Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-26 / 98. szám

4 Szombat, 1986. április 26. Aranyos Bálint Réges-régi bennem a gondolái: régi idők nagy szenzációiból mit őrzött meg az emlékezet? Biztosan tudják, hogy a húszas évek közepén talált egy tanyai fiú egy aranykarikát. Kétezer koronát ért akkoriban egy Délmagyar, mekkora hír verődhetett az arany körül? A fiú kiegyenesitette, mert neki inkább botra volt szüksége, és avval hajkurászta a disznókat. Régészeti körökben ma is nagy szenzáció, hun fejedelmi leletként tartja számon a tudomány. Aki csak kicsit szagolt is bele a történelembe, az is tudja, nálunk sok hun fejedelmet nem temethettek. De ha valaki a húszas évek közepén fiú volt, és a vaksors el nem vitte, ma is élhet. Induljunk el, keressük meg Bálint Mátyás unokáját, Bálint Imre fiát. Bemehetnénk a múzeumba, megkérdezhetnénk, merre induljunk, de az előkészített útnak feleannyi sava:borsa sincsen. Elő a térképet, keressük meg a Bálintok fészkét. Itt a kanyar, három is van belőlük. Már kint is vagyok, és az igazi kanyarban kérdezhetem: élnek-e még? Hogyne élnének, itt van éppen a Bálint Jóska. Csakhogy Jóska nálam is fiatalabb, és se a régészetről, se az aranyról, se az esetet leíró Móra Ferencről nem tud semmit. Menjek inkább az apjához, bár ha tudna róla, neki is elmondta volna. Bálint Antal korban igen passzol a hajdani fiúhoz, de azt gondolja, ha valaha is látott volna akkora aranyat, soha nem fájt volna a feje. Ellenben itt van az út másik oldalán az Ábrahám Vincéné, lánykori nevén Bálint Ilona, hátha ö többet tud. Ilonka néni mindent hall most is, a rádióban is, azt is, hogy túlontúl sokat regél a szexről. Nekik senki nem prédikált róla, mégis tudták a dolgukat, ahelyett, hogy a munkáról beszélne, de az aranyról ő se hallott. Pedig gyanús, nagyon gyanús, mert ott van a kicsike szőlő a ház mellett, és körtefa is áll a közepén. Újabb útbaigazítás, menjek át inkább a Németh Ferencékhez, hátha ók jobban emlékeznek rá. Itthon a gazda, sőt az anyja is, de ketten se tudnak róla semmit. Ellenben ott van mindjárt a Kószó Lajos, túl a kilencvenen, neki emlékeznie kell rá, ha nem a városi urak találták ki, ráfogván a tanyai népre. Akár föl is adhatom, Kószóék se tudnak semmit. Akkor lehetett legföljebb, amikor Lajos bácsi elsőháborús hadifogságát töltötte. Egyszer volt, mese volt, talán igaz se volt. Mentőangyal száll be az udvarba, egy másik öreg képében. Annyira hirtelen jött, a nevét is elfelejtettem megkérdezni. Ő hallott róla. A karikáról is, a disznóról is, az Imre fiáról is. Menjünk csak a tó mellett, amíg a hídhoz nem érünk, ott forduljunk kifelé — aki Szegedtől távolodik, az megy kifelé! — aztán balra, de csak kicsikét, mert ott van az Imre fia háza. A Bálint Jóska lákik benne. (Jóska volt az első is, de nem ebből az ágból fakadt.) Asszony jön szembe velünk, kérdezem a férjét. Kint faragja a fejszenyelet. — Aranyból? — Akácfából. Tegnap eltörött. Előkerül, neki is esünk mindjárt. — Volt aranykarikája? — Volt hát. — Akkor álljon meg, legyen szíves, mert le akarjuk fényképezni. Nyiladozott akkor már az esze a világra. Biztos benne, hogy nem disznó túrta ki a földből, nem is tyúkok kaparták eló, hanem ludájtököt ültetett az anyjával. Kivágta a földet, ott volt a rézkarika, mintha összetekeredett kigyó ült volna a gödörben. Jól megnézték, be is vitték, anyja kikalapálta a húsvágón egyenesre, és azt mondta, ez lesz