Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-25 / 71. szám

Kedd, 1986. március 25. 5 Mosógépek ürügyén Centrum-célok, -tervek Teljesen véletlenül akadt meg a szemem a Centrum Áruházban egy szokatlan látványon: Minimat 65 típusú mosógépeket láttam 12 és fél ezer forintért. Nem az ára szokatlan, a gép. Nem mindennapos dolog . .. Hogy hogyan lehet hiánycikket beszerezni, arról Gráf Imrét, a Centrum áruforgalmi vezetőjét kérdeztem. — Laikus elképzeléseim szerint ezt csak úgy lehet csinálni, hogy a szemfülesebb kereskedő „elhappolja" a kevésbé ügyes elől. . . — Nem elhappolás, — sokirányú kapcsolat! A műszaki cikkek beszerzése általában nem könnyű, de persze léteznek hiánycikkek más áruk között is. Minden lehetséges forrást felkutatunk, közvetlenül a gyárakból is veszünk árut — erre azelőtt inkább a szakboltoknak volt lehetőségük —, de a nagykereskedelmen keresztül vagy a nemzetközi árucsere keretében is beszerezhetünk bizonyos cikkeket. — Ez utóbbi milyen áruházakra vonatkozik? — Az NDK-beli Centrum Áruházakra, a temesvári Bega, az odesszai CUM és a trencséni Prior áruházra. Az áruházközi választékcsere értelmében egymás készletéből is tudunk válogatni. — Ügy tudom, jók a Centrum „közönség-kapcsolatai" is. — Természetesen mindent megpróbálunk. A Centrumhétfők után a Meglepetéscsütörtököt vezetjük be. Májusra békési tájnapyat tervezünk, ahol a szomszédos megye konzerv-, cipő-, konfekcióiparát, játékait, kosarait, faáruját kínáljuk majd. Már készülünk az ipari vásárra is, ahol két elárusítóhelyünk lesz. Októberben lesz áruházunk 20 éves — akkor jubileumi hetet szeretnénk tarta— Versenyben állnak a Nagyáruházzal is, gondolom . . . — Igen. Feleakkora területen üzemelünk, de a vásárló érdekeit szem előtt tartva megpróbálunk a zsúfoltnak tűnő áruháznak miliőt teremteni. Célunk, hogy minél több, a megszokottól eltérő cikk kerüljön a vevők elé, akár a belföldi, akár a külföldi beszerzésekből. Meg persze a hiánycikkek felkutatása — akár Minimat, akár szines televízió . .. Regös Éva Elismerés A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Rév Miklós fotóművésznek, a Magyar Népköztársaság érdemes művészének kimagasló művészi és közéleti munkássága elismeréseként a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át hétfőn a Parlamentben. Jelen volt Bányász Rezső államtitkár, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke és Borbély Gábor, a Népszabadság főszerkesztője. Televíziós tanácskozás Liszt a képernyőn címmel háromnapos nemzetközi televíziós tanácskozás kezdődött hétfőn Budapesten, a Duna Intercontinental Szállóban. A Nemzetközi Zenei Központ (IMZ) által rendezett konferencián több ország televíziós társaságának zenei vezetője vesz részt. A találkozón 20 tv-társaság egyegy Liszt-produkcióját vetítik le, és a szakemberek megvitatják a filmek művészi és technikai jellegű kérdéseit, értékelik a zenei, rendezői és operatőri munkát. (MTI) rádiófigyelő Kis magyar illemtan Emlékszem, kevés szó volt, amit jobban utáltam gyermek- és ifjúkoromban, mint ez: illem. Vagy: illik. A dolgot, első pillantásra legalábbis, el lehetne intézni azzal, hogy az ifjúság örök rakoncátlankodásaihoz, erőteljes szülői akciók ellenhatásaként értelmezhető látványos megnyilvánulási formáihoz tartozik ama dacos szembenállás is, midőn az ember gyereke juszt sem köszön a szomszéd néninek, és szántszándékkal döngeti délután a labdával jó erősen a tűzfalat, mert az emeleten lakó bácsi kissé