Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-26 / 98. szám

4 Szombat, 1986. április 26. MAGAZIN ra^iPpjÉE UTASSY JÓZSEF Rigóhívogató Gyere, te kis néma madár: feketerigó! Hagyd ott, olyan vén a határ, ránézni se jó! Gyere, hallgatag testvérem, diktátor a tél! Hallgassunk együtt kevélyen, súgva, mint a szél. Ne borzongasd a bokrokat, gyere, gyere már, bajtársam a sorsban: költő fekete madár. BODAS JÁNOS Fanyesés Ahol járok, utcán, határban, recsegve hullanak az ágak s riadt verébraj méltatlankodik . nyesik a fákat. Feleslege ág: nyűg a fának! S ahogy a tavaszi nap kilángol, kusza terhét a földre rázza gyorsan magáról. Ropog az ág, s a levegőben felzeng valami zizegő zene, mintha a sok-sok terhevesztett fa fellélegezne. S én is, mint kusza ágbogú téli fa, kiáltok a Napnak: — nyess meg, nyessen aranypengéje a sugaradnak! Hulljon le rólam, mint unott ág a téli gond, a fagyöngy bánat, ne hagyj rajtam, csak termő rügyet, csak öröm-ágat. Hadd olvadjak be a tavaszba boldogan, tisztán, megújulva, s ragyogjon ágaim között az ég azúrja! Színek és helyek Idestova ötvenöt esztendeje, hogy megláttam a napvilágot a szegedi női klinikán. Mindjárt meg is torpanok a fogalmazásban: a kifejezés így aligha pontos. Még akkor sem az, ha anyám szerint aznap — szeptember 22-én — százágra sütött az őszi nap. a szülőszobába aligha hatoltak be sugarai. Szülőhelyül — természetszerűleg — várost vagy falut szoktak jelölni­emlegetni. Esetemben a közelebbi színhely is fontos. Hisz a női klinika szomszédságában áll a tanárképző főiskola — és több kollégium — épülete. Én ugyan sosem voltam az intézmény hallgatója, később mégis fontos szerepet játszott az életem­ben. 1944 novemberében a központi épület emeleti nagytermében kezdő­dött meg újra Szegeden a középisko­lai oktatás. A „Klauzál"-ba, „Ba­ross"-ba, „piar"-ba járó gimnazis­ták az összevont, ideiglenes jellegű „városi fiúgimnázium" égisze alatt ültek ismét iskolapadba, (Majd rövi­desen áttettük székhelyünket a „Klauzál" épületébe.) Az ötvenes években sorra-rendre főiskolás lá­nyoknak udvaroltam. Örömök, csalódások szintere lett számomra ez a térség, S tulajdonképpen az is maradt. Bár az idő közben veszedel­mes gyorsasággal múlt, teltével a szerepek is némiképp korrigálód­tak. Lám, csak néhány helyszín, és máris emlékek zúdulnak elő. S mi­közben e sorokat papírra vetem, láncreakció-szerúen törnek föl újab­bak a memória legeslegmélyéről. Egy hónapnál hosszabb időt még soha életemben nem töltöttem e vá­ros falain kivül. Enyhe költői túlzás­sal akár úgy is fogalmazhatnék: minden utcájátjöi, teréhez, minden egyes kövéhez érzések — néha ambi­valenciák — fűznek. Az egy hónapok sorában katonai szolgálat, külföldi út egyaránt akadt. Hogy a seregből visszavá­gyunk „polgári" életünk megszokott kulisszái közé, az — úgy hiszem — több, mint természetes. A külfölddel kissé más a helyzet. Számomra volt a legmeglepőbb, amikor már a máso­dik héten csillapíthatatlan honvágy támadt föl bennem, s ahogy múltak a napok, mindegyre hatalmasodott. Végül elérkezett az a pillanat, hogy mutathattak nekem már bármit — csodálatos műkincseket, technikai csodákat, természeti szépségeket —, fokozatosan elveszítette érdekessé­gét. A bölcsőhely iránti vágyakozás minden mást háttérbe szorított. Majd eljött az a pillanat, amikor a csomagolópapírok közt keresgélni kezdtem, és én voltam a legboldo­gabb, amikor rábukkantam a gyű­rött újságlapokra (tán italt csoma­goltam vagy az ünneplő cipő fejré­szét „sámfáztam" ki velük). Közhe­lyekre kell hagyatkoznom: kezem reszketett, szívem torkomban dobo­gott, amikor próbáltam szétsimítani a papirt. Tény szerint a hírek idő­közben elveszítették aktualitásukat. A hirdetett ház, bútor azóta bizo­nyára gazdát cserélt; a férjet, felesé­get keresők tán már ráakadtak kere­sett párjukra; a gyászközlemények­ben szereplő elhunytakat közben el is temették... Én azonban izgatott kíváncsisággal hajoltam a sorok fölé egy-egy hotelszobában, és olvasás közben úgy éreztem, mintha szülő­városom kopogtatna újra meg újra nálam: „gyere, gyere! itt vagyok! megvagyok! várlak!" Elérkezett tehát az a pillanat, ami­kor nincs tovább értelme a külföl­dön -tartózkodásnak; 'fttííta kéli — muszáj! — indulni. Mindennek tu­datában szerencsének kell tartanom, hogy a sors végül sosem állított egy hónapnál hosszabb távollét alterna­tívája elé. így a mardosó honvágy kínjaival nem kellett szembesülnöm. Mikor kezdett kilátástalanná válni a kintlét, jobbára az utazás is véget ért, indulhattam haza. Tizenöt-húsz órás repülőutak, át­szállások, várakozások, durva repté­ri motozások nyomtalanul és gyor­san felejtődtek. Pesttől Szegedig volt mindig a legnehezebb. Úgy éreztem, csigalassúsággal telnek a percek, az expressz vánszorog. Türelmetlenül fürkésztem az ablakon túli tájat, a percenként változó látványt, mind­untalan órámra pillantgattam, mint­ha sietésre akarnám ösztökélni az óramutatókat. Szatymaz után már drámai gyor­sasággal követték egymást az esemé­nyek, Szeretek nappal érkezni, ami­kor napsütésben fürdik a várostest. A vonat — a dorozsmai állomáson átrobogva — szelíd ívben fordul bal­ra, félig megkerüli Szegedet. A távo­labbi tornyok mozogni látszanak; e virtuális optikában csalékonyan ván­dorolnak a háztetők felet^ A töltés­re kifutó utcák — elrobog mellettük — küllőkként ékelődnek a panorá­mába. Megérkeztünk. Az elkövetkezendő hetekben, hó­napokban képzeletbeli utazásra invi­tálom a Nagyérdemű Olvasót. A színhely mindvégig Szeged. Kalan­dozunk majd a körtöltésen belül és kivül, utcákon, tereken, városrésze­ken. És persze ebben a különös — természete szerint visszafordíthatat­lan — elemben, az időben. Jó széllel jó utazást... PAPPZOLTÁN Búcsúzik egy üzletsor NAGY LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA

Next

/
Oldalképek
Tartalom