a te aranybotod. (A kalapálás nyomai ma is látszanak rajta.) Bálint József Nem, nem az Imre fia ő. Apja korán meghalt, elvette anyját az apja öccse, így elrendeződött minden. Egy darabig gyönyörködött benne, mert másnak, sehol a kerek világon nem volt aranybotja, néha-néha hozzá is vágta a nagydisznóhoz, de elkeveredett egyszer. Kereshette, nem találta. Jött a cséplőgép, a géppel emberek, és az embernek természetes szükségletei is vannak. Félreáll az egyik, rácsorgatja levét valami furcsára. Fölveszi, viszi a Börcsök Károlynak, a cséplőgépesnek, aki valóban ráüt a végére, le is törik belőle egy darab, és megnézi, lehet-e vele forrasztani. (Ez a beavatkozás is meglátszik rajta ma is.) Az a történet viszont, amit Takács Tibor írt le Kotormányra hivatkozva, legendának jó, de nem lehet igaz. Hogy hegesztő lángjával próbálja, hogy szalad föl a feszmérő, mégse olvad. Az arany olvadáspontja jóval alacsonyabb. Börcsök valóban beviszi a darabot a városi ékszerészhez, állítólag a Klauzál téren lakó Fischer Mórhoz, az átszól a múzeumba, és valóban kiszállnak a múzeumi emberek, soksok cukorral. A körtefa igazándiból szilvafa volt, annak a tövében valóban találnak sok aranymaradékot, de a fél kubikostalicska már erös túlzás. Az egész még nagyobb. Az viszont igaz, hogy az öreg Börcsökné babakelengyére is aranycsimbókot adott a menyének, meg az is igaz, hogy a paprikapiacra túrósgaraboly legfenekén is vitt egyet, hogy majd beváltja, de a rendőrök hamarabb megérkeztek. Azt már a múzeumban tudom meg Kürti Bélától, hogy több szakaszban is kutattak ott a régészek, először talán a század elején. Egybevág a korabeli följegyzések sorozata az elbeszélővel, az öreg Mátyás valóban nem engedte csúffá tenni szőlejét. Nem is fahitűségből talán, hanem azért, mert az alul levő vad homok semmit nem terem, ha fölülre forgatják. Cs. Sebestyén Károly ásathat csak 1934-ben, amikor már a nagypapa meghalt. A március 15-i leltárkönyvi bejegyzés szerint most is egy aranyműves segített — Gáspár Ferenc a Mikszáth Kálmán utcából —, mert behozott valamit. Ekkor már tizenöt éves a Jóska gyerek, erre emlékezhet jobban, amikor azt mondja, mély árkot ástak, és a kidobott földet azonnal átrostálta Kotormány János. Ő is mondja, sok luk volt a csésze oldalán — mert a kőberakások kiolvadtak belőle —, de követ csak egyet találtak. Ügyes kezű ember csinálhatta, ha a sok kő mellett nem szökött meg ital. Mostani tetőfedőink sokat tanulhatnának tőle. Ismeretlen eredetű irás is van a csésze talpán, többen is megfejtették már, de mindnyájan másként. Erősen állítja Jóska bácsi, a karikát ö találta meg, de soha nem kérdezték, mi legyen vele. Nagy pénzt kapott a Börcsök Károly, új cséplőgarnitúrát vehetett rajta, apja-anyja természetesen földbe fektette a maga részét. Rá is érvényes tehát: földből lettél, földdé válsz. Gyanítom, akik irtak a leletekről, mind Mórát és az újságíró Magyar Lászlót fogadták el hiteles forrásnak, később pedig Takács Tibor könyvét. A helyszínre nem nagyon mentek ki. A régészet mezejébe nem szeretnék beleszántani, de régen tisztázta már a tudomány, hogy az a hun fejedelem — akinek sírját a Kotormányvisszaemlékezés egyébként nagyot tévedve Fehér-tóra teszi, csak valakik a temetés,után azonnal kirabolták, és menekülés közben áshatták el Nagyszéksóson — soha nem kerülhetett földbe, hanem teljes díszben máglyán égették el. Ruháját megemésztette a tűz, a díszítések