radikális módon juttatta kifejezésre a múltkor roszszallását ez ügyben. Csakhogy az illemnek, azaz a civilizált emberi viselkedés normarendszerének, fiatalon egészen másféle jelentősége van, mintha például testes asszonyság harckocsioszlopok átütő erejét idézve kővetői magának helyet a buszban, vagy ha a középkorú benzinkutas oly hangnemben beszél az ügyféllel, hogy az embernek nagy kedve volna ráborítani legalább a fél töltőállomást. Mert a fiatalok illemtudása: minősíti egy társadalom nevelési rendszerének hatékonyságát. Visszacsatolása a propagált eszmények, minták összességének. Azok a fiatalok, akiket a Petőfi adó kedden este sugárzott, Illik, nem, illik című műsorában a tegezés és a magázás különböző illemtani kérdéseiről Hálák László műsorvezető kissé kenetteljesen bár, de igen alaposan kérdezgetett, egészen illemtudó gyerekeknek bizonyultak. Szép rendben, nagyon értelmesen elmondták, mikor kit illik tegezni vagy magázni, és hogy bizonyos esetekben még mindig kisebb sértés magázni, mint tegezni. Továbbá, hogy jóllehet. általános divat a tegeződés, azért alkalmazásakor bizony eléggé eltérő stilusértékeket kaphat a különböző élethelyezetekben. (Ez utóbbiakat a vége felé még kedvesen el is látszották.) Ezeknek az általános és középiskolás fiataloknak természetesen még szokatlan a magázódás, feltehetően még e forma ama sajátos pikantériáját sem ismerik, ami például férfi—nő viszonylatban olykor igen bájos lehet — ám igen felkészültnek, szóval nagyon illemtudóknak tűntek. Szinte túlságosan is. Sanda gyanúm alapja a kiváló sportújságíró kolléga. Zsolt Róbert egyik példázata. Ö írta meg a néhány évvel ezelőtti magyar futballválogatott tagjairól, hogy ezek a fiúk minden nyilvános helyen, mindenféle társasági alkalommal halkak, szerények, szolidak, kínosan tisztelttudók, a merevségig jólneveltek, és a robotbeszabályozottság ig készséges-komolyak. Egyetlen fiatalos vicc, jópofa rakoncátlanság, va_gány kiszólás. eredeti stílusjegy nélkül. Üjra hangsúlyozom: hivatalosan. Egyébként? Nem akarom én (éppen most!) a focistákat bántani, a fiatalokat általában nem, de a fenti, igen érdekes Zsolt-észrevétel után következett a totóbotrány, a mindinkább nyilvánosan is bevallott bundák és botrányok. Egyszóval: nincs esetleg némi jelenségértéke ennek a sajátos kis magyar illemtannak? Valaha valamelyik tömegkommunikációs fórumon volt egy másik illemtanműsor, minden egyes alkalommal ezzel a roppant ellenszenvesen didaktikus zárómondattal: tudniillik, ez így illik. Legalább annyira utáltam, mint korábban magát az „illem" szót. Azt hiszem, ma felnőtt és (talán) érett fejjel sem kell feltétlenül szégyenkeznem emiatt — akkor, ha különben udvarias; illedelmes formában vagyok képes kommunikálni embertársaimmal. Azaz: ha az egykori és a mai gyakorlat között teljes az ellentét. Am attól félek, ha ama bizonyos egykori rakoncátlanság ma ilyen „futballista mintájú" illemtudásban nyilvánul meg, az nem fordul-e éppen a visszájára később? Aranyos, jólnevelt, az illemet kitűnően ismerő gyerekek — s közülük ugyan hányból lesz törtető, fúrófaragó, rosszindulatú karrierista, ügyeskedő, dörzsölt szélhámos, teljes szakmai analfabétizmusát ideológiai hókuszpókuszokkal elkendőző vezető, vagy egyszerűen bárdolatlan, erőszakos nagyvárosi barbár? Tudniillik ez mind erőteljesen nem illik. Persze, ha egy rádióműsor illerriVudásból vizsgáztatja a fiatalokat, önmagában üdvözlendő jelenség. Hogy később ebben a kis magyar