Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-01 / 76. szám

Szerda, 1986. április 2. 3 Locsolkodók ¥ Uj óra-rend Nulla óra 48 perc 20 másodperc — mondta a 080-as telefonon a ..géphölgyóra". Badar kérdésemre nem válaszolt, mármint arra: tessék mondani, mikor kell átállítani az órát? Ö csak szajkózta tovább a perceket... Üjabb próba, ezúttal a 01-nél: kértem negyed háromra ébresztőt — balul, mert emigyen szóltak: — Miért nem a tudakozót hívta? — Nem ezen a számon költenek? — Nem, de mennyi az öné? Ertem, mindjárt visszahívom. Megtörtént a revízió. Ígérték, hogy negyed háromkor keltenek. „Útitársnak" a Tempót kértem. Fél háromra szeretnék kocsit a Hetek utcába, az algyői takarékszövetkezet elé. — A mostani időszámítás szerint? — csicseregte egy kedves női hang? (Háttérben „zaj": szólj, hogy két órakor előrébb kell állitaniaz órát! Lám, egy hívással kettőt spórolhattam volna, hisz' a 16-666 minden tud.) — Tehát mostantól számolva 1 óra 18 perc múlva küldöm önért az autót. Köszönöm hívását — vetett véget a beszélgetésnek a diszpécser. Rövid az idő, mégis szunditok egy csöppet — gondoltam. Igen ám. de nem sokkal ezután telefon csörömpölése vert föl. Pontosan ébrésztenek. rohanok, jön a taxi. A kapkodás viszont sosem volt jó. Most sem, mert még a téli :dő szerint ébresztettek — igazolta, is a „géphölgyóra", de zsak kettőkor — így: három óra, nulla perc, tíz másodperc ... Zavarosan bizarr az egész. Mindenki figyelt, ki így. ki ugy, segített. Csak egyetlen, dolgot felejtettek el. Jelesen azt, hogy egyáltalán nem lehetett negyed 3, sőt! 2 óra sem. mert akkor már 3 volt. A. S. Húsvét második napja Előáll a töpörtyű-emberke, a kies fiú, összeüti a bokáját, meghajtja magát, és rázendít együgyű versikéjére: „Zöld erdőben jártam, / Kék ibolyát láttam, / El akart hervadni, / Szabad-e meglocsolni?" A szintúgy kicsike leány lesüti szemét, és szendén mondja rá a feleletet: Szabad! A néprajz tudománya emlékszik már csak arra, hogy •maga a locsolás igen kései képződmény, a lerészegedés azonban sokkal régebbi. Kijózanító állomásaink protekciós adag gyomormosóval szokták várni az ünnepet, és ritkán csalatkoznak. Néhány éve nem múlt el a húsvéthétfő anélkül, hogy néhány gyerek ne szenvedjen alkoholmérgezést. Le kéne kopognunk, talán elmúlt már ez az idő, hála a televízió, a rádió- és az újságok szajkózó sulykolásának. Nagyapáink nem sokat bajlódtak még a kölnis üvegekkel. Inkább odavitték a leányt a kúthoz, és frissen húzott, jéghideg vizzel nyakon öntötték. A legtüzesebb lánynak is fázott a bőre tőle, mégis állta. Valami oka ennek is volt. Nem csak az, hogy az ünnep délutánján vagy keddjén visszaadhatta a kedveskedést. * Furfangos számítással derül ki minden évben, mikor is lesz húsvét. A nicaeai zsinat döntése szerint a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első hodtölte utáni vasárnap. Arra magam is emlékszem, hogy hosszú diákoskodásom idején mindig gyönge lombot hajtottak már a fák, amikor a húsvéti szünetről visszatértünk a kollégiumba. Lehetett a húsvét korán, lehetett későn ez mindig bevált. Akár úgy is mondhatnánk, a legbiztosabb tavaszi előrejelzés a nicaeai zsinattól számítódik. Ha pedig így van, akkor a húsvét nem csupán a keresztény egyházak egyik legnagyobb ünnepe, mert