megmegolvadtak, az a bizonyos karika pedig, amelyik kinyújtóztatva fél méternél is hosszabb lehetett, a fejedelem nyakán fogta össze a ruhát. Egyik végén hurok, a másikon kampó, így tudott összekapcsolódni. A hurok ma is hiányzik róla. Bejött valaki nemrég a szerkesztőségbe, és előadta, tudja pontosan, hol van a hármas koporsó, csak a határon kéne átlépni érte. Valaki megálmodta és neki elmondta. Tanulj, komám, aranyos Bálinték példáján, és ne menj érte egy lépést se. Pár dűlővel arrébb már azt se tudják, hogy aranyuk volt, ők pedig azóta is akácfából faragják a fejsze nyelét. A nevük visszakopott közönséges Bálintra. HORVÁTH DEZSŐ KÖNYVSZEMLE Felülnézetben A műkritikára tücsköt-bogarat kiabálunk. Hogy tudálékos és érzéketlen, fantáziátlan és unalmas. Csakhogy a sommás Ítéletek majd mindig túlexponáltak. Lapozzunk csak bele P. Szűcs Julianna Művészettörténés cimű kötetébe, s mindjárt bizonyítékokat is kapunk. A fejezetcímek például olyan frappánsak, egyszerűek, mintha egy háziasszony mondaná őket (Visszanézve, Körülnézve, Előrenézve, Kívülről nézve). Menet közbén azután újabb meglepetések következnek. Előfordul, hogy a művészeti könyvsorozatok életre kelnek, tanulságos vitába szállnak egymással, akárcsak Mándy Iván tárgyai. Máshol meg egy képfelúletről előrelép egy különös kutya, majd szimatolni kezd a lehetséges eb-, illetve müvészmagatartások után. Egyszóval P. Szűcs képzeletgazdag, szellemes publicista. Aki ismeri a Népszabadságban vagy a Kritikában közölt írásait, tisztában van ezzel. Sőt azt is tudja: kivételesen termékeny és sokoldalú szerző. Nem elég, hogy otthonos biztonsággal mozog a képző- és iparmüvészetben, mellette a fotóval, a rajzfilmekkel is előszeretettel foglalkozik. Vagyis úgyszólván a vizuális kultúra egészével. Nos, a mostani kötet voltaképpen e sokszínű publicisztikai termésből szerveződött, mintegy az utóbbi évtized munkáiból. Nyilvánvaló így, hogy a dolgozatok többsége a hazai kortárs képzőművészet jelenségeit szemlézi, bár a szerző a klasszikus mesterekre és az aktuális külföldi eredményekre is figyelmet fordít (pl.: Mednyánszky L., Etienne Hajdú). E változatos műfaji, tematikai összeállítás mégsem válik szervetlen egyveleggé. Ellenkezőleg. Itt múlt és jelen: rajzfilm, grafika és plakát szerencsésen kiegészíti, értelmezi egymást. Az efféle témájú kötetek egyébként ritkaságszámba mennek napjainkban (Miklós Pál: Vizuális kultúra, Rózsa Gyula: Nyitott galéria). Mert kevesen irnak nálunk rendszeres heti vagy napi kritikát. Különösen úgy, hogy a szerzők nézőszöge a fontosabb, meghatározóbb művészeti eseményekre irányuljon. Ez fővárosi privilégium. Ugyanakkor a nagyközönség pontosan a kortárs művészet megítélésében a legbizonytalanabb. P. Szűcs könyvének tehát valóságos helye, küldetése lehet szellemi közéletünkben. Előítéleteket rombolhat, aktuális esztétikai támpontokat nyújthat, egyszersmind egészséges szellemi nyitottságra serkenthet. Annál inkább, mivel az író maga is e szerint gondolkodik. Nem horgonyoz le egy-egy művészi irányzat értékeinél: számára a pluralista szemlélet a megnyugtató. Az a minősítési forma, amely teret enged a legkülönfélébb szemléleti megnyilatkozásoknak, de a minőségi mutatókat mindenütt számonkéri. Rábízhatjuk magunkat P. Szűcs Julianna értékrendjére. Mellékes most, hogy a magam részéről némi fenntartásaim vannak. Elvégre az elidegenítő, groteszk hatásokat nem tartom a modernség feltétlen