illemtanban hogy a francba romlik el a dolog . . . ? Domonkos László Ahogy a diákok szolmizálnak Több mint félszázados múltra tekint vissza Csongrád megyében az éneklő ifjúság mozgalom. Az idei koncertsorozat március 11én indult, május 16-ig tart, és soha ennyien nem vettek még részt benne. Tizennégy kóruskoncertet tartanak Szegeden, illetve a megyében, 111 iskolai énekkar, körülbelül nyolcezer diák lép föl. Nagy számok. Ezek szerint jó úton jár a zenei nevelés? Illés Mihálynak, a megyei tanács művészeti főelőadójának — akire a zeneművészet, ezen belül az oktatás, népművelés tartozik — némileg más a véleménye. — Az elmúlt időszakban számos publikáció aggodalmaskodott az ifjúság zenei neveléséről. Elég utalni pusztán a Magyar Nemzet hasábjaira vagy a Kodály Társaság fölhívására az Élet és Irodalomban. De a gondokat tulajdonképpen már Koclály Zoltán megfogalmazta, aki viszont 1967 óta nem él. Egy múlt századi angol király szerint az énektanárokat aszerint fizessék, ahogyan a diákjai szolmizálnak — s mi sem természetesebb, akkor virágzott is az angol kóruskultúra, hatása máig érzékelhető. A zenei írásban, olvasásban, tehát .amit mi tulajdonképpen Kodálymódszernek hirdetünk, jelentős az elmaradásunk. Még 1948-ban jelent meg Kodály Százéves terve, ennek a terminusnak közel fele eltelt, ám zenei műveltségünk nem sokat haladt előre, a törésvonalak szembeszökőbbek. Az egyik problémát abban látom, hogy pótszerek hatalmasodtak el, az igazi zenei élmények helyett. Nem a társasági zenékje gondolok, hanem az újhullámos manipulációkra, melyek hamis ideológiákkal kábítanak, hogy ezzel az agresszív zenével orvosolni lehet zenén kívüli bajokat is. Zenei árnyékban tudniillik a zenei ízlésünk kerül veszélybe. Zenei környezetszennyeződés, ha az iskolákban eluralkodik az értéktelen zene. Hol vannak a munkáskóruZenei nevelésünk ellentmondásai sok? — tehetném most fel a kérdést, ami lassacskán farizeusi gondolkodásnak tetszik, pedig hát jogos. Ugyanakkor a számok. A különböző zenei testületek, szakembereink, szépen dolgoztak. A Kodály-centenárium évében sok nagy, szép hangversenyt rendeztek, Csongrád megyében például harmadik alkalommal tartjuk most a dalolónapot — az éneklő ifjúság sorozat keretében, amely maga is ötvenegyedik esztendejébe lépett — a televízió is közvetítette már. A társadalmi aktivisták tehát eredményesen dolgoztak, ami annál inkább örvendetes, mivel napjainkban az effajta tevékenységek presztízse igencsak megcsappant. De azt is fölhozhatnám, hogy Csongrád megye általános iskoláiban 86 százaiékas az ellátottság ének-zene szakos pedagógusokból, jóval az országos átlag fölötti, Szegeden pedig messze túlhaladja a száz százalékot is. — Mi a gond tehát? — Az úgynevezett átvezetés, általános iskolából a középfokú oktatási intézményekbe. Mert az érem másik oldala, hogy száz általános iskolai kórussal szemben csak kilenc gimnáziumi működik, és további két szakközépiskola, valamint mindössze egyetlen szakmunkásképző állított ki most együttest az éneklő ifjúság sorozatban. Tehát, ha pusztán a számokat nézem, már itt megdöbbentő a változás. Ennél is komolyabb problémát jelent pedig a felnőttek énekkari mozgalma. Országosan az elmúlt három évben 135 kórus szűnt meg, gyakorlatilag elnéptelenedtek. Sokszor csak statisztikailag tüntetik föl ezeket. Kedvező változás tapasztalható viszont a minőségi munkában. Jó néhány együttes tűnt föl, mely zenei nevelésünket tényleg reprezenOtthon lenni, Ismerik a