akkor támadt föl halottaiból Krisztus, hanem azért is, mert föltehetően mindig is az volt. Ember és állat vágyakozik akkor már a kikeletre, nem csoda, ha szinte féktelen mulatságokra kapatja magát. A farsang még csak temetni akarta a kiszebabás telet, a húsvét már köszönti a legvarázsosabb évszakot, a tavaszt. A hangos hétfő, a vízöntő hétfő vagy a vizbevetö hetfü elnevezés is erre utal. A néprajzi irodalom úgy tudja, a tojás, a piros tojás is régi találmánya az ünnepnek. Jelképe lehet Krisztus föltámadásának csakúgv, mint az élet újraindulásának, a megújulásnak a születésnek és a termékenységnek is. Ha a sorrendet akarjuk megkeresni, megint azt kell mondanunk, az egyház csak átvette, magához igazította a pogány szokást. A negyedik században már kezdi megszentelni a tojást, de egyházon belül általánossá ez is csak a tizenkettedik században lesz. Némely tudós könyvünk magát az öntözést is kapcsolatba hozza a hajdanában húsvét táján szokásos kereszteléssel, amikor még folyóba álllak, netán meg is buktak benne elődeink, de a tavaszi megtisztulás szándéka talán ennél is régebbi. A termékenység-varázslás járuléka is. Megint hangsúlyozzuk, hogy az egyik legnagyobb egyházi ünnepünk a húsvét, és ez a megőrző, átalakító szerepe is tiszteletet érdemel, de biztosnak látszik, magát a tojásfestést se az egyház kezdeményezte. A díszítőelemek az ősrégészet, illetve az ókor leleteiben is megtalálhatók már. Hasonlóképpen ősi lehet a tojáspatkolás szokása is. A rontások elhárításának primitív szándéka biztosan mögötte áll. Patkolni a lovat szokta a kovács, törékeny tojáshéjra fölverni a patkót kivételes képességekre vall. Találgatni lehet csak, de föltehetően abban a korban megpróbálták már, amikor a femekkel először ismerkedett az emberiség. Néprajzi lexikonunk sarkantyús patkolás képiét is őrzi. Pánt fogja körül a tojást, és két végéből kicsike sarkantyú ágaskodik elő, a szabadon maradt részeket pedig apró patkók töltik ki. Ha megint hozzágondoljuk, hogy a mindenkori életjelvényt patkolták meg hihetetlen türelemmel» még könnyebb elhinnünk, hogy rontáskergető hatása is lehetett. Előidéztem az előbb a bokáját összeütő, versikét mondó gyerek képiét, fölnövesztettem a megöntözést dé. vaj legényjátékká, de lennie kellett meg valaminek, aminek a szende ábrázathoz csak megszelídítve lehetett köze. Húsvéti korbácsolásról is tudunk. Ez is olyan régi lehet, hogy a tojásosztogató húsvétot is megelőzte. Korbácsoltak, Tápén ódoricsol. tak, máshol suprikáltak aprószentek táján is. hogy kelésesek ne legyenek az új esztendőben, föltehetően ez a „varázsütés" maradt meg a húsvéti változatban is. És ahogy a nagyvödrös öntözés is megelőzte a finom, kisüveges kölnivizet — elviselni ezt se lehet nagy élvezet, mert a frissen mosott haj igen hamar lucskossá lesz —, a jelképes korbácsolást is megelőzhette egy keményebb változat. Gondoljunk csak arra, hogy a korbácsot legalább nyolc szál . hajlós fűzfavesszőből fonják, esetleg a legvégébe még egy vesszőt is dugnak. Csakis azért bajlódnak annyit a legények, hogy jót lehessen ütni vele. Csípőset, hogy kelésesek ne legyenek. A mi vidékünkön kutyakorbács az alkalmatosság neve. Fejér megyében pedig stba. A korbács megfonása önmagában se utolsó dolog, de annak szépnek