kritériumainak (Feledy Gyula, Vinkler László), mint ahogy a népiség, népiesség fogalomkörét is felemásnak, kibontatlannak érzem. Mindegy. Fontosabb ennél, hogy összességében azért remek, tanulsagos értékeléseket kapunk. Kiderül például: a vasárhelyi művészet alakulásában „a forma bosszúja" a mértékadó. Ahogyan a szentendrei védjegy is egyre inkább hatályát veszti, minthogy eltérő tartalmakat hordoz a műtörténeti és topográfiai besorolás. A múltbeli értékek ugyanis nem fedezhetik a jelenkori gyengeségeket. Ez a határozottan érvelő, kritikai hangnem menet közben azonban pajkosabbá, meditatívabbá és megengedőbbé válik. Elsősorban a fiatal alkotók esetében. Akiknél néha az ártatlanabb, vegyes minőségű játszadozás is többet ér, mint a magatehetetlen, állóvíz-magatartás. P. Szűcs viszont nem csupán egy biztos szemű cowboynö, akinek Ítéletek vannak a pisztolyában. Mellette egy kiváló felkészültségű, felfedező szellemű gondolkodóval is szembesülünk. Ebből adódik, hogy idegen tőle a filologikus elvű, tárgyilagos regisztrálás. Inkább úgy tekint egy-egy kiállításra, egy-egy művészeti jelenségcsoportra, mint valami térből és időből, egyénekből és közösségekből kimetszett különös szeletre. Többen azt mondják: a kritikusi milyenséget az esztétikai értékítélet és a nézőszög minősége determinálja. Amennyiben elfogadom e téleleket: nem érthetek egyet Aimási Miklós véleményével. Szerinte ugyanis P. Szűcs magasan kiemelkedik a mezőnyből. Mi tagadás: én valamivel alacsonyabban látom. Nevezetesen Rózsa Gyula mellett, pontosabban az ő nyomdokaiban. Mint afféle tehetséges, invenciózus követőt. Mert mindkét kritikus nézőpontjában kitüntetett helye van a felülnézetnek. Annak a látópontnak, ahonnan a művészeti élet szövevényes eredményei kiválóan érzékelhetők és értékelhetők. Csakhogy Rózsánál a rálátás és a premier planos megközelítés szervesebben összetartozik. Nemcsak irányzatokról, művészekről, kiállításokról beszél, hanem a fontosabb« jelentősebb műveket is kiemeli. Igaz, a mostani kötetben erre is találunk példákat, ráadásul kitűnőeket (pl.: Gűnygrafikák, Kiss Nagy András, A karikatúra-látásmód stb.). Mégis: egészében csak biztonságos felülnézetből szemlélhetjük a kortárs képzőművészetet. Kár, hogy e hiteles és elvont látképet egyetlen illusztráció sem gazdagítja. SZliROMI PÁL Magyarország a 12. században A napokban vehették kézbe az olvasók a Gondolat Könyvkiadó népszerű Magyar História sorozatának legújabb köteteként Makk Ferenc Magyarország a 12. században cimü könyvét, amelyben a szerző Árpád-kori históriánk legkevésbé közismert évszázadának bemutatására vállalkozik. A 12. század feldolgozása nem gyakorolt különösebben nagy vonzerőt ez idáig a kutatókra. A gyér forrásanyag, a rendelkezésre álló adatok szórt és esetleges volta nem kecsegtetett győri és látványos sikerekkel, hanem éppen ellenkezőleg; hosszadalmas, aprólékos és fáradságos munka vállalását, sokrétű ismeretek felvonultatását követelte meg feldolgozójától. A kutatások bizonyos fokú elhanyagolása történészeink részéről, egy összefoglaló, a szélesebb közönségnek szánt kötet hiánya sokban hozzájárult ahhoz, hogy köztudatunk is megelégedett egy sekélyesebb, meglehetősen árnyalatlan képpel a korszakot illetően. Összehasonlíthatatlanul elevenebben él történeti tudatunkban a magyarság sorsát döntően meghatározó II. századi események sora: az államalapítás, a feudális rend megszilárdítása körüli