Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-28 / 99. szám

5 Hét fő, 1986. április 28. Jövőbe vigyázó tekintet... Befejeződött a mai magyar zene hete Egyre ápoltabb és szebb arca van a szegedi mai magyar zene hetének. Tartalmát tekintve egyre izgalmasabb, figyelemre méltóbb, érettebb. Az elhangzott müvek válogatását gondos megfontolás előzhette meg. Valamennyi kompozíció — ha nem is mind remekmű, de — becsületes mesterségbeli tudást tükrözött, s általában nem öncélú játéknak tűnt a formákkal s kifejezésbeii eszközökkel, hanem az emberhez utat találó muzsika volt. Hogy egy-egy alkotáson belül az érzelmi vagy az intellektuális töltés milyen arányban állt egymással, azt természetesen mindig az adott komponista személyisége befolyásolta. A legismertebb, a vezérgácdához tartozó szerzők mellett, a legfiatalabb, tehetséges új nemzedék is képviseltette magát, s az idei fesztivál egy találmánnyal is büszkélkedhet. Mégpedig, a korunk zenéjét hallgató, sőt, művelő utánpótlás nevelésének bemutatásával. Ez a jövőbe vigyázó tekintet volt a legértékesebb és legbölcsebb gesztusa ennek a gazdag, tartalmas zenei hétnek. Hiába sopánkodunk a közönség s korunk zenéje diszharmonikus kapcsolatán, ha fokról fokra nem tanítjuk meg fiainkat értő füllel hallgatni. A zene elemei — így például a ritmus, a dallam, a harmónia, a hangszín, a dinamika — a legelvontabb eszközök az emberi mondanivaló közlésére. Nyilvánvaló, hogy általában a könynyebb ellenállás irányába közelít a hallgató. A tradíció, a szokás kialakította hallás, ízlés — azaz a mit hallunk szépnek s kellemesnek ténye — erősen befolyásolja, hogy a századok során felhalmozódott zenei kincsből mit emel 'ki magának szíves meghallgatásra. A kiválasztásnál pedig leginkább az érzelem motivál, a zene okozta kellemes közérzet vágya. Korunk művészete pedig — nemcsak a zene — gyakran gondolkodásra kényszerít, s az alkotással való, nem csupán érzelmi, hanem tökéletes szellemi azonosulásra is. Ez fárasztó, s fokozottan az, ha a publikum nem kapott szótárt az idegen, azaz a zenei nyelvhez. Ezért tartom igen értékesnek Patachich Iván és Pongrácz Zoltán elektronikuszene-koncertjét, mert nem zárkóztak el a kiválasztottak elefántcsonttornyába, s a közönséghez inem a „próbáld magad, saját erődből felküzdeni a pii magasságunkba" attitűddel közéledtek. Ellenkezőleg. Megtisztelő, segitő szándékú, minden lehetséges fogódzót felkínáló utazásra, együttes szellemi kalandozásra, rácsodálkozásra kalauzolták a hallgatót az elektronikus hangok birodalmában. Feltétlenül ez az egyik legcélravezetőbb mód arra, hogy értő hallgatóságot neveljünk korunk zenéjének. A másik pedig: amit és ahogyan a Liszt Ferenc zeneiskola kitűnő tanárai teszik. Itt, a legfogékonyabb (6—14 éves) korban lehet igazán megalapozni a jövő zeneértő közönségének nevelését, itt történik a legnemesebb népművelés. S minél értőbbek és jobbak a tanárok, annál több lesz a koncerttermek majdani értő látogatója A pénteki záróhangversenyen bemutatkozó kis zeneiskolások csapata optimista reményekkel kecsegtet a korunk zenéje befogadásával kapcsolatban. Őszinte elismerés jár valamennyi felkészítő tanárnak. Demeter Lászlónénak, Dillman Józsefnek, Kópiás Andrásáénak, Monostori Istvánnak, Ormándlaky Péternek, Román Zoltánnak, Stanics Béla igazgatónak és Szél Pálné nak. Neves szerzők — Balázs, Borsody, Bozay, Kurtág, Lóránd, Szokolay, Szunyogh, Szönyi. Tornyos — műveit játszották a gyerekek talpraesetten. a kompozíciókkal való legteljesebb azonosulással. Egytöl-egyig megérdemelnék a külön értékelést, csak a helyszűke az akadálya. Valamennyien jól formáltak, s technikalag is remekül győzték a műveket, mint például a kis Bódás Ágnes (hegedű 2. o.) Szőnyi