Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-12 / 86. szám

KZUM MAG Szombat, 1986. április 12. Lehet-e testvérhúga Joó Györgynek, a Boldog embernek? Arra a valakire gondolok, aki beállított hajdanában Móricz Zsigmondhoz, mert szereiné elmondani neki az életét. Akinek szinte minden pillanata csupa boldogság volt addig. Akkor is, amikor gyerekfejjel fölkuvikkolta a tanító lányát a szénapadlásra, és ezért mindig jól eldöngették, és akkor is, amikor úri furfanggal kiforgatták a családot, mert illetlenül felelgetett a tönkrement tekintetes úrnak. Ilyen kalandjai nyilván nem lehettek Szemerédi Andrásnénak, a hajdani gyapjasi iskola egykori tanítónőjének, hasonlóság csak annyi lehet közöttük, hogy puszta magányában is, a legnagyobb bajok között is boldognak tudja magát. Aki elmegy a ház előtt, mind beszól, kell-e hozni valamit a boltból. Hogyne szólna, amikor nagymamákig-nagypapákig visszamenőleg mindenkit tanított, aki csak itt lakik. Aki még itt lakik. És ami ebben az iskolában történt, az mind csupa-csupa boldogság volt. Szegeden született, de Pesten nevelkedett. Nagynénje volt mindig a példaképe, bár ő csak a városi tanításból tudott példát adni, és fegyelemből, tisztességből, becsületességből. Amikor ide helyezték, azt se tudta, mi a tanya, azóta mégis itt van. Százhuszonhét gyerek leste akkor a szavait. Két éve nem volt tanítója az iskolának, csak magában mert sóhajtani: Uram, Istenem, mit kezdjek velük? Igen kevés családban volt csak három gyermek, az öt-hat vagy a még több sokkal többen. Még valóság volt itt is, mint akárhoz máshol, hogy fölváltva jöhettek csak, ahogy a csizma vagy a ruha sora rájuk jutott. Itt kezdte el, és itt fejezte be a pályát. Meg kell kérdeznem tőle: mit Az élet tenyerén változott negyvenhárom év alatt a tanya. — Ki se lehet mondani. Hányszor lett gazdagabb az akkori ágrólszakadt? Talán számitógép se mondhatná meg. És hányszor lett okosabb az itteni nép? A nyolc osztályt mindenki elvégezte, ez már önmagában is hatalmas lépés. És akik tovább tanultak? Középiskolában, gimnáziumban vagy szakmunkásképzőben? A fejbéli gyarapodást még nehezebben mutatná ki a gép. — És emberségben? — Nincs az a bigottság, nincs az a babonaság, ami azelőtt, sajnos, természetes volt. Kevesen tudják már, mekkora volt a különbség a kényes és mindenre irigy gazdák és a pórnép között, pedig az egész előbbi rendszer erre a különbségre épült. Az első években kín volt összehívni egy szülői értekezletet. Később? Öröm volt megtartani. A fejeknek kellett előbb kitisztulniok, hogy a nagy változások ne menjenek el fölöttük, nélkülük. Jöttek az újabb nemzedé-' kek, és már el se hiszik, honnan indultak. — Baj? — Inkább nagyon jó! De ha az agyuk legsarkában valami emlékfoszlány megmaradt volna, az se ártana. A háború után kifosztva találta iskoláját. Megfordult a fejében, hogy elfutni innen — mégis maradt. Hat gyereket szült ő is. Ha rokonlátogatásra menne, bejárhatná az egész országot, és Szombathelyen köthetne ki. Csakhogy nem megy már gyerekeket nézni, inkább ide várja valamennyit, mind a kilenc unokájával együtt. Van úgy, hogy tizenöten jönnek. — Hol férnek cl ennyien? — Az egész iskola a mienk már, unokainváziő idején a tanteremben is alhatnak. Amikor utoljára fölújitották az épületet, még kőkerítést húztak az udvar közepére, hogy a lakás és az iskola portáját elválasszák. Akkor még nagyon azt hitte mindenki, hogy ezt az iskolát se lehet bezárni. Kihozták a villanyt is, televíziót is adtak, hidrofórt a kútra, hogy a víz is csapból folyhasson, aztán jött a gondolat: be a faluba, mindenáron. Ő meg itt maradt. Akkor ment nyugdíjba, amikor az alsósok is bementek. — Utána? — Minden betegséget kipróbál az élet a pedagóguson. Bementem a tanterembe, leültem, és elkezdtem sírni. Ha megláttam a gyerekeket biciklin befelé menni, akkor is