is, jónak is kellett lennie. Van olyan fölfogás is, amelyik lehetségesnek tartja, hogy az öntözés már csak a korbácsolás kísérője volt. Talán éppen hűtésre szolgált. Ha újra visszaértünk az öntözéshez, hadd írjam le a székely szokást is, ahogy a könyvekben találom. Az, hogy a Dunántúlon vödör helyett néha vízipuska is járta, később pedig a szódásüveg is alkalmi locsolóvá vedlett, föltehetően már a polgáribb gondolkodás jele, de a székely változat régibbnek látszik. Előző napokban a férfiak elmentek fenyőágakat szedni — érdemes lenne ezt a szokás a májusfaállitás gondolatával :s összevetni egyszer —, és a lányosházak kapufélfájára kötözték az ágakat. Talán éppen a székelykapu félfájara is. És ahol nem termett fenyő? Addig mentek, amíg nem találtak. Ha csak az ötödik vagy hatodik faluban akadtak rá, oda is elmentek. Ha nem kaptak, ellopták. Másnap aztán jött a hajnalozás. Ahol fenyőágat láttak, oda bementek, és a lányokat derekasan megöntözték. Hogy a ház virágáéi ne hervadjon! Orbán Balázs is említi a székelyföldről szóló könyvében. Hogy miért kellett éppen fenyőág? Különben talán nem tudták, melyik házban luknak a vízre váró lányok? Hogy miért nem elégedtek meg kéznél levőbb jelekkel? Miért mentek el a sokadik határba is? Kérdezni tovább is tudnánk, de felelni az eddigiekre se. Belepte az idő, benőtte a moha. Ezer ága-boga van a húsvétnak is, akárcsak a regősének csodafiú szarvasának. Most éppen kölnivíz van az egyik ágon, töpk>rtyűemberrel, szilaj legénnyel és szende leánnyal. Horváth Dezső Ahány ház, annyi sonka A húsvéti locsolót mindenütt borral, esetleg sörrel, vagy pálinkával kínálgatják. Ha nem szereti az italt, a sok szabadkozás helyett egyszerűbb, ha direkt ezért kocsival megy, és már kész is a kibúvó. De mit tegyen az, aki nem állhatja a főtt sonkát, vagy csak épp degeszre ette magát másutt? A legméltányosabb megoldás is csak az lehet, hogy egy vékonyka szelelet kóstoljon meg. Illik dicsérni, hogv ilyen finomat már rég evett, ügyes a ház asszonya. Tíz helyen, tíz ügyes aszszony — lehet, hogy ugyanannál a hentesnél vették az ünnepi muníciót? Míg a fogyasztás kollektív, a vásárlás egyszemélyi felelősség. Drágábbat, olcsóbbat, zsírosat, soványát, keveset, sokat vegyen? Mert lehet az a sonka egészben, darabolva, kötözve, vagy hálóban, de csülköt, vagy füstölt tarját is választhat. Aki egy-két héttel az ünnep előtt kezdi a felkészülést, valahol biztos rátalál a neki tetsző húsokra. Akkor magára vessen, ha az utolsó napokra hagyja, és csak a legközelebbi sarki boltig megy el. Egyik helyen csak kötözött van, aki a város másik végén próbálkozik, csak daraboltat talál. A boltos a világért sem rendelne ilyenkor már a hiányzó fajtából, azt kell adni, ami a pulton van. A húsvét utánra kimaradt sonkánál nincs szerencsétlenebb látvány, kinek kell az már akkor. Ismét visszanyeri az egy-két hétre felfüggesztett uralmát a parizer és a csabai felvágott. — Az a szép kerek sonka épp jó lenne. Hm ... hat kiló, no nem baj, felváltjuk az utolsó ezrest, a visszajáró apró jó lesz a locsolkodóknak. — Nyolcszáz, kilencszáz, ezres, tessék parancsolni, kellemes ünnepeket! És ön mit parancsol? — Egy szép csülök épp elég lenne! Minek nekem több, egyedül vagyok, kis nyugdíjjal. — Hogy nincs? No, hátha