyezte meg apám. Múltkor egy napsugaras délelőttön elsétáltam a „Petőfi"-n, a Nemestakács utca sarkáig. Nem hagytam ki a boltot sem. A felvezető lépcsők időközben eltűntek. (Ezeket is a történelem vihara sodorta volna el?) Boci csokoládét akartam venni, kicsit, tán három centiset, amilyet valamikor — nem vicc — két fillérért árultak. Boci csokit persze nem kaptam. Végül, hogy ne távozzam üres kézzel, vettem egy kis nejlonzacskónyi savanyúcukrot. Majd — már kint az utcán — kissé hamisan, elfütyültem régi hivójelünket. PAPP ZOLTÁN