Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

Csikós András műtermében ENYEDI ZOI.TÁN EOTÓI SIMÁI MIHÁLY Mint aki... mint aki falból lép ki s immár szabad mint aki mindenen túl van s most kezdi csak mint aki elfelejt félni hosszan mereng s mikronjaival kiméri a végtelent LŐDI FERENC VERSEI Vers a falon Papír meg toll és te kellesz nekem s kész-v portré, te szép eretnekem, ki folyton lázadsz, engem védenél. Kiben nem bíznak, lopva, félve él. A ttörtem veled hosszú éveket, s lehet, valahol mélyen tévedek és te is tévedsz, jóvá tenni kár, a gond és szépség, tudd, nem ennyi már. Ha szobrász tennék, arcod kifaragnám, ahogy esőbe, árnyba, fénybe nézet. Lehet, egy pillantásod kimarad tán és az a csönd is, mellyel megigézel. Tudom, ki verset ir a puszta falra, csontig fáj, mert magát kitakarta. Glória Hogy hazajöttél, fejtetőn áll mindén. Megütköztél, hogy cipő a kilincsén, kabát az ágyon, zokni erre-arra, ledobva nadrág, ing is „kivasalva... " A konyhában is szerteszét a esetres, csendélet... Festő, hívlak, csak ilyet fess! A lábnyomom a szőnyegen is rám vall, béleld ki lakunk akácfa virággal, . s.a méheket is hozd be, zümmögésük mint glória a szenten, csak föléd süt. Rendet rakni te vagy itt az asszony, s ott vagyok én, ha hívsz, a túlsó parton. Eljövök érted, várd ki jöttem mégis, fellegben él és napfényben az ég is. FENYVESI OTTÓ Kihalt harmatok völgye K. E.-nek megszakadt hajdani vonzalmak keserűsége gyúl ki néhanapján bennem pillantásaid éltető gyönyör-gyökere nyomán • mint jéghideg mezők zajlása tavaszi erdők zsongása tükrös ragyogó báltermek kongása nádtetős házikók rogyása vályogfalú simulékony emlékek képzetek álmok szenvedélye ezüstös szavaid csillogásában elhalványul s ha majd szobád sem lesz a dombok elképzelt magaslatán mely annyi embert csábít s ha majd az áradó vad folyókat a mezők magukba fogadják ha elsüllyedt fürtjeid simításában élsz majdan fátyolozott virágok simán ajkaid közé szorulnak és elfelejted hajadonságod és ha a források mentén összegyülemlett kőedények sírására ébredsz szabadon száguldhatunk a folyások irama ellen - űző fenevadak kelepcéjébe amikor csak egy messzi-messzi világítótorony fényének haladása jelzi utunk ívét a csavargók és a vándorok is majd az óceánok vízére szállnak bealrix arcán pergő nedűk íze ősi ködökbe elvész és ha majd egyszer te is érzed és majd ha te is belátod az egyetemességet és ha majd egyszer akkor te is beláthatod maradék életed sírodba sírom kihalt harmatok völgyének szövevényében már gyöngykagylók lélegeznek óvóhelyük biztonságában kölcsönös beteljesülhetetlen vonzódásban A lány egyedül ült az asztalnál. Előtte félig telt martinispohár. Két kezével, védőkelyhet formált az' arca köré. ...-' Sírt. A férfi figyelte a lányt. Először ló-, farokba kötött frizurája szúrt szemet. Nem divat ma már. Órájára pillantó». Fél tíz/Korai még hazamenni... ........ ...Haza? Hisz' nincs is otthona. Évek óta nincs. Van egy heverő, és négy fal... s a kis zsebrádió, amelyikből állandóan kifogy az elem... s a kis üvegcsében sárga tréfagalacsinok. Sokszor kilencven-száz pirula is... Meg alkalmanként rum... ha nagyon elege van a világból, iszik belőle. Félig tölti vizespoharát, szükség szerint négy-öt nyugtatóval legurítja... Altató! — Fizetek! — mondta a férfi. Madonna arca van, állapította meg. Nem lehet több húszévesnél. A maradék sörét már állva itta meg. Régen volt új kabátját csak úgy a vállára tette, s leült a lány mellé... — Segíthetek? — kérdezte. A lány nem felelt. — Segíthetek? — kérdezte ismét a férfi — s ujjával megérintette a lány karját... A lány a jobbjával támasztotta az állát, s balkézzel szájához emelte a poharat. A mozdulat kissé gyorsabbra sikeredett. Martini jutott a blúzára is. Nem vett tudomást a férfiről. Bőrtarisznyájában kotorászott egy ideig, s anélkül, hogy belenézett volna, kivett kétszáz forintot. Letette az asztalra, s a