két darabjában. Kópiás Gabriella (fuvola 2. o.) Balázs müvében, Molnár Gábor (klarinét 2. o.) Szokolay kis szvitjeben, vagy Perecz Gyuri (trombita 2. o.) Tornyos Sonatinájóban. Finom színérzékkel, légkörteremtően játszotta Nikolényi István (zongora 3. o.) Borsody két darabját, s a kis Fritz Rolf (zongora 4. o.) Kurtág Játékok miniatúráiban pedig ügyesen, természetesen — „halálosan" komolyan véve a meghökkentő feladatokat — tolmácsolta azt az új zenét, amely már a zenén kívüli elemek integrációjával (például pantomim) is él. Szél Eszter (ének 2. o.) pedig a tehetséges, fiatal Szunyogh Balázs énekhangok által kivetített sajátos világát mutatta be. A koncert második felében a Tömörkény István zeneművészeti szakközépiskola növendékei (felkészítő tanáraik: Berdál Valéria, Gévayné Janurik Márta, Kerek Ferenc Lass Zoltán és Nagy Ágnes) már a hivatásos muzsikusnak készülök igényességével, elhivatottságával léptek színpadra. Kiegyensúlyozott, szép és értő produkciókat hallottunk ezúttal is- Kiemelkedően magas színvonalon élvezhettük Kadosa Szonátáját Kovács Adrienn továbbképzés zongorista előadásában. Elementáris kifejezésvágy, okos zenei értelmezés, feltűnő manuális biztonság s temperamentum jellemezte játékát. Huszár Lajos Mutter című kompozícióját pedig a tehetségesen, mély átéléssel, telten csengő, szép szoprán hangon éneklő Szabó Emma és a jó kamaramuzsikus Hadobás Zoltán (brácsa) szólaltatta meg. Csütörtök este a mindig megbízható, profi szintű kamaraegyüttes, a Canticum (vezető: Gyüdi Sándor) teljesített missziót. Az 1960-ban született Mohay Miklós, s a nem kevésbé fiatal Fekete Gyula (1962) műveinek (Éjszakai villanás, Nyáresti villanás) szegedi bemutatóját tartották meg. Mindketten a jó iskola biztos jegyeivel, s mivel igen tehetségesek, az egyéni, saját hangot keresők bájával és üdeségével rendelkeznek. A Canticum előadásában leginkább Kocsár Miklós Liliom-dal és Vántus István Valaki hí téged . . . című kompozíciói tetszettek. Az előbbi azért, mert a zenei anyag s a tolmácsolás is igényes, hangulatában friss, idilli, kedves volt. A zenepatrónus városi tanács felkérésére irta Vántus a legújabb kórusművét. A gyönyörű Weöres Sándor-verset — mely feszítő, sokrétű, nosztalgikus vágyakozást fejez ki valami megnevezhetetlen eszmény, talán a szépség, a tisztaság, talán a megváltás vagy a röghöz kötöttségtől való szabadulás, felemelkedés után — mély kifejezőerővel, érzékeny, beszédes szólamokkal, telibe találó kontrasztokkal, élményt adóan sikerült zenévé átköltenie. Az előadók is e kompozíció tolmácsolásában tudtak leginkább kitörni a hangsúlyozottan artisztikus, visszafogott, elsősorban intellektuális töltetű előadásmódjukból — s érdekfeszitöbb, elevenebb, személyesebb, hús-vér zenét kínálni. A koncert közreműködői Bódásné Vanyiska Zsuzsa (zongora), Demeterné Dányi Júlia (zongora) és Nagy Ágnes (brácsa) voltak. Kurtág György Játékok című kompozíciójából részletek hangzottak el, valamint a két évvel ezelőtti nemzetközi brácsaversenyre irt Kocsár Miklós-mű, a Hét változat. Előadásukat alapos felkészültség s mély ihletettség jellemezte. A kitűnő kamarahangversenyről nem szóltam még, mely szerda este gazdagította a fesztivált. Lendvay Kai milló As you üke it (Ahogy tetszik) című polgárpukkasztó, vagány, szellemes darabját Maczleka Noémi és Kemény Erzsébet szólaltatta meg kedves-játékosán, színesen, kicsit szemérmesen. Ha bátrabban merik vállalni a nem zenei elemek integrációját (beszéd, színészi játék). átütő sikerű, frappáns produkciójuk lesz. Durkó Zsolt Iconography című mélyértelmű darabját Sin Katalin s tehetséges tanítványa Szegszárdy Piroska szólaltatta meg Delley József (zongora) közreműködésével, nemes átszellemültséggel. Kerek