harcok és szent királyaink hagyománya, miként a forrongó 13. század nagy társadalmi mozgalmainak, Aranybulláinak és a tatárjárás katasztrófájának emléke is. Távolról szemlélve a köztes időszak e felsorolt mozzanatok árnyékában színtelenebbnek, nyugodtabbnak, szürkébbnek tűnhet. Makk Ferenc könyvének elolvasása után világossá válik, hogy a köztudatban élő, inkább benyomásokra, mintsem pontos ismeretekre alapozott kép legfeljebb a korszak gazdasága és társadalma tekintetében közelíti meg a valóságot. A 12. század a feudális viszonyok mély meggyökerezésének, letisztulásának időszaka, amely a század első két harmadában szervesen kötődik a 11. század eseményeihez. A kötet szerencsésen nyújt segítséget a folyamatosság felismeréséhez azzal, hogy a megjelölt időhatárnál majd félszázaddal korábban visszatekintve indítja tárgya taglalását. A Szent László és Könyves Kálmán törvényeiből megragadható fejlődés beteljesülése, a feudalizmus visszafordíthatatlan megszilárdulása érleli majd meg a feltételeket ennek az archaikus berendezkedési formának a lassú felbomlásához. A termelés nyugodt kereteinek köszönhetően a század utolsó harmadában egyre inkább a változás jelei kerülnek előtérbe. Korántsem érvényes ez a kép a korszak politikai viszonyaira. Makk Ferenc avatott kézzel segíti olvasói eligazodását az európai diplomácia érdekellentéteinek és szövetségeinek bonyolult rendszerében, s minden esetben pontosan rávilágít a magyar kül- és belpolitika kapcsolódási pontjaira e sűrű hálóhoz. A 12. századi magyar politikai viszonyok összefüggő képét nem lehet csak magyarországi forrásokból megalkotni. Ehhez latin, görög, arab és orosz források sokaságát kell segítségül hívni. Sok esetben csak ezekből következtethetünk a belpolitikai fejleményekre is: a pártcsoportosulásokra, a belviszályokra, a trónharcok élességére. A 12. század éppen ezért történelmünk azon korszakai közé sorolható, amelyek vizsgálata elengedhetetlenül megköveteli kutatójától a nem hazai kútfők és az európai politikai kapcsolatok alapos ismeretét. Makk Ferenc könyvében kiválóan eleget tesz e követelménynek. Rendkívül széles forrásismerete révén megbízható következtetésekkel, többször újszerű megközelítéssel foglalja össze a korszakot. Külön megjegyzést érdemel, hogy a hazánktól távoli területek eseményeinek sokszor kényszerűen — egy-egy magyar vonatkozású megállapítás érdekében — történő felidézése egyben a korabeli Európát is közelebb hozza az olva-/ sóhoz. Ezzel jó lehetőséget teremt arra. hogy felmérjük a magyar királyság politikai súlyának 12. századi változásait. Vizsgálati módszerének örvendetesen tág határai között egyszerre láttatja velünk Magyarországot királyaink és a mérvadó hazai politikai körök törekvéseinek szemszögéből, ugyanakkor pedig a maguk nagyhatalmi terveit kovácsoló, sebben hazánkat is számításba vevő német-római császárok, bizánci uralkodók és római pápák nézőpontjából is. A mindvégig eleven és olvasmányos stílusú, a szakszerű elemzéseket szemléletes forrásidézetek sorával és gazdag képanyaggal színesítő kötet méltó folytatása a szegedi középkorkutatás legjobb hagyományainak. Joggal remélhető, hogy e munka jelentékenyen változtat majd a 12. század történetének eddigi ismeretlenségén, elhanyagoltságán. Szakmai kérdésekben eligazítást vagy izgalmas olvasmányt keresve bizonyosan sokan es sokszor fogjuk levenni könyvespoleunkról Makk Ferene könyvét. AI.MÁSI TIBOR í