lesz vendégem, kérek egy kiló kötözöttet. — Csak fél kiló csont kellene a kútyuskámnak. Borzasztó, hogy nem szégyellik a szalonnát ennyi pénzért eladni, nézze,' milyen vastagon borítja a húst. Az emberek meg csak viMég az 1930-as években is bakter vigyázta a falu éjjeli csöndjét. Szürkületkor fölkelt a község háza elé kitétt] karszékéről, és elindult, hogy meggyújtsa a Nagyútcán levő lámpásokat. Az akácoszlopokra szerelt petróleumlámpák csak a templomtól a jegyzői lakig világítottak. Miután mindet meggyújtotta, szép lassarj bejárta a falu utcáit. A lámpák télen este kilencig, nyáron egy órával későbbig égtek. Vagyis, akkor volt a lámpafúvás kiszabott ideje. Mire a bakter mindet elfújta, a házablakon se szűrődhetett ki lámpafény. Ahol mégis égett, ott a bakter a botjával kopogott: „Fújjátok el azt a mécsöst, mert gyünnek a cigányok, azt' ellopják az éccakátokal!" Ahol nagybeteg miatt világítottak, ott csak akkor szólt, ha elfelejtették föltenni az ablakra a gyékényből szőtt ablaksötétítöt. Sok családban lámpafúvás utyi is csinálták — hasították. sodrottak, szőtték, — a gyékényt. Szerencsés csalác'j volt, amelyikben valaki tudott és szeretett mesélni. „Az én apósom mondta vóna szögény egész éjszaka. De az anyósom mingyár léhüssentötte, hogy né beszél jön öszsze olyan sok haszontalansagot." Ha elhallgatott a mesélő, csakhamar elálmosodtak Ettől óvott a csönBöjtidé des dalolás, helyenkint a táncolás, hogy „mög né macskásoggyunk." A fiatalok az idősebbeket — szülőket és nagyszülőket is — megforgatták, hogy meggémberedett tagjaik egy kicsit megnyúljanak. >,Ügy elfáradtunk, mint a kutya, de mögérte. Nagyot húztunk a köcsögbül, jól kifújtuk magunkat, azt' hajcs, szültünk tovább." A böjti időszak fegyelemre és önfegyelemre intette a régi falu népét. Néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis a tápai öregek fejcsóválva beszéltek azokról, akik böjtidében báláztak, lagziztak. Mert a fáma tilalmai úgy tartották, azért vannak a farsangok (a nagyfarsang Vízkereszttől hamvazószerdáig, a kisfarsang szent Mihálytól Katalinig, a zöldfarsang húsvéttól pünkösdig), hogv akkor mulassanak, hisz a gazdasági munka dandárja amúgy is szünetel. A farsangot egyébként se az egyház, se a tudományok nem sorolják a jeles napok közé, mivel telis-tele van babonás hiedelmekkel, szokásokkal. Ennél fogva (is) már a középkorban tiltott mulatozás! idő volt, éppen a fékezhetetlenségig fajuló hangóskodásai, eszeveszett dorbézolásai miatt. Az emberiség mégis mulatott és mulat, mert mulathatnékja éppen a dologidők szünetében támad. A régiek böjtidőben a házaknál rendeztek kurtabált vagy zugbált. Amelyiküknél a legnagyobb volt a nagyház, onnan mindent kipakoltak, és ott táncoltak, daloltak egyszál tambura zenéjére. „Amikor mán zsöndült az iidő, akkor vasárnap délután az erdőbe csináltuk az erdei bált. Placcot nyestek a legényök, úgy raktuk, mint a hájderménkű. Hegedűs Pista bácsi világtalan cimbalmos vót, az muzsikált. Néha elkiabálta magát: Cigány, aki nem cserél. Akkor párt változtattunk, aztakkor táncoltunk tovább, addig, amöddig elsőt nem harangoztak a lé'aniára. Akkor hazamöntün.:, átöltöztünk és möntünk a templomba. A legényük is haza möntek. Otették, itatták a jószágot, aztán valahun mögéncsak