Ferenc hozzáértését és tudása legjavát adta Láng István Láncolatok című zongoradarabjának előadása érdekében. Végezetül a Weiner Kamarazenekar, Weninger Richárd dal az élen, Kocsár öt movimenti című alkotását mutatta be a kitűnően klarinétozó • Maczák János közreműködésével, s Vántus István Visszaverődések című kompozícióját. Az együttes repertoárjának értékes darabja a mű, s előadásuk beért, művészi teljesítmény volt. A zenei napok alatt a Művelt Nép Könyvkiadó — vásárlással egybekötve — mai magyar kompozíciók kottáinak gazdag választékát tette közszemlére. Berényi Bogáta Fürdőváros, kávéházi asztalnál Szeged egész életét vizeinek köszönheti, és ezt a nagy lehetőségét tisztasági, üdülési, sport- és gyógycéljainak kielégítésére elég későn fedezte fel. A török időket leszámítva, hosszú ideig nem történt semmi, a Tiszában jobbára csak molnár- és péklegények tisztálkodtak. A hatóság csak 1724-ben állított a várkörönd mellett egy szerenyebb közfürdőt. A katonaság számára 1800 táján Újszegeden létesítettek fürdési alkalmatosságot, amely nem volt más, mint egy sószállító hajó, néhány vásári fabódéval. Az .első uszoda a negyvenes években épült, amelyet „vörös fürdő" néven emlegettek. Neumann Mór 1859-ben új katonauszodát épített a mai klinikakertben, az akkori Szegfű utca végénél. Ez a fürdő ment Naschitz József birtokába a hetvenes években. Didó Lőrinc létesítette Újszeged második uszodáját 1863-ben, de a jelentősebb és népfürdőnek nevezhető iétesítmény építésére Regdon István kapott engedélyt. Mindezek csak kisebb mérvű vállalkozások voltak, és folyton nőtt az igény egy nagyobb és ingyenes közfürdőre. Az első gőzfürdőt 1843ban Petrovics Mária nyitotta, és ez került 1872-ben őzv, Wagner Valpurga, utóbb pedig örökösei birtokaba. Később a Ratkovics és a Schultlieisz család vette meg a fürdőt, az utolsó tulajdonos pedig a Barabás család. Ez a fürdő a Révai.utcában állott. Rókus, a Fehér Ló 'ma Hétvezér) utcában 1863-ban kapott széksós kádfürdőt, amit az árvíz elpusztított. A Városi Gőzfürdő 1869-ben épült törökországi tanulmánytervek alapján, Adok István kivitelezésében, tisztasági fürdőként, majd az 1927-ben Pávai-Vajna Ferenc áItal feltárt Anna-gyógyforrás vizének bevezetésével kapott gyógycélú rendeltetést is. Az első tiszai nyilvános partfürdot 1911-ben adták át rendeltetésének, a Bertalanemlékműnél. Ez volt az ország első folyóvízi strandja. Ezután egymást követte egyegy vállalkozás, megindult a fürdőélet. A mai partfürdőt 1936-ban nyitották meg a Tisza-part 550 méter hosszú szakaszán. Előtte, 1930-ra készült a SZUE, Hajós Alfréd tervei szerint. A régi medencék mellé újabbak kerültek, és 1980-ban átadták a kör alakú hévízfürdőt is. A jobb parton elszaporodtak az úszóházak is: a Regdon, a Lorencz, a Szőnyi, a Takács s a jelenlegi utódaik, a Tisza, a Béke, a Szabadság, a Szőke Tisza üdülőhajó (az első 1918-ban épült, a jelenlegi 1917-ből való, és dunai hajóként legutóbb Táncsics néven közlekedett). A tíz év, tíz medence program megmegvalósításával, a dorozsmai Széksós-jürdő kiépítésével, az újszegedi Sportuszodával, a szép hagyományokkal rendelkező Sárgával, az ifjúsági sportteleppel, Szeged valóban fürdővárossá válhat, különösen, ha ideszámítjuk a további építkezést, a SZOTgyógyszállót is. „Szeged lehet fürdőváros! Máris fürdőország kellene legyünk, és Szegednek, a perifériális, regionális városnak létérdeke, hogy gyógyfürdöváros legyen." (PávaiVajna Ferenc, 1961.) Erről lesz szó ma, hétfőn este 6-tól a Royalban, az Irodalmi Kávéházban, ahol a házigazda: Bátyai Jenő Elmentek a Jurik lányok Szegeden születtek. Jurik Ilona szíművésznő 1912-ben, Jurik Júlia Jászai Mari-dijas színművésznő 1914-ben. Már gyermekszereplőként