tévéreklámot, melyben egy férfi és egy nő kergetőzik a franciaágy körül, s amikor éppen elkezdenék rendeltetésszerűen használni (mármint az ágyat), valamelyikük megszólal, és érzéki hangon a színhely elhagyására buzdítja a másikat. Hogy, azt mondja, úgyis mindig itthon vagyunk, legalább most mozduljunk ki, amikor itt a tavaszi fesztivál! Honnan lehessen tudni, kire milyen hatással van e fogócskázás-fölszólítás, magam — minthogy itt a tavaszi fesztivál — pesti színházakban eltöltvén hét végi estéimat, kétféle igazsághoz jutottam. Először is: tényleg mozduljunk ki időnként, s ajándékozzunk magunknak felemelő, ünnepi, katarzisos estét, megtekintve a Győri Balett Jézus, az ember fia című produkcióját. Másodszor: azonban jobban tennénk. ha mégis otthonmaradnánk, pihengetnénk, részint mert a fesztiválozó Budapesten elképzelhetetlenül fárasztó a nappali élet kalandra, élményre s étekre éhes gyermekekkel, másrészt mert otthon ezerféle információhoz juthattunk volna a tévé Hét végéje jóvoltából a tavaszi fesztiválról, válogathattunk volna mindenféle műsorokból, így meg — ha már kimozdultunk — tanácstalanul unatkoztunk a Pesti Színház előadásán. Csak találgatok, persze, ami a tévés Hét végét illeti, ám az eddigi tapasztalatok alapján minden okom megvan rá, hogy a jót föltételezzem. No és Simon Cray Kicsengetés című darabjának Verebes István rendezte előadása amolyan könnyed tanulmány az angol egyetemek, kiadók, pályaszéli entellektüelek világáról, s egyáltalán, a tiszteletre méltóan hagyományos angol érintkezési formák hazudósságáról — ámde mire kell ez nekünk pont most és itt? Ki tudja ... Ültem volna a készülék előtt, s megtudtam volna, ki, hol, mit, miért és miképpen — a tavaszi fesztiválon. Tanulság? Tetszenek látni, az igazság mindig legalább kétarcú, ám mindennek ellenére hajlok rá, hogy kimozdulni mégis kell, mert hiába, hogy Markó Ivánt, az ember-Jézust látni fogom majd a tévében is (fölvették a produkciót!), a közvetlen élmény — más. Pótolhatatlan. Ék azért így is, átutazóban bár, de láttam Kecskemétet ünnepi, fesztiváldíszben, mely helyszínről a szegedi tévések jelentkeztek a Hét ivégében, s így is jó volt tapasztalni, hogy terebélyesedik ez az idegenforgalmi-művészeti eseménysorozat, lökdösi csápjait fővároson túli vidékekre. S a hét végi tévénélküliségért kárpótlásul nézhettem — -méghozzá eredeti „szögedit" — hétfőn, a rendkívüli adásnapon; melybe befert végre egy szegedi produkció, az ö-zö beszéd múltjáról, jelenéről, jövőjéről. A Szögedi stúdió cimű adás üdítően ízes darabja volt a heti műsorajánlatnak, tudománynyal, irodalommal fűszerezett, igazán jól összeszerkesztett. Olajos Csongor, ifj. Lele Józseffel, a néprajz ismerőjével, Tóth Ferenc muzeológussal, Deme László nyelvészprofesszorral beszélgetett, a,", illusztrációt, a nyelvjárás szabályai szerint írott emlékeket és irodalmi részleteket innen elszármazott, természetesen ö-zö színészek, Kovács János és Kátay Endre tolmácsolták, Szokolai Péter pedig élményszerűen mesélt. Magam pedig kettős jóérzéssel, buzgón bólogattam Deme professzor szavaira, hogy bizony nemcsak az idevalók, hanem a „gyüttmöntek" egyike-másika is hibátlan ö-ző lehet, s tán évtizedek után idevalónak is érezheti magát, mint én, ha hallom a tévében, hogy Nyugat-Dunántúl zárt e-inek ismerői előtt nincs titok az ö-zés terén se. .. Merthogy itthon ugyanott mondunk ö-t, ahol otthon zárt e-t. S ilyesmikért is mondhatjuk, hogy jó érzés otthon lenni ebben a