sarkára rakta a poharat, mintha attól tartana, hogy elfújja a szél. — Négy Martini volt! —mondta a lány. Az utcára már együft'léptek ki. — Nos kedves! — szólt a férfi — nem érdekel, hogy ki vagy?, most már az se nagyon, hogy mi bajod?... Egyszerűen arról van szó, hogy gyűlölöm a magányt. Nem akarok hazamenni. Ennyi az egész... úgy látom eleget ittál, jót tesz neked egy kis séta — s belekarolt a lányba. Az túrte. Érezhetően jól esett a támasz. Három sarkot mehettek... — És most az ágyba? — kérdezte a lány. — Hülye vagy! — Én komolyan kérdeztem — mondta a lány. — Én meg komolyan mondtam... — Csak tessék uraim! Szépen, sorban, ahogy következnek. — Utálom a cinizmust. Ahhoz Opus 61. elég vén vagyok, hogy szórakozz velem — mondta a férfi, és elengedte a lányt. — Ne menj! — mondta a lány, most már Ő karolt. — Embert akarok, érted? — Egy emberszabású; ha megfelel — mondta a férfi. — Menjünk le a folyóhoz, este még sosem voltam ott... — Igen kérem, a folyóhoz! — Aranyos vagy! — súgta a lány. — Te is — mondta a férfi. A partig alig tiz perc az út. — Tudod mit szeretnék nagyon? — kérdezte a lány. — Mit? — Beleugrani a vízbe. Lebegni. — Bolond vagy? Februárban? — Nem érted? Nem a vízen, a vízben. Lazán lágyan érezni, hogy húz a mély... — mondta a lány. — Részeg vagy! — Istenbizony nem... Szép halál lenne... — Nem! — mondta a férfi. — Nem? Igazad van! Túl gyáva így! Inkább kegyetlenül, kíméletlenül... — Hagyd abba! — mondta a férfi. A lány megszelídült. — Jó itt a parton! — mondta a lány. — Jó — ismételte a férfi. — Akkor indulni kéne... — Indulni — mondta a férfi. — Vagy mégis ugrani? — kérdezte a lány. — Hagyd már abba! A kezét a lány nyújtotta először. Összekulcsolt ujjakkal mentek fel a lépcsőn. Már újra a presszónál jártak. — Megmondod a neved? — kérdezte a lány. — Mondjuk Ábel... — mondta a férfi. — Akkor az enyém meg, ...mondjuk Eszter. — Örülök, hogy megismertelek — mondta a férfi. — Én is örülök! — Kár, hogy nem találkoztunk előbb — mondta a lány. — Nem sokat veszítettél — mondta a férfi. — Rád ragasztottam a szomorúságomat — mondta a lány. — Gondolod? — kérdezte a férfi. — Gondolom — mondta a lány — s azt is gondolom: hogy szeretném, ha feljönnél... — Értettem! — mondta a férfi. — Tudod, miért jttam egyedül? — Nos? — Hogy végezzek magammal... — Most már aztán elég legyen! — mondta a férfi. A lány újra váltott. — Gyere, mutatok valamit! — mondta a lány. Szaladtak. — Ha valaki lát, azt hiszi, rendőr kerget — mondta a férfi. — Na és? — Számoltad az emeletet? — Eddig hat! — mondta a férfi. — Ötös — mondta a lány. — Nézz vissza a mélybe. Nagy gyávaság lett volna, ha irinen... Nem igaz? — Elmegyek! — fenyegetőzött a férfi. — Egy szót se többet erről. Oké? — Oké! — Főzzek teát? — kérdezte a lány. — Zöldből... — Hozzá Beethoven nemde? — kérdezte a férfi. — Dede! — mondta a lány. — Ne a kilencediket, mert az csak szenteste szép. — Beethoven. Concerto for Violin and Orchestra in D-major Opus 61. Dénes Kovács — olvasta a férfi. — Ez megy a teához is! — mondta a lány. — Aztán egy másik lemez: Riport egy amerikai popfesztiválról. — Tovább él a Nap. Amikor megláttam — énekelte a lány. — Meg akarom találni Esztert, mielőtt megfázik, tüdőgyulladást kap, éhen hal, valaki leüti, vízbefullad, elgázolják. Erőszakot követnek el rajta. Mielőtt a szájába nyomják az első marihuánás cigarettát, vagy májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől — énekelte a férfi. — Én hazudtam neked! Én nem vagyok Eszter — mondta a lány. — Én is hazudtam. Én sem vagyok Ábel — mondta a férfi. — Mindjárt nyolc. Mennem keli! — mondta a férfi. — Maradj még! — Nem lehet, várnak... * Halkan húzta be maga mögött az ajtót. Lassan jött lefelé. Az ötödiknél megállt. Dr. Bánáthy, olvasta a réztáblán. A télikabátot a kilincsre akasztotta, s mint akinek csak egy félméteres kerítés állja útját, átlendült a korláton... SZABÓ PÁL MIKLÓS