összegyüttünk, kártyáztunk lámpafútáig." Manapság mintha feje tetejére állt volna az elődök szigorú böjti szokáshagyománya. Pedig — mint láttuk — a szigorúság nem egyszer „szemet húnyt", s a bakter is csak addig volt a zugbálazók között, amíg kiitta borát. Aztán visszahúzódott a községházára. — a hűvös böjti szelek elől. Ifj. Lele József szik, viszik, meg se nézik, hogy mit adnak a kezükbe. No, az ilyenek megérdemlik, ha mindegy, mire költik számolatlanul a pénzüket. Nehogy azt higgye valaki, hogy a húsvéti eldorádó az égiek adománya. Mint mindennek, ennek is van felelőse. Ha nem egy, akkor több. Csongrád megyében is készült a múlt évi forgalmat figyelembe vevő előrejelzés. Eszerint a szalámigyárnak 72 tonnányi, a többi helyi vágóhídnak 92 tonnányi húsvéti árut kellett kiszállítani. Erre jött még egy-két kocsirakomány tartalék a gyártó raktárán. Ki gondolná, hogy amikor mi még a karácsonyi, újévi harapnivaló után futkosunk, a húskombinátban már indul a tervszerű felkészülés. Az általuk vállalt mennyiséghez nyolcezer bőrös fél sertést kell feldarabolni, formázni, Hogy 11 ezerből oldották meg, az csak nekünk szerencse, több kedvelt húsrész volt így a szállítmányban. A hálós és kötözött sonka, a csülök így is hamarabb fogy, mint a darabolt, vagy az úgynevezett parasztsonka. A vágóüzem rekonstrukciója miatt már 1984 vége óta nem tudnak úgy sertést vágni, hogy a szükséges bőrös fél sertés meglegyen. Tavaly még könnyebb volt, bővében voltak a vágnivalónak, bármelyik társvállalat könnyedén ideadta a hiányzó árut. A kevesebb hízó miatt már a nyáron szűkmarkúbbak lettek a társak, így sokfelől és sokféle minőségben tudták csak összeszedni a kellő mennyiséget. Mint sok mindenben, itt is a hagyományok tisztelete a vezérlő elv. A sózás, pácolás nem sokban különbözik a házi disznótorokon megszokottól. A húsrészeket pácba rakják, lesózzák, tíz nap múlva átsózzák, az utolsó napokban a páclében alakul ki a szép pirosas szín. Két-három nap a hideg füstölőn, s már kész a világosbarnás árnyalat. így szaporodik a hűtőházban a tömérdek finomság, míg a március eleji kiszállítás előtt egy 6-8 órás füstöléssel újból frissé varázsolják a húsvétra „időzített" csemegét. Aki otthon vágott disznót, kevesebb a gondja. Csak arra kellett vigyáznia, el ne számolja magát. Egy disznónak csak négy lába van, következésképpen úgy kell a nagykést „beállítani", hogy húsvétkor épp a negyediket kelljen megszegni. Ha ezek után túl nagy darab került a főzőlé'be, akkor sincs pánik. Az ünnep után sem megvetendő é»tek egy jó csülkös bableves, vagy a sonkás tészta. Nagyapámék az idén csak egykilónyi sonkát vettek, ezt is, inkább a vendégeik kedvéért. A mottó: hátha jön valaki. Ha másutt nem is, itt mindenképp magamba erőltettem a nagyra sikerült szeletet. Ha csak ennyi kell a boldogsághoz, hát legyen. Nagymamám közben régi történetekkel traktált- de jó íze volt valamikor a megkoplalt, s nagyszombaton előkerült sonkának, kolbásznak, tojásnak. A szülők és az öt gyerek napok alatt eltüntette a félretett, megspórolt „gazdagságot" Örökkévalóságnak tűnt kivárni, hogv a főzőléből kiszedett, kihűlt húshoz hozzányúlhassanak. A jelt a nagyszombati vacsoracsillag ' adta meg. Vajon az idén hányan várták meg az égi engedélyt" Tóth Szeles István