sirtam. Amikor kilenc hónapot Szegeden töltöttem el, kilestem az ablakon, és találgattam, hányadikosok lehetnek azok, akik ott mennek az utcán. És mit tanulhatnak. Nézhettem akármerre, mindig csak a szürke panelt láttam, sehol egy virágot, sehol egy fát. Nem bírtam tovább, vissza kellett jönnöm. Ennyire elszoktam szülővárosomtól. — Kérdezhetek bolondságot is? Akkor miért ment be? — Ja, elszakadt a beszélgetés fonala az előbb. Azt mondtam, minden nyavalyát kipróbál az élet a pedagóguson. Én, aki fölkeléstől lefekvésig az iskolának éltem,'tanítottam, dolgozatokat javítottam, heti terveket Írogattam, azt kezdtem érezni, megállt körülöttem a levegő. — És? — Bevitt a mentő. Szívinfarktussal. Szokásos pedagógusbetegség. Nincs zsongás, nincs becsöngetés, kicsöngetés. Az idegrendszer még fut, mint a versenyló, de nincs miért futnia. Ekkora terhet nem tud elviselni az ember. — A bentiek szeretik? — Jaj, nagyon. Nem győzök hálálkodni érte, annyira. — Helyettesíteni is behívták néha? — Helyettesíteni soha nem hívtak. — Bement volna? — Első szóra, örömmel. Éjszaka lett rosszul. Reggel még azt hitte a fia, tovább alszik a mama, nem háborgatta, elment dolgozni. Amikor délután hazajött, még ugyanúgy találta. Hamar a mentőkért! Szerencsére itt a telefon. Három nap múlva tudta meg, hogy életben maradt. Amikor a kórházból szabadult, akkor próbálta ki, milyen lenne, ha együtt maradna a lányával. Hogyan lehetne elhagyni egy csupaélet emlékét a panelváros ürességéért! Kilenc hónapig kibírta, és visszajött. Azóta minden hét végén jönnek a lányáék, kocsival, és mindent hoznak magukkal, amire szüksége lehet. Kenyeret, tejet pedig a régi tanítványok, ha a faluba mennek. Tenyerén hordozza az élet! Apja még azt szokta mondani, ha még egyszer születne, tanyai tanító lenne. Hat gyerekéből egy se választotta ezt a pályát. Egyik lánya megpróbálta, de azt mondta, nem bírja idegekkel. Az ő minden idegszála viszont ennek a negyvenhárom esztendőnek az emlékét őrzi. És azt mondja, hogy az ő boldogsága. Újabb mesébe kezd. Amikor még kijárt a művelődési autó, filmet és könyveket hordva magával, az is de szép világ volt! Ha esett a hó, a gyerekek kimentek elé a balástyai útra, csapást csináltak neki, vagy tolták, ha elakadt. — Ismeri a Bélát? — A Néverit? Jól ismerem. — ő járt az autóval. Mindenki szerette. Nagyon szép pályát választott magának. Mégis, mivel telhetnek napjai az egykori Pósa-iskola tanítójának? (A Pósa ugyan lekopott róla, lett helyette gyapjasi.) Egész életében gyűjtötte a könyveket, hogy legyen mit olvasnia, ha a nyugdíjat megéri. Olvas tehát, saját gusztusa szerint. Itt a televízió, azt is nézi. Asztalán a rádió szól, talán csak azért, hogy túl nagy mégse legyen a csönd. És veszekszik aprócska kutyájával, mert az rászokott a tojásra. Olyan bitang esze van, fölhozza a lépcsőn, vigyázva, hogy össze ne törjön, ott fönn vágja csak földhöz, és kinyalja a belsejét. Közben várja a következő pénteket, amikor családostól jön ki a lánya. Várja a nyarat is, mert akkor az ország minden tájáról ide jön a nagy família. Az ám a nagy boldogság! HORVÁTH DEZSŐ Studio Nadar „Elvetjük az öncélú játékokat, de valljuk mindenki jogát ahhoz, hogy a világról, az emberről alkotott véleményét a maga sajátos egyéni módján, saját stílusával mondja el". Ezt a rövid részletet az 1966-ban Budapesten alakult Studio Nadar „arc poeticájából" idéztük. Tíz fotográfus és egy művészettörténész alkotta a csoportot, amely 1968-ban felbomlott. Tagjai azóta külön utakon járnak. Most a húszéves jubileum alkalmat ad arra, hogy újra összegyűljenek s egymásnak és a közönségnek is megmutassák az elmúlt évtized eredményeit. Kiállításuk az Ernst Múzeumban látható. (Képeinken: (1) Schwanner Endre: Jevtusenko, (2) Korniss Péter: Csángó lakodalom, (3) Féner Tamás: Kassák I.ajos, (4) Féner Tamás: Händel Edit) 1