kis országban, így, Fesztivál idején, akár Kecskeméten. Pesten vagy Sopronban. S reméljük, jövőre még terjeszkedik a dolog, s haza lehet menni fesztiválidőben, mondjuk. Szombathelyre... kimozdulni. Sulyok Erzsébet tálja, elég utalnom csupán rádiófelvételekre, hanglemezekre, külföldi sikereikre. Számos együttes ápol cserekapcsolatot határainkon túl, márpedig ez eleve bizonyos színvonalat feltételez, hiszen arra vigyázunk, kiket engedjünk külföldre. — Ellentmondás mutatkozik tehát az öntevékeny zenei együttesek fejlődésének mennyiségi és minőségi mutatóiban? — Igen, de valahol ennek előnyei is tapasztalhatóak, elsősorban a minőségi munkában. Kistelek két iskolájában is országos rangú együttes nőtt föl, de említhetném a szegedi Canticumot vagy a Bartók kamarakórust is. Emelkedett a művészi színvonal, a csoportok számának csökkenése viszont elszomorító. Nemigen leljük az iskolán kivüli tevékenységi formák között a hangszeres zenélést, pedig a művelődési házaknak feladatuk lenne magukhoz kötni azokat, akik zenei intézményekben végeztek. A tanárképző főiskola ének— népművelés szakáról is többen kerültek művelődési házakhoz, jelenlétüket azonban még nem éreztük. A megyei tanácson készült zenei intézkedési terv ezekben a napokban jut el a különböző intézményekhez, így többek között a művelődési házakhoz is. Ennek lényege éppen az' átvezetés módszere. Hogy, aki az általános iskolában. zeneiskolában már foglalkozott muzsikával, találja meg magasabb korcsoportban is az életkörülményeinek megfelelő zenei művelődés formáit. Fontosnak tartjuk, hogy a filharmónia városi hangversenyei mellett kisebb helyekre is jussanak koncertek. — Milyen formáit javasolják a zenei művelődésnek? — Csongrád megyében körülbelül 45 középiskola működik, de csak három középiskolai kórus. Hangversenyezés, kóruséneklés, Jeunesses klub vagy más néven zenebarátok klubja. Ezt a három formát szeretnénk népszerűsíteni, vagy legalább annyit, hogy létjogosultságot kapjanak. Valamiféle állandó kontaktust, együttműködést szorgalmazunk a zeneiskolák és a művelődési házak között zenei együttesek létrehozására. A rádió sok produkciót fölvesz Csongrád megyéből is, nem tartom elképzelhetetlennek, ha a művelődési házak kazettát tartanának ezekből a felvételekből, melyeket adott esetben használni tudnak. De talán a lemezkészítés sem elérhetetlen. Aztán itt vannak a zenei táborok, könyvtárak . . . Soroljam tovább? — Illés Mihályt legutóbb a Kórusok Országos Tanácsa országos elnökségének tagjává választották. — Megtiszteltetésnek érzem, mely a megyei zenei nevelés eredményeinek szól, az itteni pedagógia országos elismerése. Vallom, hogy a zenei nevelésnek két fő pillére a család és az iskola. Vagyis az indíttatás otthonról jöjjön, és az iskola ehhez tegyen hozzá. De hát ez sem egyszerű dolog, hisz mást ne mondjak, míg a régi tanítóképzőben 540 ének-zenei óra után kapott valaki oklevelet, addig ma még csak nem is felvételi szempont ugyanitt a jó zenei hallás. A képzősök egyharmada vesz részt zenei oktatásban, az órák száma pedig a fenti számnak tíz százaléka csupán. Amin sürgősen változtatni kellene. Az elmúlt fél évtizedben közel fele annyi gyerek került általános iskolából a zeneiskolába mint korábban — mi más ez, ha nem zenei nevelésünk bizonyítványa. S tegyem hozzá, a zeneművészeti szakközépiskolába sem mindig a legjobbak tartanak. Egyszóval: akad tennivaló elég ahhoz, hogy az ifjúság tényleg éneklő ifjúság legyen Nikolfnyi István