felléptek a Szegedi Nemzeti Színházban, majd elvégezték az Országos Színészegyesület Szinésziskoláját, ezt követően szerződtek Győrbe. Sziklai Jenő igazgatása alatt kerültek Szegedre, Ilona énekes naiya szerepekben játszott; Júlia pedig szubrettként hódította meg a közönséget. Debrecenben 1936-tól léptek fel, majd más vidéki színházak következtek. Júlia különösen kirobbanó sikereket ért el Bessy (Leányvásár), Marcsa (Mágnás Miska), Ida (Denevér), Dorina (Tartuffe), Sybill (Váratlan vendég), Cecília (Csárdáskirálynő), Adameczné (Szt. Péter esernyője) szerepében. A Déryné Színháznak 1953-tól volt tagja, onnan ment nyugdíjba. Ilona 1945ben férjhez ment. Utána még játszott a Thália Színházban, nem hosszú ideig, innen ment nyugállományba. Majdnem egyszerre mentek el. Ilona április 2-án, Júlia április 10-én távozott a szereptelen világba. Mindkettőt 1986. május 5-én temetik a Farkasréti temetőben. B. J. Közéleti humor - Banda módra Minerva-siker Vasárnap délután Hajdúböszörményben befejeződött az ipari szövetkezeti színpadok 15. országos találkozója és versenye. A három fődíjat a gödöllői Színjátszó Stúdió, a szegedi Minerva Színpad és a debreceni Színjátszó Stúdió kapta. A zsűri ezeket az együtteseket javasolta a Kazincbarcikán megrendezésre kerülő ifj. Horváth István amatőr nemzetközi színjátszó fesztiválon való részvételre. Dalolónap Dalolni a magunk örömére, a megmérettetés kényszere vagy a színpad láza nélkül — csodálatos érzés. Ezért az érzésért jöttek össze immár harmadik alkalommal a megye kórusai, dalosai, muzsikusai. A hármas szám hagyományra enged következtetni, és bizonyos gyakorlottságot is feltételez. Bár ez most nem látszott. Az eddigi keltővel ellentétben a Dóm térre került a kórushangverseny. A zene kárára sokszor Trabant—Wartburg-duókat, kismotorkórusokat lehetett hallani — nagy kár, hogy semmiféle hangosítással nem kísérleteztek a rendezők. Kevesebb bosszúsággal, valóban a dal öröméért jött volna létre a koncert, ha az éneklők hallották volna magukat és egymást. Persze, a hangzásnak az is segített volna, ha a résztvevők mind megtanulják a nekik szóló műveket. Már az elsőként énekelt népdalcsokron látszotthallatszott, „tanár úr, nem készültünk". Koncerten általában nagyon tudok haragudni a beszélgetőkre, ki-be járókra. Most megértettem őket. Át kellene gondolni ennek a napnak ^ lényegét, a hangsúlyt, a „magunk örömére közösen énekelni" motívumára helyezve. Mármint az éneklők saját örömére. És ehhez megfelelő helyet, időt és formát kitalálni, feltételeket biztosítani. Az együtténeklés erejét saját bőrömön tapasztaltam. Amikor az ember nem veszi észre, hogy ellepik a szúnyogtok, nem fontos, mert más dolgom van. Nem tűnik föl, hogy múlik az idő, sem más. De ezt a hangulatot kierőszakolni nem lehet. A dalolónapot ez a város találta ki, nem készen kapta, nem kényszerítették rá. És jó, hogy kitalálta. De mentsük át az- elsőben megmutatkozott lelkesedést, odaadást, a csillogó szemeket. Minden évben ezen a napon adják át a Csongrád Megyei Tanács által alapított Vaszy Viktor Emlékplakettet a kórusmozgalomban és a kórusmozgalomért kiemelkedő munkát végzőknek. Rákos Sándornétól, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjétől most hárman vehették át az elismerést: Rozgonyi Éva, a Bartók Kórus karnagya, Nagy János, a Szentes Afész Vegyes Kar karnagya és Börcsök László, a 624. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója. Regős Éva 1985. január. Két szegedi fellépés közötti rövid szünetre beszéltük meg a találkozót. Mivel az első fellépése a szokásosnál is hoszszabbra, közel kétórásra sikeredett, érthető, hogy lóhalálában loholtunk át a következő helyszínre. Közben te'tem fel a kérdést Nagy Bandó Andrásnak: — Meddig tudod tartani ezt a tempót, a rohanást? — Néha számomra is fejtörést jelent, de még erre sincs időm. Mármint a fejtörésre. Ha úgy istenigazából csak rajtam múlna, legszívesebben egy egész évre leállnék. De kérdezd meg a közönséget, mit szólnának ehhez? Szerelettel hívnak és várnak, én szívesen megyek. Nyilvánvaló, hogy mindig új és újabb anyagokkal szeretnék fellépni, így írnom kell. írok úton, sínen, vízen, levegőben. Egy biztos. Nem rólam mintázzák meg az unalom szobrát! Július. Bandó „üres zsebekkel", de optimizmussal telve állt közönség elé. Időközben ugyanis betörtek hozzá, megkopasztották. Rövid az idő, az előadásról tvfelvételre rohan. Már járó gépkocsiban kérdezem tőle, azért hajt ennyire, hogy pótolja az ellopott anyagi javait? — Ha hiszed, ha nem, eszembe sincs. Azt „leírtam". Ezt nyugodtan leírhatod. Eddig sem a pénzért hajtottam, most sem az az elsődleges számomra. Véleményem szerint, aki ezt csak pénzért csinálja, nem színpadra való. A tiszteletdíjat persze én is elfogadom. Élni kell. A kiesett összeg pedig — melyet elloptak lakásomból — majd összejön, vagy rendeződik valamikor. Bocsáss meg, indulnom kell Pestre. Hívj fel telefonon! Szeptember. Most a műsor kezdése előtti fél órára beszéltük meg a találkozót, de nem jött össze. A Rádiókabaré próbájáról rohant, öt perccel a kezdés előtt érkezett. Már a színpadon állunk, a függöny mögött faggatom, miközben Bandó nézi a közönséget, „szimatolja" a hangulatot. — Évente fordulsz meg ugyanazokon a helyeken, kifogyhatatlannak látszol. Hogyan csinálod? — Rámegy az életem, a szabad és a nem szabad időm, munka- és pihenőóráim, szinte minden percem. Ezt másképpen nem lehet, nem sznbad csinálni. Kevesen vagyunk ilyenek, de hiszem: csak és kizárólag a jó és kitartó munka hoz gyümölcsöt. A munkám az életem. Igyekszem kitalálni új műsort, újabb ötleteket. Most már kezdek, előadás után folytatjuk ... Karácsony. Ünnepi hangulat, és ismét időhiány. Bandó rohan Deszkre a szüleihez, akiknél egy egész fél órát tölt el, számomra valamivel kevesebb ideje van. — Politikusán írsz, szerétnek az egyenes, őszinte és nyílt szövegedért. Legalábbis lent. Es „fent"? — Hiszem, hogy odafönt is. Mi hibákat keresünk és talán oldunk is meg. Arról próbálok beszélni, ami mindenkinek témája vagy problémája. Ezeket a dolgokat elhallgatni — szerintem — óriási hiba volna, beszélni róla kötelesség. Én nem politikai, hanem közéleti humort csinálok. Egy mindenkiért... És akkor lesz majd kettő, három, négy ... Most pedig visszaszámolok: kettő, egy, zéró. Start vissza Pestre! 1986. március. Telt ház a Szegedi Juhász Gyula Művelődési Házban. Megbeszéltük, amint végez, legalább egy órát szánunk arra, hogy nyugodt körülmények között végre rendezzük közös dolgainkat . .. Nem sikerült. Legalább másfél százan vánnak, akiknek nem jutott jegy. Nem hajlandók hazamenni. Kérdés Bandóhoz, vállalna-e egy „műsoron" kívüli fellépést kilenctől. Rábólint. Meg rám is: utána beszélünk! — Te nem ismersz a humorban tréfát, ahogy Karinthy mondta. Komolyan kell vénned a letiltó szót, volt rá egyáltalán példa, hogy azt kérték, ne úgy mondd, hanem másként? — Főleg a rádiókabaré esetében igen. De közös érdekünk volt, hogy az a bizonyos szó vagy mondat elhangozzék akár így, akár úgy. Tehát addig próbálkoztunk a szerkesztőkkel, míg meg nem találtuk a megfelelő kifejezést. Minden „komolyabb" kabarészám hoszszú és fárasztó munka — hogy azt ne mondjam: kínos — eredménye. Aki nem csinálta, fogalma sincs róla, milyen komoly erőfeszítést, mennyi energiát igényel. Ha precízen dolgoztunk, tehát „ehető a főztünk", akkor miért kellene, vagy miért lenne „letiltó szó"?! Mi mindig a Jóért szólunk, hogy még jobb legyen. Balogh József